Ayi Kwei Armah 1939-ben Ghánában, Sekondi Takoradi városában született. Apai ágon a ga nép királyi családjának leszármazottja. Armah szülővárosa a brit gyarmati uralom jellegzetes kikötője, igazi soknyelvű közeg, sokféle kultúra találkozási pontja. Ez fontos része volt neveltetésének. Családja is nagy gondot fordított oktatására, a legnevesebb ghánai iskolákba járt, majd 1959-ben ösztöndíjjal az Egyesült Államokban folytatta tanulmányait. Többek között járt a Harvardra, ahol szociológiából szerzett diplomát, majd 1968-70-ig a Columbián tanult kreatív írást. 1970-ben már ismét Afrikában találjuk, egyszerre több kelet-afrikai egyetemen tanít. Az 1980-as években visszatér Nyugat-Afrikába, és Szenegál fővárosában, Dakarban folytatja oktatói munkáját. Egy Dakartól 70 km-re lévő faluban, Popenguine-ben, megalapítja saját kiadóját, Per Ankh néven. Természetesen ettől fogva itt jelennek meg művei.
Írói pálya az 1960-as években kezdődött, előbb novellákat publikált, majd 1968-ban megjelent első regénye A szépek még nem születtek meg, amelyet 1975-ben magyarul is kiadtak Göncz Árpád fordításában. 1979-ig öt regénye jelenik, meg, majd regényíróként egészen 1995-ig hallgat.
Esszéiben és tanulmányaiban elsősorban az afrikai identitással és Afrika nehéz helyzetével foglalkozik.  Fontosnak tartaná egy pán-afrikai ügynökség létrehozását, amely összefogná, felkarolná a kontinens sokszínű kultúráit és nyelveit. Armah szeretne egy közös afrikai nyelvet, amire a legalkalmasabbnak a kelet-afrikai lingua francat a szuahélit tartja.

Somló Ágnes

Ayi Kwei Armah

A gyógyítók

(részlet)

