A legegyszerűbb az lenne, ha azt mondanánk, Paolo Sorrentino Ifjúsága jól eltalált középút. Nem lennénk azonban igazságosak, mert, habár a középútban biztosak vagyunk, az hogy jól, bizonyos szempontokból egyszerre sok és kevés. Lássuk.
A film a svájci luxusüdülő udvarán egy esti haknikoncerttel kezdődik. A kevésbé ismert angol retrozenekar, a The Retrosettes egy kicsiny forgószínpadon adja elő a Florence and the Machine világhírű You Got The Love című számát. A színpad forog, a szám gyönyörű, a felütés működik. A világsikerű szám akusztikus feldogozása egyszerű gesztus a rendező részéről: Európába helyezi a világsikert, egy ismeretlen európai tehetség szájába adja a világsztár szavait, felemeli a popkultúrát és europizálva tálalja nekünk, legyen valami klasszikus értéke is.
Ebben a szellemben vezet végig minket A nagy szépségben megismert univerzumon. A Michael Caine alakította világhírű zeneszerző nyári üdülését tölti a mesebeli svájci szállóban barátjával, a szintén világhírű rendezővel (Harvey Keitel), aki utolsó filmjének forgatókönyvén dolgozik fiatal dramaturgokból álló csapatával. A szállóban mindenféle emberek megfordulnak, egy szerzetes, egy arab nő, egy világhírű focista, egymással sem beszélő házaspárok. A zeneszerzőről hamar kiderül hogy, milyen is: zsémbes, nem akarja levezényelni az angol királynőnek az Egyszerű dalokat, amelyeket ő írt, s amelyeken nemzedékek tanultak meg zenélni.
A filmre alapvetően jellemző a (nem túl bonyolult) szimbolizmus és az olasz újhullámos alulszerkesztettség. Egymást követik az egymáshoz lazán kapcsolódó, felcserélhető, akár ki is hagyható jelenetek. Hangulatokat kapunk, a szállodáról, a zeneszerző rémálmáról, az esti műsorokról, a tájról. A karakterábrázolás nem kockáztat, szinte közhelyekbe fordul: a zeneszerző néha papírral zizeg, teheneket vezényel, jól láthatólag nem tud elszakadni a múltjától.
Ez az ábrázolásbeli szegénység uralja a filmet. A karakterek egyoldalúak, a beszélgetések laposak, szinte be tudjuk fejezni a mondatokat. A két öregember persze hogy a szerelemről beszél, persze hogy nem emlékszik semmire, fiatal filmszínész barátjuk, akire persze hogy mindenki csak egy robotos filmből emlékszik, persze hogy találkozik egy kislánnyal, aki látta egy másik filmben, ettől ő persze hogy meghatódik, és így tovább.
Ez az a gyerekbetegség (amit nem szívesen veszünk tudomásul egy európai filmdíjas, többszörös aranypálma jelölt és többszörös cannes-i nagydíjas, Oscar- és Golden globe-díjas rendezőtől), amibe a hollywoodi szerzői filmesek (Nancy Meyerstől Quentin Tarantinoig) azért nem esnek bele, mert bármennyire is a saját munkájuk (legtöbbször egyedül is jelennek meg mint filmírók), mégsem egyedül írják a filmet. Ironikus módon az Ifjúság filmrendező karakterének négy fiatal segít megírni a legjobb dialógusokat, míg Sorrentino segítség nélkül, egyes egyedül írja meg a film jól láthatóan jellegtelen, alulírt párbeszédeit.
Az Ifjúság megjelenésétől fogva közönségsiker. A kellemes atmoszféra, az idős hollwoodi színészek, a fogyasztóbarát szimbolizmus kivételes alkotássá teszi a filmet. Egyszerre idézi Fellini elvont – bezzeg akkor még tudtak művészfilmet készíteni – világát, és egyszerre kínál fel egy gyakorlott színészekkel kifuttatott happyendet. A nagy szépséghez képest a giccsfaktor annyiban módosul, hogy míg az olasz Terézanya naplementében könnyező flamingóesője jóval nagyobb, bár jelképes túlzásként került a film végére, addig az Ifjúság Szumi Cso szopránjával elvezényelt brit királyi koncertje sokkal kevésbé szürreális, mint persze-hogy-végül-meg-fog-történni-katarzis. Hiányérzet a dialógusok és a ki nem fejtett érzelmi szálak miatt maradhat csak bennünk. Ilyenek például a két öreg séta közbeni beszélgetései, vagy a zeneszerző viszonya a zenéhez, a fiatalokhoz, a szexualitáshoz.
