Jesse szép, 16 éves, egy fiatal fotós fel is fedezi az interneten. A jól sikerült próbasorozat után leszerződteti az egyik legnevesebb Los Angeles-i modellügynökség. Jesse-re mindenki felfigyel, sminkesek, fotósok, maguk a modellek is. Ebből lesz a tragédia.
Nicolas Winding Refn filmjeiben alapmotívum az agresszió. Pályájának fordulópontja a 2011-es Drive, melyben a romantikus(nak tűnő), autós Ryan Gosling-filmre beülő szerelmespárok egy szokatlanul gondolati, majd kaotikus agresszivitásba forduló történetet ismerhettek meg. Ahogyan halad a pályán, filmjeiben egyre inkább a gondolatiság felé tolja a mérleget, az agresszió egyre kevesebbet szerepel, bár feladata még mindig elemi, meghatározó. A rendező, mintha nem tudna túllépni önmagán.
neon-demon_1A Neon Démonban is a hangulatteremtésre helyezi a hangsúlyt. Ezzel valami olyasmit mutat meg a filmművészetből, amivel egyre kevesebbet találkozhatunk a moziban, amiért a film, mint olyan, létrejött: az összművészetet. Filmjeiben, és közülük is a Neon Démonban a leginkább, a vizualitás, a fények, színek, formák, beállítások, a fényképezés, a zene és a lineáris történésben rejlő kiaknázható hatásmechanizmusok működtetése köré építi az alkotást. Mint mindenki, mondhatnánk. Minden rendező az eszközök egyensúlyát keresi, a fentiek arányaival teremti meg az illúziót, Winding Refnnél mégis más – nála minden 200 fokon ég. És (többé kevésbé) működik.
Történetét egy misztikus világ, a divatipar köré építi. Furcsa módon a divatvilág szereplőit leginkább az iskolában legtöbbet beszélt politika (történelem) és irodalom alakjaihoz tudnánk hasonlítani: nap mint nap találkozunk velük (újságokban, plakátokon, akár csak a nevükkel az utcán), a hétköznapjaikról, munkájukról viszont alig tudunk valamit. A divatiparba (a politikával és az irodalommal szemben), ha valaki modell, általában nem a tehetsége miatt kerül be. A külső az, amin a menedzser szeme megakad, hogy lehet-e valakiből igazán sikeres modell, az csak egy kisebb karriernyi idő után dől el. Ha valaki bekerül egyből profikkal kell együtt dolgoznia, profivá kell válnia szinte azonnal, pedig: a sminkesek, fotósok, menedzserek, tervezők és szervezők mind (akár az érvényesülésben, akár a szakmában megmutatkozó) tehetségükkel kerültek évek munkája után oda, ahol a modellnek szinte azonnal lennie kell. Nem a visszaélések, a kábítószer vagy a fiatal (még önmagukkal és a világgal is folyamatos bizonytalanságban élő) lányok testét érő rendszeres kritika az, ami nehézzé teszi a modellé válást. Kifutón, magas sarkúban járni, gyorsan megtanulható. Az egész napokat kitöltő castingok, a sok órán át tartó fotózások, sminkben ülések, és annak az elfogadása, hogy a testet, mint tárgyat, eszközt, mint húst kell nap mint nap használni (ezt megemészteni a színésznövendékeknek öt évük van!) – ez nem megy mindenkinek, aki szép.
neon-demon_3A film szempontjából ez azért fontos, mert míg a legtöbb filmben a szűkös időkeret miatt a dramaturgia hajlamos túlozni, ebben az esetben a gyors történés (a modellé válás) nagyon is valós tempót modellez. Addig a pontig, amíg Jesse bekerül a szakmába, a történet minden szava akár igaz is lehetne. De hamar rájövünk, hogy szimbolista munkával van dolgunk. Az első, a filmet végig kísérő motívum, hogy (kis túlzással) minden szereplő arca szabályos, szimmetrikus, szép. A modellek, a fiatal fotósfiú, a fotóművész, a divattervező – mind fotogén arccal élnek ebben a világban. Amikor Jesse motelszobájában megjelenik egy nagymacska, már tudjuk, hogy innentől Winding Refn szimbólumokban mesél a lányról; sőt mesélt eddig is, hiszen a film nyitóképe, a fotózásról, amin Jesse elvágott torkú gyönyörű nőként fekszik egy arany kanapén – mint egy prológus, egy beállításban előrevetíti a filmet.