ELSŐ RÉSZ
1 Az örvény
 
Egy fiatalember élete huszadik évében különös, rendkívüli események kellős közepén találta magát. Meggyilkoltak valakit, ¬egy vele egykorú fiatalt. Ezt a gyilkosságot véres kegyetlenséggel követték el. Mindazok, akik látták az áldozat holttestét, egy dologban tökéletesen egyetértettek: a gyilkos tettét ádáz szenvedély vezérelte, az a vad indulat, melyet a féltékenység szikrája lobbant lángra és tüzét csak tovább szítja a bosszúvágyó gyűlölet.
Úgy tűnt, a gyilkosságnak nincs élő szemtanúja. Az áldozat a hatalom örököse volt Eszuanóban, a leendő király, Appia herceg. Azok, akik helyzetüknél fogva sokat tudtak, azt állították, hogy nem csupán a régi hatalmat örökölte volna, hanem, ami ennél is fontosabb, a rendkívüli gazdagság lehetőségét.
A herceg és édesanyja épp elindultak úti céljuk felé, amikor a herceget megölték. Az anya pedig nyomtalanul eltűnt. Azok közül, akik látták a gyilkosság helyszínét, a legbizakodóbbak abban reménykedtek, hogy valami csoda folytán sikerül életben találniuk az anyát, aki feltárhatja előttük fia pusztulásának szörnyű igazságát. Ám azok, akik már megtapasztalták az élet keserű leckéjét, másként vélekedtek. Ők azt mondták, hogy aki ily módon végzett az erőtől duzzadó herceggel, az minden bizonnyal megölte szerető anyját is.
A tapasztaltak kíméletlen meggyőződése hamar szertefoszlatta a bizakodók tétova reményeit. Mindössze két kérdés maradt: miként követték el a kettős gyilkosságot? És a leglényegesebb, hogy ki az elkövető?
Ha hiányzik a valódi tudás, a gyanú válik a gondolat vezérévé. Szabadon és sebesen kap szárnyra mindenféle suttogó szóbeszéd. Egyik-másik oly üres és légből kapott, hogy villámgyorsan szertefoszlik, amint kimondták. Oly hihetetlenül gyorsan, hogy még a leghiszékenyebbek lelkében sem verhet gyökeret.
A kósza hírek közt azonban akadtak nyomósabbak is, melyek megmaradtak és körbe-körbejártak. A találgatás egyre hevesebb örvénnyé korbácsolta őket; az ügyesen irányított célozgatások egy csöndes, gyanútlan ifjút juttattak a gyanú veszedelmesen sebes örvényének kellős közepébe. Ezt az ifjút Denszunak hívták.
Így hát életének huszadik évében, épp amikor úgy látta, elérkezett az idő, hogy megtervezze, miként élje életét, Denszu arra kényszerült, hogy gondolatait a halál töltse be: Appia herceg halála; a herceg anyjának, Araba Dzseszivának feltételezhető halála; és a közelegő halál – ha nem sikerül kiszabadulnia a gyanú örvényének könyörtelen csapdájából –, saját, közelgő halála.
Ám ez a nyelv, a mesélő nyelve, aki az ékesszólás mestereinek utóda és leszármazottja, ez a nyelv túl gyorsan pereg, s a hallgató nem tudja követni. Ez a nyelv oly sebes, hogy még a mesélő gondolatait is megelőzi. Merthogy ez a nyelv büszke ékesszólására s ettől szárnyakat kapott, ám nem csupán erről van szó. Büszkeségében ez a nyelv bizony megrészegült. Így aztán a mesélő megfeledkezett az ékesszólás mestereinek szabályáról: a nyelv önmagában, ha elszabadul és független az emlékező gondolattól, akkor nem ad tovább mást, csak egy elképesztő, görcsösen hömpölygő, ostoba mesét. Ha a történetet egy ilyen elszabadult nyelv meséli, akkor a döbbent hallgatóság az események közepébe csöppen, még mielőtt a történtek kezdetéről bármit is megtudott volna. Így aztán a befejezés is apró darabokra hullik. Az elképedt hallgatóság fülébe csupán összefüggéstelen és értelmetlen töredékek sokasága jut el.
Javítsuk ki hát a hibát idejekorán. A fürge nyelv az összefüggésekről megfeledkezik. Helyesbítse hát mindezt a tudatos elme. Te büszke nyelv, az ékesszólás anona mestereinek gyermeke, mielőtt ily fürgén belevágnál, ügyelj hát az emlékező elme szavára.
Vajon elmesélted-e hallgatóságodnak, mikor, mely korba röpítetted őket? Vagy magára hagytad hallgatóidat a végtelen időben, hogy ott botorkáljanak, és azt higgyék, hogy történeted bármely zavaros korban játszódhat? Vajon tegnap történt-e mindez, netán tavaly? Vagy talán ez a történet a költő, Nyankoman Dua korában, hét évszázaddal ezelőtt esett meg? Vagy esetleg ezer éve, amikor Ghána nem csupán egy emlék volt, amikor ékesszóló elődeid még azt a szellemet dicsőítették, mely népünket összetartotta? Netán háromezer éve, vagy annál is régebben, abban a csodálatos, sötét korban játszódik, amikor a sivatag még nem vált sivataggá? Vagy talán már elmondtad hallgatóságodnak az igazságot, hogy ez a történet nem oly régi, alig valamivel több, mint száz éve esett meg?
És mindez hol történt? Elmondtad-e hallgatóságodnak, hogy hol volt Eszuano városa, Afrika számtalan folyója közül melyiknek a partján terült el? Vagy tán a figyelmes fület vezető nélkül hagytad, hogy összezavarodva azt gondolja, a két Mfolozi partjain járunk, ahol a zengő hangú költő, Magolvane dalolta meg ékesen azt, ki dühödten rengette a földet? Esetleg a hallgatónak egy a Szankaranihoz hasonló folyót kell maga elé képzelnie, vagy a vándorló Dzsolibát, netán a vad, kegyetlen Limpopót? Elmondtad-e hallgatóidnak, hogy földünk szent folyói közül, Eszuanóhoz a Pra volt legközelebb?
Hadd tudja hát a hallgató, hogy mikor s hol játszódik történeted. Aztán, anona nyelv, mely ékesszólásra született, folytathatod történetedet. Ám ékesszólásod feletti örömödben, ne feledd az emlékező elmét, különben a mesélő feledékenysége elrontja a hallgatóság örömét.

