Elisa Esposito egy titkos katonai bázison takarít a hidegháború alatt. Néma. Egy mozi felett lakik, élete ismétlődő rítusaiban csupán a szomszédban lakó nyugdíjazott reklámgrafikus, Giles és a szintén takarító Zelda bizonyulnak bizalmas társaknak. Egy napon új, ismeretlen jövevény érkezik a katonai bázisra, Elisa élete pedig fenekestül felfordul.
A mexikói Guillermo del Toro a már sokat tárgyalt zsánerfilmes alkotók sorába tartozik: író-rendezőként pályája során eddig horror, fantasy és képregény feldolgozásokon dolgozott. A sminkmesterből rendezővé avanzsált alkotót, hiába választott magának eddig is közönségcsalogató műfajokat, A víz érintése című romantikus-fantasztikus filmje tette világhírűvé az elmúlt évben. A film többek között Arany Oroszlánt, három BAFTÁ-t, két Golden Globe-ot, és a tizenhárom jelölésből három Oscar-t nyert – ezzel fesztiválszereplések tekintetében, nemcsak mint del Toro eddigi munkái, de mint a világ összes többi tavalyi filmje, messze eredményesebbnek bizonyult. Mitől ilyen sikeres? Mit fogott meg del Toro, ami másnak nem sikerült? Valóban különleges film A víz érintése? Vagy a lobbitevékenységnek nagyobb megint a füstje? Nézzük.
Del Toro ebben a munkájában három zsánert dolgozott össze a papíron: a fantasyt, a krimit és a romantikus filmet. Ha lenne érvényes kimutatás a világpiac filmiparának műfajbeli megosztottságáról, abban szinte biztosak lehetnénk, hogy a top öt legfogyasztottabb műfaj között ott szerepelne a fenti három. Világos tehát: kéznél van a patikamérleg, a mester pedig nem rest méricskélni. Történetének főhőse néma Amélie: Jean-Pierre Jeunet örökéletű karakterét két csipetnyi izgalommal turbózza naprakésszé – bevándorlóvá és sérültté teszi a vásznon. Az alapmotívumokat azért megtartja, a szertartások, a filmek imádata, az impulzív mesebeli lakókörnyezet és különös barátság a szomszéd férfival a Jeunet által kikísérletezett recept szerint működik Elisa körül. Del Toro ezt a receptalapot keveri bele a hatvanas évek érett Hoover-korszakába, a már megannyiszor megfestett hidegháborút vezető konzervatív döntéshozók rettegéssel, belügyi nyomozásokkal átszőtt atmoszférájába. Megvan tehát az elvarázsolt indie-hősnő, a balítéletet lebegtető korszak, már csak a fantasztikus elem hiányzik, hogy a még fiatal és már nem fiatal, de nosztalgiázásra nyitott nézőket is megérinthesse a rendező: legyen az üldözés és a romantika tárgya egy elfeledett, mégis klasszikus horror misztikus alakja, egy humanoid vízi teremtmény (az 1954-es, A fekete lagúna szörnye című film címszereplője).
Patikamérleget használni természetesen nem bűn, nem csalás. Egy filmet hosszútávon a fesztiválszereplés (az alig egy évig tartó lobbitevékenység) önmagában még nem tehet maradandóvá – elég ránéznünk az elmúlt húsz év Oscar-díjas filmjeire, és belegondolni abba, hogy azoknak legalább hetven százalékát a kereskedelmi televíziók sem vetítik, mert ma már a kutya sem nézi meg csak azért a Farkasokkal táncolót, mert a kor kultúrpolitikai vonatkozásaiban, akkor és ott értékesebb filmnek látszott a többinél. A víz érintéséről levakarva a lobbi-alapot szolgáló politikai cukormázt, a bevándorló, kizsákmányolt női hősnőt, aki „másként” maga is nyitott a másságra, értelmetlennek tűnhet elemezni az alkotást, mégis azt mondhatjuk, a fent felsorolt „kimért” adalékok nélkül is izgalmas vonatkozási alap lehet a későbbiekben a zsánerfilm-irodalomnak ez a mű.
