A kikötőben McPherson, a börtönigazgató helyettese fogadta őket. Beosztásához képest túl fiatalnak tűnt, szőke haját az előírtnál valamivel hosszabbra növesztette, mozdulataiban pedig volt valami abból a keresetlen eleganciából, amelyet Teddy mindig is a texasiak és az olyan emberek sajátjának tartott, akik lovak között nőttek fel.
Ápolók gyűrűjében álldogált. Az ápolók többsége fekete volt, de akadt köztük néhány halottsápadt fehér srác is, akik úgy néztek ki, mintha nem kaptak volna eleget enni kiskorukban, ezért egész életükre satnyák és bosszúsak maradtak.
Az ápolók fehér pólót meg nadrágot viseltek, és falkában jártak. Alig méltatták figyelemre Teddyt és Chuckot. Valójában semmit sem méltattak igazán figyelemre, csak lebattyogtak a kikötőbe, és várták, hogy végre kirakodják a kompot.
McPherson kérésének eleget téve felmutatták a jelvényüket. A férfi nem kapkodta el a dolgot, gondosan összevetette az igazolványképeket a két férfi arcával.
– Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna szövetségi rendőrbírói jelvényt – mondta végül.
– Most meg egyszerre kettőt is – szólalt meg Chuck. – Nagy nap ez a mai.
Egy hanyag vigyor kíséretében visszaadta Chucknak a jelvényt.
Úgy tűnt, az utóbbi néhány éjszaka során a sziget partvonalát erős hullámok korbácsolták. A homokot kagylóhéj, partra sodort ágak, különböző puhatestűek csontvázai és a környék dögevői által megcsócsált haltetemek borították. Teddynek feltűnt néhány olyan hulladék is, amely minden bizonnyal a belső öbölből sodródott el idáig – halmokban álltak az üdítős dobozok és az ázott papír, a fák vonalában pedig ott hevert egy napon kifakult, magányos rendszámtábla, amelyről már nem lehetett leolvasni a betűket. A partot vékony, meggyötört fenyő- és juharfák szegélyezték. Teddy a fák közti réseken keresztül megpillantott néhány, a magaslat tetején álló épületet.
Dolores imádott napozni, talán tetszett volna neki ez a hely, Teddy azonban egyedül az állandóan fújó szélre tudott figyelni, amellyel a tenger arra emlékeztette, hogy ha úgy tartja kedve, bármikor leránthatja a mélybe.
Az ápolók a postával és a gyógyszeres ládákkal tértek vissza a kikötőbe. Miközben kézikocsikra pakolták rakományukat, McPherson aláírta az átvételi elismervényt, majd a kompon szolgálatot teljesítő őr kezébe nyomta, mire az így szólt: – Nos, akkor mi mennénk is.
McPherson a nap felé pillantott.
– A vihar – folytatta az őr. – Senki se tudja megmondani, mit fog művelni.
McPherson bólintott.
– Majd rádión érintkezésbe lépünk a kikötővel, ha szükségünk lesz magukra – mondta Teddy.
Az őr biccentett. – A vihar – ismételte.
– Bizony, bizony – szólalt meg Chuck. – Nem fogunk megfeledkezni róla.
McPherson egy fasorral szegélyezett, nem túl meredek kaptatón vezette őket. Miután kibukkantak a fák közül, kikövezett úton haladtak tovább, mely az ösvényt keresztezte. Teddy nem messze, az út két oldalán egy-egy házat pillantott meg. Bal kéz felől egy vörösesbarna, viktoriánus, manzárdtetős ház állt, fekete ajtókerettel és apró, lőrésszerű ablakokkal. A jobb kéz felőli, Tudor-stílusú épület úgy magasodott a dombtetőn, mint valami kastély.