A cselekmény tehát könnyen követhető, a képek nagyrészt szépek, de egyszerűek, a párbeszédek ismerősek, ettől válik a film azzá, ami: jól eltalált középút, filmipari csúcsteljesítmény – könnyen emészthető művészfilm.
Michael Caine és Harvey Keitel, nem férhet hozzá kérdés, jollyjoker választás. Akkor is szívesen néznénk őket, ha csak egy üres képen sétálnának kart karba öltve fel-alá. Caine játéka a szállodai szoba jelenetben, amikor közli a királynő küldöttjével, hogy miért nem hajlandó vezényelni, maradandó pillanat. Keitel karakteréből az életszeretet árad, nyoma sincs a szokásos agressziónak, barátsága Caine karakterével fontos és hiteles. A film csúcspontja közös jelenete Jane Fondával. A klisészagú beszélgetés mindkettejük részéről filmtörténeti teljesítmény. Fonda a neki kiosztott tízpercben is maradandót alkot a vásznon.
A jelmezek hitelesek, Caine kalapja önmagában elmesél egy különc életet. A szállodára, a fürdő, az egész svájci látványvilág egy szóban kifejezve: tüchtig. Mindeközben a fényképezés finoman szólva is kicsit hektikus. Habár Fellininél is jellemző volt a néhol következetlen világítás, helyenként érthetetlen, hogy lehetnek bizonyos beállítások az Ifjúságban ilyen festőiek, mások pedig ennyire félrekomponáltak. A fürdőről készített képek, az esték a szállóban mind hangulatteremtő, jól eltalált képek, míg a a tehenek vezényléséről, a sétákról, különösen az elbicikliző fiúról szóló képek szinte érthetetlenül kilógnak a filmből.
A dialógusok és a fényképezés jól látható gyengeségei ellenére is az Ifjúság jelentős alkotás. Olyan maradandó képeket fest elénk, mint a teniszlabdával dekázó legyengült focista, vagy a színpadon fekvő Hitlernek maszkolt színész, aki arról beszél, hogy az öregségből ő nem az őrületet, hanem a vágyakat szeretné megmutatni. Sorrentino véleményt alkot az őt körülvevő világról. A zeneszerzőn keresztül a sikerről beszél, erősen kidomborítva a család elhanyagolását egy sikeres pálya mellett. Felmutatja, hogy az alkotót sosem lehet egyedül a munkájával értékelni, hogy mindig lesz, aki elismertebb a területen, a legnagyobbak sem érezhetik magukat legnagyobbaknak.
A filmrendező nem készítheti el utolsó filmjét, se a színésznő, se a stúdió nem támogatja. Sorrentino egyfelől arra hívja fel a figyelmet, hogy az idő lejár: egy nagyívű életművet is be kell fejezni valamikor, nem érdemes gyenge alkotásokkal otthagyni a pályát; másfelől pedig a vége csavarral azt állítja, hogy ez a fajta „leöregedés” a pályáról feldolgozhatatlan.
A végkifejlet egyértelműen azt üzeni, hogy az alkotónak nem szabad hálátlannak lennie az őt körülvevő esetleges elismeréssel, a sikert illik mosollyal elviselni.
(Ifjúság; írta és rendezte: Paolo Sorrentino; főszereplők: Michael Caine, Harvey Keitel, Jane Fonda, Rachel Weisz, Paul Dano; fényképezte: Luca Bigazzi; vágó: Cristiano Travaglioli; látványtervező: Ludovica Ferrario; jelmeztervező: Carlo Poggioli; zeneszerző: David Lang)
Szabó Márton István
Discussion about this post