Az erzsébeti Kossuth utca becsapta valahogy az időt. Az ormótlan sorházak között megbújó parkjában Erzsébet királyné is, Kossuth Lajos is a városháza harangjátékát hallgatja. Vangelist. Pár perce még zuhogott, most meg eső utáni éles sugarak kászálódnak épp ki a szürke felhők közül álmosan, de ezek ketten rendületlenek. Bronzból öntöttek ki elvégre őket.
Az erzsébeti Kossuth utca különös ötvözet. Szökőkútja EU-passzent, messzebb templom magasodik, mintha egy képzeletbeli alföldi kisvárosba tévedtünk volna, valamikor a huszadik század első évtizedeiben, átellenben viszont bumfordi szocreál takarja ki a délibábot. A Szépészeti Szakgimnáziummal szemben nosztalgiakifli és állateledel-konzerv is kapható, csakúgy, mint ezer kínai aprócikk vagy használt ruha.
Az erzsébeti Kossuth utcában egymásra tolatott pár idősík. A teherautó is tolat, amelyik a szétvert bankfiókba hozott a sittnek egy nagy konténert, és ahogy letette, a Suda-ház irányába igyekszik kihúzni, rükvercben. Ahol egykor a városalapító ügyvéd és családja lakott, ott ma a Gaál Imre Galéria működik, benne látható jöttöm célja, az Időszerű időtlen. Korán jöttem, itt vagyok.


Az erzsébeti Kossuth utca torzonborz térélményét időn túli, tiszta jelek ellenpontozzák idebent. Mintha egy másik, egy régesrégi sugárútra érkeztem volna, egy néhai bulvárra. Kalmár János betonszobrai markánsan tagolják a kiállítóteret. Lámpaoszlopszerűek, ez az első benyomásom róluk. Bátai Sándor munkái pedig elporladt címereknek, oszlásnak indult zászlóknak hatnak messziről. Valami után vagyunk, ehhez az első perctől fogva nem fér kétség. Csakhogy mégsem valami végérvényesen lezárt dolog ez. A csend, ami fogad, azt súgja, dolgunk van az itt maradt nyomokkal, azokat valakik ránk bízták.
Úgy érzem magam, mintha egy Delvaux-kompozícióban sétálgatnék, bár itt szpotlámpák helyettesítik a holdfényt, az őzszemű madonnák pedig alusznak talán, vagy az is lehet, hogy mindnyájan odavesztek. Mi történhetett? Rejtély. Kalmár szobrai elszenesedett, tengerparti világítótornyoknak tűnnek, Bátai pedig kiszáradt koralltelepeket önt papírba. Özönvíz utáni, kiszáradt tájon járok. De különös módon a múlt időben, a hiányban is ott kísért valahogy a sztoikus és kegyetlen őselem, a víz. Bátainak az emlékezet szilánkjait segített papírba gyűjteni, Kalmár szobrainak pedig a nyúlánk függőlegeseit mosta körbe módszeresen.
Merített papír és beton, egyaránt öntvények. Bátai lírai sírkőnyomatai és Kalmár eget ígérő, nyújtózkodó monolitjai külön is meditatív látványt nyújtanak, együtt azonban, ebben a közös térben különös, lebegő igeidőt képeznek meg. A falakon eltűnt civilizációk maradványai. Mint levedlett bőrrétegek, vékonyak, törékenyek, kérgesek. Ezek Bátai Sándor munkái. Kalmár János szobrai pedig hatalmas olvasólámpák, amelyeknek a fénye segít kisilabizálni a ránk maradt titkokat.


Egy megingathatatlan és egy sérülékeny, vagyis két nagyon különböző anyag kezd itt párbeszédet egymással. Bátai elsüllyedt roncsok kincseiért merül alá, Kalmár munkái azonban véglegesek, akár a hajóácsok állványai. Bátai mikroszkopikus mintavételei kérdésekként tételeződnek, Kalmár térplasztikái robosztus állítások, így aztán – mint egy képzeletbeli tenger közepén – hullámzik a tér hanglejtése. A tárlat az absztrakttól a formák felé, vagy éppen a figurálistól a gondolati irányába tartó alakulás egy kitapinthatatlan pillanatát örökíti tehát meg. Lassítási praktikákról súgnak halk szavakat egymásnak az itt kiállított tárgyak.
Az üvegajtón túl, a kinti világban esni kezd. Ázik alighanem Kossuth Lajos szakálla, és ázik Erzsébet királyné abroncsos szoknyája is. A szomszédos bankfiókból törmeléket hordanak a konténerbe. Megázik az is, akár a nosztalgiakifli a nejlonzacskóban. Bent viszont se szél, se hullámzás, minden száraz marad. És a néhai bulvár csendben, az időtlenség felé továbblebeg.
Bátai Sándor és Kalmár János Időszerű időtlen című kiállítása a pesterzsébeti Gaál Imre Galériában volt látható.

Vass Norbert