Egy tengeri fűvel benőtt, meredek emelkedő után a táj kizöldült, és szelídebb arcát mutatta. A vízszintes dombtető felé közeledve a tengeri fű egyre rövidebbre nőtt, végül teljesen átadta a helyét a hagyományos pázsitnak, amely egy több száz méternyire lévő, narancssárga téglából épült falig húzódott. Úgy tűnt, mintha a fal végigkanyarogna a sziget teljes hosszán. Három méter magas volt, fémhuzallal a tetején. A látvány valamiért nagyon szíven ütötte Teddyt. Hirtelen szánalmat érzett mindazokért, akik a falakon belül élnek, és tudják, milyen célt szolgál az a vékony drót. Csak most fogta fel igazán, hogy a külvilág milyen nagy igyekezettel próbálja benn tartani őket. Teddy észrevett néhány sötétkék egyenruhás férfit, akik a falakon kívül álldogálva, lehajtott fejjel bámulták a földet.
Chuck így szólt: – Fegyőrök egy elmegyógyintézetben. Bizarr látvány, ha meg nem sértem, Mr. McPherson.
– Intézetünk a legszigorúbb biztonsági besorolást kapta – kezdte McPherson. – Működésünket kettős szabályozás határozza meg. Egyrészt köt minket a Massachusettsi Elmeorvosi Hivatal, másrészt a Szövetségi Börtönügyi Hivatal szabályzata.
– Vettem az adást – válaszolt Chuck. – Az viszont sosem hagyott nyugodni, hogy vajon maguk miről beszélgetnek a vasárnapi ebéd közben.
McPherson elmosolyodott, és a fejét rázta.
Teddy észrevett egy fekete hajú férfit, aki hasonló egyenruhát viselt, mint a többi fegyőr, de a vállán sárga rangjelzés virított. A gallérját kihajtotta, a jelvénye pedig aranyszínű volt. Ő volt az egyetlen, aki felemelt fejjel menetelt. Egyik kezét a háta mögött tartva, nagy léptekkel cikázott az emberei között. A mozgása Teddyt azokra az ezredesekre emlékeztette, akikkel a háborúban találkozott. Számukra a parancs nem egyszerűen a katonaság által kirótt teher, hanem Istentől származó utasítás volt. Egy kis fekete könyvet szorított a mellkasához. Odabiccentett nekik, majd a lejtő felé vette az útját, amelyen az előbb a két rendőrbíró McPhersonnal felkapaszkodott. A haját összeborzolta a szél.
– A börtönigazgató – mondta McPherson –, vele majd később találkoznak.
Teddy bólintott, bár nem igazán értette, hogy miért ne beszélhetnének a férfival most azonnal, de addigra az alak már el is tűnt az emelkedő túloldalán.
Az egyik ápoló kulcsot vett elő, és kinyitotta a fal közepén lévő kaput, amely szélesre tárult, és az ápolók kézikocsikat tolva maguk előtt bementek rajta. Eközben két őr közeledett McPherson felé, majd kétoldalt megálltak mellette.
McPherson a hivatalos szerepnek megfelelően kihúzta magát, és így szólt: – Ismertetnem kell az itteni szokásokat.
– Rendben.
– Uraim, az intézet részéről a lehető legteljesebb együttműködésről biztosíthatom önöket, minden tőlünk telhető segítséget megadunk. Itt-tartózkodásuk ideje alatt azonban, bármilyen rövid időről is van szó, be kell tartaniuk bizonyos előírásokat. Megértették?
Teddy biccentett, Chuck pedig azt mondta: – Tökéletesen.
McPherson egy fejük feletti pontra szögezte a tekintetét.
– Biztos vagyok benne, hogy Dr. Cawley majd részletesen elmagyarázza önöknek az előírásokat. Én egyelőre a következő dolgot emelném ki: felügyelet nélkül az intézet egyetlen betegével sem léphetnek kapcsolatba. Világos?
Teddy majdnem rávágta, hogy „Igen, uram”, mintha újra a kiképzőtáborban lenne, de szerencsére időben észbe kapott, és csak annyit mondott: – Igen.