A valóság-közeli történet mégsem a szimbolista elem miatt bukik meg. Jesse-ről kiderül, hogy van benne valami plusz, amit mindenki lát. Ez a „ragyogás” viszi őt előre a pályán, a belső szépség, az ámulat, amit a felettesei, a munkatársai éreznek iránta. És itt kezdődik a történet, amiről a rendező mesélni kíván, a belső és a külső értékek összeegyeztethetetlenségének válsága, a képmutatás, és a gyors siker gyilkos hármasának működőjéről az életünkben. Ezt kerülgeti, a szépségről alkotott dialógban is, amikor a nagy tervező a fiatal fotóssal arról beszélget, hogy vajon tényleg csak a természetes szépség az egyetlen érték ezen a világon, hiszen, ha Jesse nem lenne ilyen szép, a fotós srác sem vette volna észre. A disszonanciát talán mégsem járja körbe egészen: azt, hogy az emancipációval párhuzamosan a szépségipar hogyan forgatja ki a nőiesség fogalmát, hogy hogyan lehet, hogy a divatszakma, amiben nők dolgoznak nőkért, így tárgyiasítja a nőket.
A film műfaja szerint horror. Ezt addig szinte észre sem vesszük, amíg az egyik modell, egy rosszul sikerült casting után meg nem harapja Jesse-t. A véres végkifejlet, az abszurd, kannibalista szál végül arra használja a látszólag önkényesen a történetre erőltetett horror-motívumot, hogy a szépséget, mint a testben manifesztálódott erőt, azáltal, hogy megeteti, majd kiokádtatja a szereplőkkel, átadhatatlannak, megfoghatatlannak minősíti.
neon-demon_2A fényképezés a végletekig kihasználja az absztrakt lehetőségeit. Szinte minden harmadik képen jelen van a rózsaszín, akár egy ruhában, akár, mint derítőfény egy vállon, akár a tapétán. Az objektív fénytörési tulajdonságait teljes tudatossággal használja ki az operatőr. Elle Fanning remekül hozza az ártatlan tini lányt. Arca minden sminkben valóban másként hat ránk, akárcsak egy modell arca. Beképzelt szupersztárként valóban a büntetését kívánja a néző. A film dramaturgiája szögegyenes, ettől fogva lapos is. Minden magától értetődő. Tudjuk, hogy Jesse egyszer csak el fog szállni önmagától, hogy a film elején a fotós fiú, amikor megtudja, hogy tizenhat, hazaviszi, hogy a többi modell féltékeny lesz, hogy a fotóművész nem erőszakolja meg, csupán a határait feszegeti, amikor levetkőzteti és bekeni arany festékkel (ez is milyen szimbolikus!), de (úgy, ahogyan a kimért Ryan Goslingnak a Drive-ban elborul az agya) amikor a lányt megölik, megfürdenek a vérében és megeszik, a rendező csapást mér a lapos dramaturgiára. Elmossa a dramaturgia kiszámíthatóságát és a szimbolizmust átbillenti a valóságba.
Kérdés, hogy ez a szimbolizmus, a rombusz alakú nőiség motívummal, a gyönyörű halott nővel szeretkező sminkes lánnyal, a tükörben önmagával csókolózó Jesse-vel vajon milyen mélységben képes ábrázolni Winding Refn a szépség intézményének felületességét. Ez elegendő-e a téma megtárgyalására, elmozdul-e a felületről? Winding Refn „Nagy szépsége” ez a film, a belső értékek és az emberi gyarlóság ütköztetése, mégis a kidolgozott dramaturgia, az elgondolkodtató dialógok helyett csak egy lapos történetet, és olyan közhelyeket tud elpuffogtatni, mint hogy a szépség ma minden, pedig a belső értékeknek kéne csak igazán számítaniuk.
Ha kísérlete arra vonatkozik, hogy nyelvi, dramaturgiai elemek nélkül, pusztán vizualitással és elvont, szimbolista absztrakcióval el lehet-e mesélni a viszonyunkat a világról, a kielégítő eredményhez talán még változtatni kellene a paramétereken.

(The Neon Demon; rendezte: Nicolas Winding Refn; írta: Nicolas Winding Refn, Mary Laws, Polly Stenham; főszereplők: Elle Fanning, Karl Glusman, Jena Malone,  Bella Heathcote, Abbey Lee, Desmond Harrington, Christina Hendricks , Keanu Reeves; fényképezte: Natasha Braier; vágó: Matthew Newman; látványtervező: Elliott Hostetter; jelmeztervező: Erin Benach; zeneszerző: Cliff Martinez)

Szabó Márton István