Ari kamasz fiú, a fővárosban él, egy templomi fiúkórusban énekel. Amikor anyja úgy dönt, hogy nevelőapjával elindul Afrikába, Arinak haza kell költöznie a szülőfalujába. A fiúnak semmi kedve a poros kis izlandi faluban élni alig látott alkoholista apjával. Arinak muszáj lesz beilleszkednie, mert ezen a világon nincs kihez mennie.
Rúnar Rúnarsson második nagyjátékfilmje egy apró izlandi közösség életét mutatja be. Az elmúlt évek fesztiválsikereket generáló izlandi alkotásaihoz hasonlóan (gondolunk itt Grímur Hákonarson Kosok és Hafsteinn Gunnar Sigurðsson París Norðursins c. filmjeire) olyan témát választ, amivel biztosan megtalálhatja a nemzetközi piac nézőit: az „egzotikus” izlandi falucska romantikájára bízza az alkotást. (A rovatban korábban tárgyalt filmekhez hasonlóan) Rúnarsson filmje mégis más.
Mint a „fiatal” rendezők általában, ő is a felnőtté válásról szeretne, nem egy konkrét történetet, mint inkább egy érzést, érzelemvilágot elmesélni. Filmjét a melankólia köré építi. A fővárosi artdeco templom letisztult fényeivel indítja el a vizuális cselekményt, majd a hetvenes–nyolcvanas–kilencvenes évekből ránk maradt, kissé dohos (már amennyiben egy izlandi film képes lehet a dohosság érzetét közvetíteni), ahogyan felénk mondanák, „szocreál” környezetbe vezet minket át. Szocreál: nevezhetnénk szociális realizmusnak, ami képes velünk egy harminc évnél öregebb kordesign eszközeivel az elmúlás melankóliáját éreztetni (ahogyan a filmből is kiderül) koroktól, rendszerektől, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül. Globális századvégi szociális realizmus. Ebbe a térbe érkezik meg Ari, egy el-camino-szindrómás anyától egy alkoholista apához. Erre van most a legkevésbé szüksége. Vele van a hallgatás, a hosszú végtagok, a test, amit húz a föld, és benne ez a rengeteg melankólia.
Rúnarsson koncepciója, hogy minden kamaszban (amennyire a minden-kamasz: Ari) ott lakik egy a születéssel egy időre háttérbe szorult, az éggel most újra összeköttetésben álló lélek – ennek a manifesztációja Ari angyali hangja. Ezzel az „égi egyszerűséggel” állítja szembe Ari hétköznapi kamasz-életét, amelyben nem érti, miért kell a dolgoknak így történniük, az anyja, az apja miért olyan amilyen. Egyszerre találkoznak benne a hideg mindennapok az „elénekelhetetlennel”.
A karakterábrázolás egyszerű és nagyszerű: Ingvar Eggert Sigurðsson hiteles, mint alkoholista apa, Kristbjörg Kjeld ennivaló nagymama, Atli Oskar Fjalarsson valóban maga a gyámoltalan kamaszság, a már említett hosszú végtagokkal, gombahajjal, hallgatással, miközben tehetségről árulkodó módon játssza végig a film konfliktusait. Rúnarsson finoman csöpögteti a világot Ari köré – a bmx-es fiúk, a halbontó üzemi munka, a férfiak skandináv-rituális meztelen fürdőzése (a fent említett filmekhez hasonlóan) festi le az „izlandi én kis falum” közegét. Remek támogatást adnak alkotótársai: Sophia Olsson szenzitív képei és Kjartan Sveinsson angyali zenéje tökéletesítik Rúnarsson koncepcióját.
A film a visszatérő kamaszkori élethelyzeteket szinte csak érintőlegesen mutatja be, így sikerül mindenről megmutatnia egy kicsit. A szokatlan munka kezdeti nehézségei ugyanúgy megjelenítésre kerülnek, ahogyan a részvétel egy olyan ivászaton, ahol szinte senkit sem ismer, ahogyan a kamasz-verekedés, a vacsorák a nagymamánál, a temetés, a marihuána-használat szürrealitása a kamasz-angyali-szellemi léttel szemben. Az olyan szentimentális képekben, mint amikor Ari a víztározóban énekel, vagy abban a jelenetben, ahol új barátjával fókát simogat, Rúnarsson a mágikus realizmus eszközeivel ábrázolja a fiút: az ének után megkapja első fizetését, a fóka simogatás után apja öli meg helyette a fókát a vadászaton – súlyok és ellensúlyok összességével mesél a kamasz fiú kettős valóságáról.
A film első kétharmadában megismerjük az atmoszférát, az apa alkoholizmusának menthetetlenségét, a falu életének lassú folydogálását. A rendező úgy ringat bele az illúzióba, mintha ebben a végtelen időben csak a melankóliáról kívánna mesélni – persze ez nem így van. Az a kérdés foglalkoztatja, hogy felül kerekedik-e (és ha igen, mikor) egy Ariban a hétköznapok realitásában megedződött „hideg” ember az „angyali hang” felett. Szinte mellékesen építi fel a cselekményt a film zárójelenetére, amelyben Ari „beketaminozva”, tehetetlenül nézi végig, ahogyan szerelmét, Lára-t megerőszakolják. Miután Ari felébred, levetkőzik és bebújik Lára mellé, hogy a lány azt hihesse, hogy ő vette el a szüzességét. A gyerekkori szerelem betetőzése egy szörnyű titokkal és egy végtelenül nagy áldozattal történik meg: Ari sohasem mondhatja el azt, amit látott, annak az egynek, akit a legjobban szeret. Az apa (egyben a közösség „közös”) barátnőjével megtörténő első (nyomasztó) szexuális élményt nem oldozza fel ez a megerőszakolás-történet, így nem oldozza fel az Ari, a „minden-kamasz” életében megfejtendő szexulaitás problémakörét. Rúnarsson a fent felsorolt alkotásokkal ellentétben nem töri meg a filmet gegekkel, sehol nem ad feloldozást. A néhol már nyomasztóan melankolikus történet mégis új utakat nyit az izlandi fiatal filmnek: aki ilyen szenzibilitással képes felvezetni egy ilyen gondolati végkifejletet, azzal a szándékkal, hogy kamaszokról szülőknek és vicaversa meséljen, az a jövőben akármire képes lehet.
(Madárkák; írta és rendezte: Rúnar Rúnarsson; főszereplők: Atli Oskar Fjalarsson, Ingvar Eggert Sigurðsson, Kristbjörg Kjeld, Rakel Björk Björnsdóttir; fényképezte: Sophia Olsson; vágó: Jacob Secher Schulsinger; látványtervező: Marta Luiza Macuga; jelmeztervező: Helga Rós Hannam; zeneszerző: Kjartan Sveinsson)
Discussion about this post