– A mögöttem jobbra látható épület ad helyet az intézet A részlegének. Ezen a részlegen a férfi betegek találhatók. Balra található a nők számára fenntartott B részleg. Ott hátul, azokon a sziklákon túl, közvetlenül a börtönudvar és a személyzeti szállások mögött helyezkedik el az egykori Walton erőd, amely ma a C részleg. Ebbe az épületbe tilos belépni Dr. Cawley és a börtönigazgató írásos hozzájárulása, valamint személyes jelenléte nélkül. Megértették?
Újabb biccentéshullám.
McPherson, mintha csak a naphoz könyörögne, széttárta hatalmas tenyerét. – Ezennel át kell adniuk a lőfegyvereiket.
Chuck Teddyre pillantott. A férfi a fejét csóválta, majd azt mondta: – Mr. McPherson, mindketten törvényesen megbízott szövetségi rendőrbírók vagyunk. Kormányzati rendelet kötelez minket az állandó fegyverviselésre.
McPherson hangja úgy hasította ketté a levegőt, mint egy acélsodrony.
– A Szövetségi Törvénykönyv büntetőintézetekről és igazságügyi elmegyógyintézetekről szóló háromszázkilencvenegyedik paragrafusának végrehajtási rendelkezése kimondja, hogy a rendfenntartó erők tisztjei számára előírt kötelező fegyverviselés betartását kizárólag közvetlen feletteseik, valamint a büntetőintézetek vagy igazságügyi elmegyógyintézetek védelmével megbízott személyek helyezhetik hatályon kívül. Uraim, ez a kivétel jelen esetben hatályba lép. Semmilyen körülmények között nem léphetnek be ezen a kapun, amíg le nem adják a fegyvereiket.
Teddy Chuckra pillantott. A fiú McPherson kifeszített tenyerét nézve megrántotta a vállát.
Teddy csak ennyit mondott: – Szeretném, ha jegyzőkönyvbe vennék, hogy kifogásoltuk az eljárást.
McPherson odaszólt az őrnek. – Kérem, vegye fel a jegyzőkönyvbe, hogy Daniels és Aule szövetségi rendőrbírók kifogással éltek.
– Felvettem, uram.
– Uraim – fordult feléjük McPherson.
A McPherson jobbján álló őr egy kisebb bőrtáskát nyitott ki.
Teddy hátracsapta a kabátját, és a pisztolytáskából kihúzta a szolgálati fegyverét. Egy gyors csuklómozdulattal kinyitotta a forgótárat, majd McPherson kezébe nyomta a pisztolyt. A férfi továbbadta a fegyvert az őrnek, aki végül elhelyezte azt a bőrtáskába. McPherson eközben újból kinyújtotta a kezét.
Chuck nem bánt ilyen gyorsan a fegyverrel. A pisztolytáska patentjával szerencsétlenkedett, McPherson mégsem tűnt türelmetlennek, szó nélkül megvárta, míg Chuck ügyetlenül a tenyerébe helyezi a pisztolyt.
A férfi átadta a fegyvert az őrnek, aki berakta a másik mellé a táskába, majd belépett a kapun.
– A fegyvereiket az igazgatói iroda melletti megőrzőben helyezzük el – kezdte lágy hangon McPherson, a szavai úgy zizegtek, mint a falevelek –, amely az intézet központi épületében található. A távozásuk napján kapják majd vissza őket. – McPherson hirtelen újra felöltötte hanyag cowboyvigyorát. – Hát, egyelőre ennyit a hivatalos dolgokról. Nem tudom, maguk hogyan vannak vele, de én örülök, hogy letudtuk. Mit szólnának, ha meglátogatnánk Dr. Cawleyt?
Azzal megfordult, és átvezette őket a kapun, amely bezárult mögöttük.
Az intézet falain belül, a gyalogút mindkét oldalán széles sávban felszedték a pázsitot. Bokájuknál megbilincselt kertészek gondozták a gyepet, a fákat, a virágágyásokat, és még egy sor rózsabokrot is, amely a kórházépület tövében nőtt. A kertészekre ápolók felügyeltek. Teddy több megbilincselt beteget is látott, amint furcsa, kacsázó léptekkel haladtak előre. A legtöbb férfi volt, de akadtak köztük nők is.