***

Két folyó folyt Eszuano mellett. Az egyik nyugodt volt. Oly szelíden folyt, hogy helyenként olybá tűnt, mintha mozdulatlan volna. Vize kristálytiszta volt, olyan tiszta, hogy ha az ember belenézett, láthatta a folyóágy mélyének finom homokjában a színes kavicsokat, a világos sárgától egészen a lila legsötétebb árnyalatáig.
Ha éles a hallásod és élénk a képzeleted, akkor hallhattad a könnyű szellő hangján túl a víz mélyén előregördülő kavicsok neszét.
E tiszta vizű folyó jobb partjának egy keskeny sávjára az áramlat finom, sárga homokot hordott. Eszuano alatt, mielőtt a folyó a másik folyóba ömlött volna, a part nyílt, fövenyes stranddá szélesedett. Mivel az első folyó a másodiknál kisebb volt és szelídebb, és maga volt a tiszta szépség, az emberek Nszu Bernek, az asszonyfolyónak nevezték.
A második folyó szélesebb volt és sokkal szilajabb. Medrének mélyét nem lehetett látni, vize a felkavart iszaptól homályos volt. Ahogy a folyó elhaladt Eszuano mellett, felső folyásvidékén letört ágakat, gallyakat és leveleket sodort magával. Partja mentén nem homokot, hanem iszapot, sűrű, ragadós iszapot rakott le. Mivel ez a folyó komor volt és csupa erő, és hiányzott belőle az elsőnek szépsége, az emberek Nszu Nyinnek, a férfifolyónak nevezték.
A férfifolyó jobbára északnak tartott, ám Eszuano alatt egy hatalmas kanyarral nyugatnak fordult, és ezt az új irányt tartotta egészen addig, míg el nem érte a nagyobb folyót, a szent Prát.
Az asszonyfolyó kitartóbb volt, mindvégig északnyugatnak tartott, hogy aztán Eszuanót elhagyva csatlakozzék a férfifolyóhoz, amely jó félnapi járóföldre volt attól a ponttól, ahol az egyesült folyók a Prába ömlöttek.
Közvetlenül Eszuano alatt, az asszonyfolyó és a férfifolyó közt volt egy földsáv, amelyet mintha szántszándékkal vágtak volna el a környező vidéktől. Ezt a földet senki sem művelte, noha a talaj a folyók hordalékától termékeny volt. Mindenütt finom, puha fű borította. A fű hullámzó zöldjét csak egy-egy kék, élénk sárga vagy halvány lila virág törte meg, amely karcsú, gyönge szárán mintegy tenyérnyire emelkedett ki belőle. Lágy volt ez a fű, simogatóan lágy. Alatta a talaj is puha volt, mégis szilárd, és ezen a földsávon az embert nem szúrhatta meg semmi, hisz nem volt rajta olyan növény, amely töviseket nevelt volna.
Járhatott itt egyet az ember kora reggel, miközben csöndes álmokat szőtt a jövőről. Elüldögélhetett a délután sárgás napfényének tökéletes nyugalmában, miközben hallásának határain túl az egyetlen folyamatos hang a csend volt, és eltűnődhetett itt múlton és jelenen. Vagy épp futhatott is egy szellős délutánon, oly sebesen, miként vágyának ereje hajtotta, és közben lábát sosem sértette föl egyetlen kő sem.
Ez volt a szertartások mezeje. Itt gyűltek össze Eszuano lakói minden, az emlékezés szertartására kijelölt esztendő végén. Minden ilyen év utolsó két hetében, itt, ezen a füvön mérte össze erejét és ügyességét az ifjúkorból férfikorba lépő generáció.
Ezek a játékok rendkívüli hatással voltak Eszuano népére. Arra a két hétre, amíg a versenyek folytak, az emberek szinte minden egyéb tevékenységgel felhagytak. Az utolsó héten a feszültség már-már tapintható volt. Amikor a játékok véget értek, mindenki, a résztvevők és a nézők is, fáradt és kimerült volt.
Miként is kezdődtek az emlékezés ezen szertartásos játékai? Mindig is esett szó a versenyek eredetéről. Ám telt az idő, a szó pedig elhalványult s bizonytalanná vált. Minden egyes alkalommal egy kicsit halványabb és bizonytalanabb lett.
