Robin Williams életéről filmet készíteni egyszerre hálás és hálátlan feladat. A nagyhatású vígjátékszínész élete a beavatatlan nézőnek nem kevés meglepetést tartogat. Oscar- és többszörös Golden Globe-díjas filmes munkássága csupán a jéghegy csúcsa: Williams korosztályának egyik legnagyobb hatású humoristája. Csupán ennek az egy állításnak – miszerint a főhős színészi munkája eltörpül stand-up munkássága mellett – a körüljárása is izgalmas feladat. Másfelől viszont a lassan kiégő zseni életrajzának felvázolása (a sorozatunkban már méltatott, kivételesen izgalmas Amy Winehouse és Kurt Cobain dokumentumfilmek után) a didaktikusság és a semmitmondás veszélyeit hordozza magában.
A film felütéssel kezdődik: egy tévéinterjúban Williams arra a kérdésre, hogy hogyan működik, gyorsabban működik-e az ő agya, mint másoké, egy stand-up comedy block-kal válaszol, amelyben elhadarja gondolatait az agy működéséről, a megfelelési kényszertől, Darwinon át, nevettetői ars poeticájáig. Ezután néhány rá jellemző, már színpadra készült stand-up blockot, két interjúválaszt, egy filmrészletet és egy interjú-közjátékot láthatunk, amelyben abból csinál kifigurázó jelenetet, hogy az egész interjút újra kell venni, mert két hajszála az előző kérdések alatt elállt a fejétől. A rendező igyekszik négy percben bemutatni nekünk egy cinikus, remek előadói képességekkel megáldott alkotót, mielőtt rátérne a lineáris struktúrára és gyerekkorától kezdve végigbeszélné az életét.
A film vállalása ennél a bemutatásnál, élet-végigbeszélésnél talán nem is több. Felépítését tekintve archív felvételekből, Williams-interjúkból, filmrészletekből és néhány családi-baráti visszaemlékezésből áll. Elmeséli Williams különböző fiúiskolákban, kereskedelmi ügynök apja nélkül, utazással töltött gyermekkorát. A folyamatot, ahogyan Williams, megismerve a színjátszást és a nevettetés örömét, otthagyva a Juilliardot, stand-up komikusnak állt. Ahogyan megkapta első sorozatszerepét, díjait, a figyelmet; ahogyan rászakadt a pénz és a hírnév.
A film ezután a felütés motívumát fejti ki. Arra fűzi fel a cselekményt, hogy minden, ami ez után Williams-szel történik, levezethető abból a feszültségből, amit a pénz és a hírnév egyre csak generál: az egykeként, a folytonos költözés miatt barátok nélkül felnevelkedett Williams képtelen egy percig is közönség nélkül maradni. A nevettetés, a szereplés, a stand-up kerül élete középpontjába, a gesztus, ahogyan az emberekkel kapcsolatba kerül, ahogyan átszűri magán a világot és ezáltal szórakoztat.
A Jó reggelt, Vietnám! című film bemutatása után, alakítása mélysége miatt hiába fogadja el úgy a közönség, ahogyan a szakma is, filmszínésznek, Williams továbbra is az interjúkban, díjátadókban, a performitásban él – tovább építi stand-up karrierjét. A film arról mesél, hogy míg humorista társai, David Letterman, Steve Martin, Billy Crystal (akik mind megszólalnak a filmben), mind a televízió, a filmkészítés felé fordultak, addig Williams stand-up nélkül képtelen békében élni önmagával.
Miközben házassága feltehetően a színpadnak alá rendelt élet miatt megy tönkre, Williams megtalálja azt az egyensúlyt, ami egyre feljebb repíti őt a pályán: ha a filmforgatás szüneteiben nevettetheti a körülötte lévőket, az így szerzett energiákkal bármilyen alkotói mélységet képes elérni. Színészi munkája ezáltal egyre csak mélyül, feszültségeit, tragédiáit ugyanúgy alakítások őrzik, ahogyan humorát.
Alkoholizmusát, drogfüggőségét a film hullámzó betegségként ábrázolja. Első ízben éjszakázó barátja, John Belushi túladagolásakor, majd későbbi szívműtétje után hagy föl hosszabb időre a szerekkel. A rendező ezzel azt állítja, hogy a „katasztrófa” előszele nélkül, hiába veszik körül gazdasági és családi érdekek, hiába vannak mellette annyian, a függő ember képtelen a szer letételére.
Robin Williams portréjában egy olyan embert ismerünk meg, aki gyermeki energiáit, a lét súlytalanságát működtette munkásságában egész élete alatt. Akinek, akár egy kamasznak, időről időre felelősségteljes döntéseket kellett hoznia, ám ezekért a döntésekért nem tudott minden esetben felelősséget vállalni. A felnőtté válás szempontjából története bukástörténet: nem sikerült élete végére megtalálnia az élvezetek és a kötelességek közötti egyensúlyt, a történések súlya alatt viszont fokozatosan eltűnt szeméből a gyermeki csillogás, szemmel láthatóan egyre kevésbé „élvezte” szereplésre felépített életét.
Technikai szempontból a film nem újítja meg a dokumentumfilm, portréfilm eszköztárát. A fotók alá bejátszott mélyinterjú, a hozzátartozókkal készített visszaemlékezések, a munkásságból vett részletek mind megszokott elemek az ábrázolásban. Fontos azonban kiemelnünk, hogy a ráismerés, miszerint Robin Williams pályája kivételes alkalmas a munkásságának tükrében való bemutatásra, több mint remek. Élete valóban végignarrálható csupán az általa eljátszott filmszerepekből kivágott képekkel. Nem csupán azért, mert Williams maga is író volt, illetve mert alkotótársként sokszor improvizált mozifilm szerepeiben is, hanem mert az az alapvetés, miszerint a színész csak azt tudja eljátszani, amit megtalál önmagában, az ő esetében többszörösen aláhúzandó. Ahogyan már szó volt róla, Williams legnagyobb szerepeinek magányát, fájdalmát félelem nélkül tudta életéből a munkába meríteni. Otthontalansága, felnőtté válásának nehézségei, körvonalazódnak alakításaiban.
A film összességében érzelgősség és a néző manipulálása nélkül ábrázol, felelevenítve az életmű legfontosabb pillanatait, bepillantást engedve barátságaiba, szerelmeibe egy kiismerhetetlen, komolyan vehetetlen embernek. Egy kerek életműről mesél, egy beérkezett tehetségről, aki mindent megtett, mindent elért, amire hivatott volt; akinek története mégsem egybefüggő sikertörténet, ahogyan, ha részleteiben vizsgáljuk, egyikünké sem lehet az.
(Robin Williams: Come Inside My Mind; rendezte: Marina Zenovich; főszereplők: Robin Williams, Billy Crystal, Steve Martin, David Letterman, Pam Dawber, Elayne Boosler; fényképezte: Wolfgang Held, Nick Higgins, Jenna Rosher és Thorsten Thielow; vágó: Poppy Das és Greg Finton; zeneszerző: Adam Dorn)
Szabó Márton István
Discussion about this post