– Amikor az első klinikai orvosok megérkeztek – szólalt meg McPherson –, itt mindent tengeri fű és sűrű bozót borított. Látniuk kellene a képeket. De mostanra…
A kórházépület jobb és bal oldalán két egyforma, gyarmati stílusú téglaépület állt. Vakító fehérre festett szegélyekkel, rácsos ablakokkal, a sótól és a tengertől megsárgult ablaktáblákkal. A kórház épülete szénfekete volt, a tégláit simára koptatta a tenger. A tetőablakok hat emelet magasból néztek le rájuk.
McPherson így folytatta: – Zászlóalj-parancsnokságnak szánták, még a polgárháború előtt. Minden valószínűség szerint egy kiképzőközpontot akartak kialakítani. Aztán amikor a háború már a küszöbön állt, minden energiájukat az erődbe fektették, s végül aztán ebből az épületből hadifogolytábor lett.
Teddy észrevette a sziget túlsó végén álló tornyot, amelyet még a hajóból látott. Csak a csúcsa kandikált ki a fák lombja közül.
– És az ott?
– Csak egy régi világítótorony – felelte McPherson. – De már az ezernyolcszázas évek eleje óta nem használják. Az északi hadsereg ott állított fel egy őrposztot. Legalábbis én így hallottam. Ott most kezelés folyik.
– Úgy érti, betegeket?
McPherson megrázta a fejét. – Szennyvizet. El sem hinné, mi minden kerül ezekbe a vizekbe. A kompról nem tűnik vészesnek, pedig minden egyes darab szemét, ami az állam folyóiban úszkál, a középső öbölből került a belső kikötőbe.
– Lenyűgöző – mondta Chuck, és miközben füstölgő cigarettáját az ujjai közt tartva elfojtott egy ásítást, a nap felé hunyorgott.
– Ott a fal mögött – folytatta McPherson a B részleg irányába intve –, arrafelé áll az eredeti parancsnoki szállás. Talán észrevették felfelé jövet. Akkoriban egy vagyonba került a megépítése, úgyhogy a parancsnok nagyon megkönnyebbült, amikor az állam elfogadta a benyújtott számlát. Mindenképpen látniuk kell azt a helyet.
– Ki lakik most ott? – kérdezte Teddy.
– Dr. Cawley – válaszolta McPherson. – Nélküle itt ma nem lenne semmi. Nélküle és a börtönigazgató nélkül. Ők ketten valami igazán különleges dolgot hoztak létre.
Egy nagy kanyart leírva hátulról kerülték meg a börtönudvart. Több ápolót és megbilincselt kertészt láttak, akik a hátsó fal mentén gyomlálták a földet. Amint elhaladtak mellettük, az egyikük, egy középkorú nő Teddyre meredt. Sárga haja csomókban állt, és a feje teteje csaknem teljesen kopasz volt. Amint a férfi melléjük ért, a nő a szája elé emelte az ujját. Teddy egy vastag, sötétvörös forradást pillantott meg a nyaka körül. A nő mosolygott, az ujja még mindig az ajkára tapadt, és közben nagyon lassan megrázta a fejét.
– Cawley a szakterületének élő legendája – törte meg a csendet McPherson, miközben a kórház bejárata felé vették az irányt. – A Johns Hop kinson és a Harvardon is évfolyamelsőként végzett, húszévesen publikálta az első tanulmányát a téveszmék patológiája tárgykörében. Számos alkalommal kért tőle szakvéleményt a Scotland Yard, az MI5, valamint az OSS.
– Miért? – kérdezte Teddy.
– Hogyhogy miért?
Teddy bólintott. A kérdés ésszerűen hangzott.
– Nos… – McPherson tanácstalannak tűnt.
– Kezdjük mondjuk az OSS-szel – folytatta Teddy. – Miért kérnék ki egy pszichiáter szakvéleményét?