A víz érintésének érvénye a crossover-otthonosságban rejlik. A film nyitánya, habár tartalmaz olyan elidegenítő jeleneteket, mint a reggeli fürdés közben beiktatott mindennapi önkielégítés (amely akár Sam Mendes Amerikai szépségének hasonló, ott a kommilfó családapát elidegenítő, fürdős-maszturbálós jelenetéhez is hasonlíthatnánk), mégis a romantikus drámák érzéki-audiovizuális világában kerül ábrázolásra (harmonizáló, otthonos képsorok, zenék). A csavar a folytatásban mutatkozik: amikor vászonra kerül a rendező központi víziója, a sötét, baljós kutatólaboratóriumi kísérlet, és annak minden kegyetlensége, a romantikus film alapmotívuma, a film alatt folyamatosan ciripelő aláfestő zene akkor is kíséri a látottakat. Del Toro így a filmet egyszerre tudja a romantikában, a fantasyban, majd később, a szörny utáni hajsza során a krimiben is megtartani. Elisa szerelmi szála a „teremtménnyel” a saját medrében csordogálhat, hiszen a romantika a zene eszközeivel folyamatosan fenntartható, hiába akasztják meg a sötét, feszültségteli képsorok. A műfajok ilyen mértékű egymásba ágyazása tehát egy olyan alkotást eredményez, amely a fantasy- és a rom-drámanézőnek is elfogadható kompromisszum lehet – del Toro ilyen módon, a széles tömegeknek gyártott filmek rendezői között valóban a későbbiekben is említésre méltó patikusmesterré emelkedik.
A film, ezzel szemben a filmnyelv fent tárgyalt megformálásán kívül, a filmirodalom tükrében maximum is csak középszerű. A már említett, Sally Hawkinsra írt Elisa karaktere a Jeunet-előzmény nélkül érdektelen és egyoldalú. A film legnagyobb részében csupán eszköz, dühös tucat-tüntető az egyenlő bánásmódot követelők menetében, aki a szerelem beteljesedésének reményében küzd. Giles-t, a sokszor megírt, alkoholista, bukott művészt Richard Jenkins tölti meg élettel, sikerén az író-rendező kreatúrája nem sokat tud emelni. A „teremtmény” üres báb: habár a film második felében kiderül, hogy nem csupán a rendező rajongása miatt kell olyannyira hasonlítania egy ötvenes években rajzolt gumi-anzúgba bújt férfire, hanem erősen indokolja ezt az a bizonyos szerelmi szál is, az így megalkotott „szörny” a technológiai lehetőségekhez képest a legkevésbé lett félelmetes, varázslatos, idegen. Mindemellett a szereplőválasztás is kérdéseket vet föl: érteni véljük, hogy az elmúlt évtizedekben Hollywood kitermelt néhány teljestestes „gumimaszkban” otthonos színészt, ahogyan kitermelt állatmozgásban otthonos mozgásművészeket is (erről A négyzet című filmről szóló írásban írtunk), egy ilyen főszerepre azonban talán ildomosabb választás lehetett volna egy drámai alakításokban otthonosabb színész. (Ékes példa erre a Hobbit-filmek Smaug-sárkányát alakító Benedict Cumberbatch, aki dacára annak, hogy szakmája szerint nem „állatszínész” kiválóan oldotta meg a feladatot.) Doug Jones tehát hiába játszott már el megannyi gumiarcú szörnyet az elmúlt években, ebben a szerepben, habár szörnynek szörny, drámai-romantikus hősnek darabos, eszköztelen.
Del Toro hiába tűnik ügyes patikusnak, hiába kreál újhangú filmnyelvet, összességében nem alkot valóban maradandót. Jelenetei sekélyek, Giles és Elisa veszekedése, Zelda és a férje konfliktusa, a kutatók és a kémek közötti beszélgetések is sematikusak, a cselekmény előmozdításán kívül semmitmondóak. A néma lány musical-betéte, ebből a szempontból (is) egyenesen kínos. A rendező poros kártyákat rángat elő egy poros kalapból.
A víz érintése persze mindezek ellenére egy kellemes, szombat délutáni családi mozi, hiszen a rosszak megbűnhődnek, a jók egyenesbe jönnek és a szerelem mindent áthidal. De nem több. Az első követ pedig az vesse ránk, aki tíz év múlva is erre a filmre emlékszik majd a 2018-as alkotói évből.
(A víz érintése; rendezte: Guillermo del Toro; írta: Guillermo del Toro és Vanessa Taylor; főszereplők: Sally Hawkins, Michael Shannon, Richard Jenkins, Octavia Spencer, Michael Stuhlbarg, Doug Jones; fényképezte: Dan Laustsen; vágó: Sidney Wolinsky; látványtervező: Paul D. Austerberry; jelmeztervező: Luis Sequeira; zeneszerző: Alexandre Desplat)
Szabó Márton István
Discussion about this post