A kisvárosban egymás után tűnnek el a gyerekek. Hét kiskamasz, egymástól függetlenül, rémes dolgokat kezd el látni. És egy bohócot. Hamar csapattá alakulnak, hogy megküzdhessenek a gonosszal. A kérdés csupán annyi, hogy sikerül-e megosztani egymással félelmeiket? Az már biztos: egyedül nem megy. Stephen King nagyregényéből második alkalommal készült játékfilm.
Kimondhatjuk: a horror a filmes sportok királynője. Minden, a filmtechnikára érzékeny filmes alkotónak vannak horrorfilmes-álmai, hiszen jó horrort készíteni valóban technikai bravúr. Stephen King pedig, ugye, a horror királya… Nem csoda, ha hozzá nyúl, aki babérokra vágyik.
A filmes gyakorlatban a horror azért az egyik legnehezebb műfaj, mert receptje szinte alig változott az ötvenes évek óta. Egyszerű: látvány + hang + vágás = riadalom. Mivel látványban napjainkban a lehetőségek tárháza szinte határtalan, a horror műfajában fokozatosan kicsiszolódott a tökéletes hang és vágástechnológia, ma már olyan tökéletesre csiszolt a fokozás és a várt-váratlan hatások macskaegérjátékának összhatása, hogy a néző már nem lepődik meg szinte semmin sem. Négy taszítóan megrajzolt filmkockától ma már nem riadunk meg jobban, mint attól, ha anyánk nagy robajjal ránk nyit a fürdőszobában.
Ezekhez az ellaposodott műfaji sajátosságokhoz jön még King egyik leghosszabb műve az. Az, amelyből 1990-ben Tommy Lee Wallace készített Emmy-díjas tévéfilmet. Az alkotás kultfilmmé vált, többnyire a címszereplő Tim Curry és a gyerekszereplők alakítása miatt, s habár a fiatal szereplőgárdából Seth Greenen kívül senkiből sem lett sikeres színész, a film maradandó, jogosan kerülhetett be a Tévés Hírességek Csarnokába.
Andy Muschietti rendező második filmjének tehát egy nehéz műfajt és egy notórius filmelőzményt megért történetet választ. Célja egy nem-bé-kategóriás alkotás létrehozása, filmjének tétje pedig, hogy a kissé poros történetet sikerül-e 2017-ben mozi-szalonkészen vászonra vinnie, sikerül-e egy legalább olyan izgalmas Pennywise bohócot megalkotnia, mint amilyenTim Curry volt akkor, ott.
Muschietti filmje, habár játékidőre hosszabb (135 perc az első rész, 2019-ben követi majd a második, míg a ’90-es Az két része összesen 192 perc), kevesebb részletet oszt meg a mítoszból. Nem utolsó sorban nem derül ki számunkra, hogy ki is az a Pennywise, hogy hogyan működnek mágikus erői, hogy miért gyermekeket riogat. Erőssége tehát nem a történeti hűségben rejlik (ahogyan egyébként Kubrick Ragyogásának sem), hanem az ábrázolás továbbgondolsásának eszközeiben.
Ezért választ remek szereplőgárdát. A gyerekszínészek egytől egyig telitalálatok szerepeikre: gyakorlott színészek, karaktereiknek megfelelő eszköztárral; rutinosan mozognak környezetükben. Bent, a kövérkés hőst alakító Jeremy Ray Taylor már ezzel az alakításával is díjesőre számíthat, nem beszélve a még előtte álló, lehetőségekkel tűzdelt pályáról. A Pennywise-ot alakító Bill Skarsgård-nak egyértelműen sikerül felnőnie Tim Curry bohócához: Jack Nicholson–Heath Ledger Joker-viszonylata az övék (szinte). Míg Curry figurájának őrülete inkább valami édeskés, pedofil-felhangú taszításból építkezik, addig Skarsgård alakítása egy pszichésen sérült karaktert takar.
A dialógusok, főleg a gyerekszereplők között, működnek. Muschietti a nyelvvel folyton próbálkozó, egymást kóstolgató kiskamaszokat ábrázol, akikben a gyermeki félelmek, a szépség és a teljesség igénye egyszerre dolgozik a felnőttek nyelvi világához egyelőre alkalmazkodni képtelen szófordulatokban. A rendező mindemellett a humorral is operál, ezzel nem csak új ízt ad a klasszikus horrortörténethez, hanem arra is rámutat, hogy a nyelvi humor a felnőttéválás ezen szakaszában válik egyre fontosabbá a gyerekeknek, s hogy ez mennyit segíti őket a kamaszkor viharainak túlélésében.
Őszintébb, aktuálisabb ábrázolása ez a történetnek. Beleértve a felnőttekről kialakuló képet: az anyák, apák, tanárok Muschietti filmjében mind-mind képregényszereplők – túlrajzolt karakterek, vonalas tulajdonságokkal. A gyermekek világában minden fekete és fehér. Aki jó, az jó, aki rossz, az rossz; a pincék sötétek, a romos házak ijesztőek, a felnőttek nem értenek semmit. De „az angyal” mégis „a részletekben lakik”. Megkülönböztetik a fontos dolgokat, így alkatuk, ruháik, hétféle biciklijük, mind különböző – nem tolakodik, a koncepcióval harmonizál a látvány.
A színészvezetés, a dialógusok és a látvány tehát megmentik ezt a filmet, de a fent vázolt problematika, amely a klasszikus horror-filmes eszközök további kiaknázhatóságát érinti a 21. században, erre a történetre is ráveti árnyékát. A bohóc, a leprás, a „szörnyek” úgy általában mind igényesen megrajzolt ijesztgetők; a zene remek, a fények borzongatóak, a fényképezés kitűnő – a rettegéshez mindez mégis kevés.
A filmművészet borzongásra bazírozó műfajainak (a horror, a thriller és pszicho vállfajaik) legemlékezetesebb alkotásai mind-mind túlmutatnak a korszak jól-bevállt-fogásainak eszköztárán. Hitchcock Psychojának halhatatlanságát nem a korabeli világítás- és vágástechnikai bravúrok biztosíthatták a filmes Valhallában, hanem a karakteralkotás árnyaltsága és a psziché mögött meghúzódó bizarr neurotikus problémának emberközeli ábrázolása.
Az effajta formaújító próbálkozások nélkül a klasszikus „ijesztgetős” horror műfaja bizony hamarabb képes „kipurcanni”, mint gondolnánk. Nem csak Kubrick-szerű intellektüel crossover alkotókra van szüksége a műfajnak, hanem olyan elhivatott zsánerfilmesekre is, mint amilyen Hitchcock is volt, s amilyen alkotóknak indultak akár Daniel Myrick (Ideglelés) és Oren Peli (Parajelneségek) szerzői filmes rendezők is.
Muschietti Az-feldolgozása a műfajjal ilyen módon semmit sem tud kezdeni. S habár a gyermekek ábrázolása izgalmas filmjében, a második részhez több horror-bravúrra lesz szükségünk, hogy le tudjon minket nyűgözni.

(Az – I. rész; rendezte: Andy Muschietti; írta: Stephen King regénye alapján Chase Palmer, Cary Fukunaga és Gary Dauberman; főszereplők: Jaeden Lieberher, Jeremy Ray Taylor, Sophia Lillis, Finn Wolfhard, Chosen Jacobs, Jack Dylan Grazer, Wyatt Oleff, Bill Skarsgård; fényképezte: Chung-hoon Chung; vágó: Jason Ballantine; látványtervező: Claude Paré; jelmeztervező: Janie Bryant; zeneszerző: Benjamin Wallfisch)

Szabó Márton István