– Hadi ügyekkel kapcsolatban – mondta McPherson.
– Világos. – Teddy lassan forgatta a szavakat. – Elmondaná, hogy közelebbről milyen jellegű ügyekről van szó?
– Titkos jellegűek – válaszolta McPherson. – Feltételezem, legalábbis.
– Ha már így szóba került – szólalt meg Chuck, és fél szemmel Teddyre pislantott –, mennyire titkos jellegűek?
McPherson megtorpant a kórház épülete előtt, és az első lépcsőfokra lépett. Teljesen tanácstalannak tűnt. Egy pillanatra a narancsszínű fal kanyarulatára tekintett, majd így szólt. – Hát, azt hiszem, ezt inkább tőle kellene megkérdezniük. Mostanra már biztosan véget ért az értekezlet.
Felmentek a lépcsőn, és átsétáltak a márványpadlós előcsarnok kupolája alatt. A kapu zúgva kinyílt előttük, és egy tágas várószobában találták magukat. Jobbra egy ápoló ült egy asztal mögött, egy másik pedig vele szemben, a bejárat bal oldalán. A szoba túlsó végén egy kapu mögött hosszú folyosó kezdődött. A felső lépcsőházban egy újabb ápolónak kellett felmutatni a jelvényeiket. Amíg a férfi az igazolványokat és a jelvényeket ellenőrizte, McPherson mindhármuk nevét felírta egy táblára. Az ápoló ezután visszaadta az iratokat. A háta mögött lévő ketrecben egy férfi látszott az igazgató egyenruhájához hasonló öltözetben. A feje fölött a falon kulcsok lógtak.
Felmásztak a második emeletre, és befordultak egy padlófényezőtől bűzlő folyosóra. A tölgyfa padló a távoli ablakon beszűrődő fehér fényben fürödve megcsillant a lábuk alatt.
– Szigorúak a biztonsági intézkedések – mondta Teddy.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk – válaszolta McPherson.
– Az átlagpolgárok legnagyobb örömére, Mr. McPherson – szólt közbe Chuck.
– Meg kell értenie valamit – mondta McPherson Teddyhez fordulva, miközben elhagytak néhány irodát. A csukott ajtókon különböző orvosok apró, ezüstözött névtáblái virítottak. – Az Egyesült Államokban ez az egyetlen ilyen intézet. Mi azokkal az esetekkel foglalkozunk, amelyekkel máshol nem boldogulnak.
– Gryce is itt van? – kérdezte Teddy.
McPherson bólintott. – Vincent Gryce? Igen, a C részlegen.
Chuck Teddyhez fordult. – Gryce arról híres, hogy…?
Teddy biccentett. – Megölte a rokonait, aztán megskalpolta őket, és kalapot készített a fejbőrükből.
Chuck hevesen bólogatott. – Esténként meg abban parádézott a városban, nem igaz?
– Az újságok ezt írták.
A teremben az egyik szárnyas ajtón egy réztábla hirdette, hogy DR. J. CAWLEY FŐORVOS irodája előtt állnak.
McPherson egyik kezét a kilincsen tartva feléjük fordult. A tekintete különös izgatottságot tükrözött.
Végül így szólt: – Egy kevésbé felvilágosult korban Gryce-ot gondolkodás nélkül halálra ítélték volna. Itt azonban lehetőség nyílik a beteg tanulmányozására, a kór meghatározására, és talán képesek leszünk megtalálni azt a hibás működésű agyterületet, amely az elfogadott viselkedési normáktól történő abnormális eltérést kiváltotta. Ha ez sikerül, akkor eljön a nap, amikor írmagja sem marad a társadalomban ezeknek a szörnyűségeknek.
Úgy tűnt, mintha választ várna. Erősen megmarkolta a kilincset.
– Szép, ha az embernek vannak álmai – mondta Chuck. – Nem gondolja?
Fordította: Totth Benedek
(Dennis Lehane regényének újratördelt kiadása az Agave Könyvek gondozásában jelenik meg 2016-ban)
Discussion about this post