Azok, akik igyekeztek az ilyen dolgokat megőrizni emlékezetükben, kevesen voltak. Szerintük a játékok egy másik korban egészen mást jelentettek. Azok, akik még emlékeztek, olyan ősökről beszéltek, akik nagyon messziről érkeztek ide s egy fájdalom sújtotta népet vezettek. Eszuanóban, mint útjuk során még számtalan más helyen, néhányan rátaláltak az élet tiszta vizére, amely jó földek mentén folyt. Így aztán letelepedtek. Hálából és reménnyel telten rendezték meg minden kijelölt évben ezeket az ünnepélyes versenyeket, az emlékezés szertartását.
Azok az emberek, akik még emlékeznek, úgy beszélnek ezekről a játékokról, mint olyan ünnepről, amely azt a célt szolgálta, hogy egy népet összetartson. Nem is annyira szertartás volt ez, mint inkább az egységért, a teljességért való könyörgés. Ez egy olyan nép ünnepe volt, amely az elviselhetetlen fájdalmak ellenére életben maradt. Emlékeztetőül szolgáltak arra, hogy bármily fájdalmas is az út, népünk egyszer a végére ér, túléli és végül ismét boldogulni fog mindaddig, amíg ez a nép együtt, egyazon akarattal cselekszik.
Ez volt hát a legelső szertartások szelleme. Ám szétszórtságunk és az állandó vándorlás kegyetlen valósága már rég megzavarta azt az egységet, amiért könyörögni, amire emlékezni, és amit ünnepelni ezek a versenyek voltak hivatottak.
Az igazság egyszerű: e vándorló népből néhányan úgy döntöttek, hogy a szárazföld belsejében keresnek otthont maguknak, és az erdőségek mélyén telepedtek le. Ez széthullás, elkülönülés. Mások keletnek indultak, mígnem egy hatalmas, termékeny folyóhoz értek és annak partján telepedtek le. Ez széthullás, elkülönülés. Megint mások egy darabig délnek haladtak, majd nyugat felé fordultak; ott mély, titokzatos erdőkre leltek, és e hely épp megfelelt fájdalmas vágyuknak, hogy a világtól elvonulhassanak, így aztán megtelepedtek. Ez széthullás, elkülönülés. Voltak, akik mindvégig délnek haladtak, míg végül a tenger útjukat állta, így aztán letelepedtek a tengerparton. Ez is széthullás, elkülönülés.
Így épült fel Eszuano. Így nőtt ki még e földből szétszórtan számtalan más város és központi település, mint: Akropong, Domeabra, Techiman, Enyinasze.
Igaz, hogy kezdetben minden egyes széthulló, elkülönülő rész egy darabig megőrizte egykori egységének töredékes emlékét, és tétován könyörgött még az eljövendő, az új egységért: Acheasze, Odaszo, Odumasze, Edvinasze, Afransze.
Igen, egy darabig minden töredék megőrzött valamit ezeknek az ünnepségeknek a lényegéből, hogy emlékeztesse szétszóródott népünket közös eredetére. Ám néhány helyen ezek az ünnepségek idővel elhaltak. Az ünnepségek értelme pedig mindenütt megváltozott. Eredetileg a teljességet jelentették. Ám a körülmények, amelyek közt ezeket a játékokat megtartották a széthullás, a megosztottság állapotát tükrözték.
Telt az idő. A körülmények végül megsemmisítették, eltüntették a lényeget. Eszuanóban továbbra is megtartották ezeket a szertartásos játékokat, de eredeti jelentésük már rég feledésbe merült. A megosztottság, az elkülönülés, talán még nem pusztította el teljesen az egység értelmét, de apró foszlányokra szaggatta.
Denszura ezek a játékok nagy hatással voltak. Apró gyermekkora óta figyelte minden egyes kijelölt évben, és tudta, hogy egyszer eljön az idő, amikor ő is részvevője lehet. A játékok lenyűgözték. Lenyűgözték, ugyanakkor volt bennük valami, ami zavarta Denszut. Ez a valami idővel lehetetlenné tette, hogy a fiatalság tiszta, szenvedélyes lelkesedésével várja azt a pillanatot, amikor rá kerül a sor.
Tizennégy éves kora előtt ez a valami meghatározhatatlan volt. Tizennegyedik életévében azonban kérdéssé formálódott nyugtalan agyában. Épp az akkori játékok végét figyelte. A kérdés szikraként pattant ki agyából, majd lángra lobbant, és apró, de heves, kitartó lángként égett benne. Mi célt szolgálnak ezek a játékok?
Ezt a nyugtalanságot a testében is érezte. A kérdés egyfajta melegség volt, amely átjárta egész lényét: Mi a célja ezeknek a játékoknak? A nyugtalanság oly hatalmasra duzzadt benne, hogy immáron kellemetlen volt. Denszu azt kívánta, bárcsak ez a kérdés idővel eltűnne. De nem így történt. Sőt, egyre inkább Denszu érdeklődésének középpontjába került. Egyre több gondolatát kötötte le, mígnem Denszu kénytelen volt másokhoz, olyan emberekhez fordulni, akik tán ismerik rá a választ.
Az idősebbek zöme nemigen foglalkozott ilyesmivel. Amikor Denszu feltette nekik a kérdést, hogy mi célt szolgálnak a játékok, néhányan magát a kérdést sem értették. Mások meg válaszként egy kérdést tettek fel Denszunak: miért ilyen fontos számára ez a kérdés? Azért kérdezték ezt, mert Eszuanóban egy nagyobb közösség emléke már rég a múlt homályába veszett. Akadtak néhányan, akik még ismertek történeteket olyan időkből, amikor a feketék mind egyek voltak. Ezekre az emberekre azonban nehéz volt rábukkanni. Ha sikerült is, meglehetősen hallgatagok voltak, mintha a kérdés oly fájdalmas szomorúságot ébresztett volna lelkükben, amely nyelvüket megbénította.
Eszuanóban az emberek zömének elég volt annyi, hogy ők a fanti nép tagjai. Tudtak más népekről, amelyek életmódja és nyelve nem sokban különbözött az övéktől: a dencsirák, a vaszák, az aszenek, aovinok, nzemák, ekuapemek és asantik. Ám úgy sosem gondoltak rájuk, mint egy mindnyájukat felölelő egész részeire. Az egység ünnepének jelentése egészen elhalványult.
Volt aztán még valami. Néhányan még emlékeztek a régi ünnepekre, mint olyan szertartásokra, amelyekben Eszuano lakói együtt és cselekvőn vettek részt. Ezek a szertartások egy olyan nép küzdelmeit ünnepelték, amely együtt dolgozik azon, hogy egy nehéz célt elérjen. De aztán ez is megváltozott, feledésbe merült. A játékok ma már csak az egyén erejének és ügyességének próbáját jelentették. A végén egyetlen ember lesz a győztes, egyetlen, elkülönített ember, kitéve a nézők csodálatának és a legyőzött versenytársak irigységének.
Ez volt az, ami tizennegyedik életévében annyira zavarta az ifjú Denszut. A kérdés, ami akkor nyugtalanította, nem hagyta el, még huszadik életévében is lekötötte gondolatait: Mi a célja ezeknek a játékoknak? Miért tűnnek szemében oly céltalannak?
Egy teljes közösség gyűlt össze minden kijelölt évben, hogy részt vegyen a teljesség szertartásán. A teljesség szertartásának végén azonban egyetlen embert emeltek ki és a közösség egyetlen embert dicsőített. Hol volt hát a teljesség gyökere az elkülönültség e különös szertartásában? Denszu saját érzései közt kutatott, hogy valamiféle megerősítésre leljen, valami reményre, hogy a körülötte zajló dolgoknak van valami értelme. Belső érzései azonban fellázadtak az ellen, hogy értelmet kelljen keresniük az értelmetlenségben.
Az igazság kegyetlenül éles képként jelent meg Denszu előtt: egyetlen, a vesztesek tömegén átgázoló győztest látott. Denszunak nemigen akaródzott elfogadnia e kegyetlen kép jelentését, ezért érvek után kutatott, amelyek meglágyíthatnák a szeme előtt megjelent igazságot. Agya azonban nem volt hajlandó megmutatni neki az önámítás kényelmes útját. Csupán egyetlen indokot talált e játékok természetére, és az szörnyű volt, egy olyan undorító fonákság, mely természetszerűleg és hatalmas erővel taszította.

Somló Ágnes fordítása

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)