A fordító megjegyzése

Cormac McCarthy Suttree című művének

részlete elé

„De az emberi nyomorúságnak nincsenek korlátai, és a dolgok mindig tudnak rosszabbak lenni…” – írja McCarthy valahol a könyvben, és jobb, ha az olvasó ezt alaposan észben tartja, bár ha már elmélyedt a szerző valamely későbbi művében, nem lehet ismeretlen előtte e gondolat.
A Suttree 1979-ben jelent meg, miután McCarthy kisebb-nagyobb megszakításokkal már vagy húsz esztendeje írta, és három rövidebb regényét is kiadták előtte. A mű erősen önéletrajzi ihletésű: az ötvenes évek elején játszódik a Tennessee állambeli Knoxville-ban, és főhőse, Cornelius Suttree életét követi nyomon, aki egy rozzant lakóhajón él a Tennessee folyón, horgászatból tartja fenn magát, és egyfajta „elátkozott” Huckleberry Finnként igyekszik boldogulni a „mély Dél” lecsúszott figurái, kétes egzisztenciái, kocsmatöltelékei, hajléktalanjai, színes és fehér bőrű nyomorultjai, levitézlett kurvái és eszement prédikátorai közt. Ám a nyomasztó és kilátástalannak tűnő életkörülmények ellenére ott bujkál a könyv lapjain a humor, és hébe-hóba még valami halvány reményfoszlány is megcsillan.
Cormac McCarthyt a kritika gyakran tekinti Faulkner örökösének, és ez – főleg első regényeiben – meg is terheli stílusát. A Suttreeban azonban már teljesen önálló vértezetben áll az olvasó előtt, és bizony mondom, szövegének átültetése nem kis feladat a fordítónak. A gyakorta archaizáló nyelv, a sajátos szóhasználat és -alkotás, a tájleírások aprólékos volta, az emlékek felidézése és a megannyi visszapillantás mind-mind óriási erőpróba elé állítja a fordítót. Férfiasan be kell vallanom, megszenvedtem vele, és csak remélni tudom, hogy végül magyarul is jól olvasható mű született, amelyen nem érezni a verejtékszagot. Ám ennek eldöntése már az olvasó dolga…

Greskovits Endre

Cormac McCarthy

Suttree

(részlet)
 

A holdfényes dinnyedugó bűnei úgy jártak a nyomában, ahogy a bűnök szoktak. Tetteinek igazsága bejött az ajtón, és felment a lépcsőn a sötétben. Reggelre a rabok más megvilágításban látták ezt a félbolondot. Könyökig mosogatólében és gőzfelhőben nézte, ahogy sorakoznak a konyhában a mártásos piskótájukkal, bólogatnak, mutogatnak. Visszamosolygott. Aznap este megint látták a pecsétes és formátlan ruhájában. Mintha egész nap el sem mozdult volna onnan, és mintha az edénytornyok sem kisebbedtek volna. Vacsora után pokrócával a karjában visszatért hozzájuk.
Na, kérdezte Suttree, visszajöttél?
Ja.
Mi történt?
Mondtam nekik, hogy kurvára kivagyok tőlük. Ha mosogatót akarnak, keressenek valaki mást, mert én nem vagyok az.
Mit feleltek?
Megkérdezték, hogy akarok-e folyosós lenni. Azt mondták, kereshetek pár dollárt kávéárulással.
Pár dollárt évente.
Azt gondoltam én is. Mondtam nekik, hogy nem akarom ezt a folyosós hülyeséget.
És mi történt?
Semmi. Csak felküldtek.
Ott állt a patkányképével, rajta valamiféle önelégült vigyor. Suttree a fejét csóválta.
Amott van, kiáltotta Callahan.
A dinnyepecér.
Nem tök volt?
Tök? Isten az égben.
Ja, harsan fel Callahan hangja, ha kimegyünk, nyitunk egy boltot, ami gyümölcsös is meg kupleráj is.
Harrogate idegesen mosolygott.
Callahan felvázolta a bordély képét. Dinnyék fekete neglizsében.
Vigyázz, nehogy a niggerek megtudják.
A niggerek ezért meglincselnek.
Más gyümölcsöket is megbeszéltek. A sárgadinnye lehetne homokos. Meghívod egy italra?
Az a legrosszabb, hogy szúnyogok rajzanak a dákód feje körül.
Gyümölcslegyek.
Dinnyét loptál, mi? kérdezte Suttree.
Harrogate kínjában vigyorgott. Rám akarták húzni, hogy állatokkal faj… faj…
Fajtalankodtál?
Ja. De az ügyvédem megmondta nekik, hogy a dinnye nem állat. Okos volt a rohadék.
Te jó ég, mondta Suttree.
 
Reggel velük ment a teherautón. Az áporodott hidegben mosdatlan alvók enyhe szaga mindenütt. Az emberek megmozdultak a tompa, sárga villanyfényben, botladozva bújtak bele a ruhájukba meg a cipőjükbe. A konyha melege, a kávé illata. Idős vagy nyomorék szakácsok és mosogatók álltak a tűzhelyek mellett, kezükben forró cserépbögre. Harrogate kimérten biccentett nekik, messzire eltartotta hüvelykujját a tálcájától.
A hosszú őszi napok mintha álomban teltek volna. Kémlelték az eget, jön-e az eső. Amikor jött, napokig esett. Csoportokban ültek és nézték, ahogy az eső az elhagyott vidámparkra hull. Sáros pocsolyák, sötét fűrészpor és vizes, megtaposott újságok. Az elvarázsolt kastély festett vászonfala és a vurstli csupasz csontvázai a szürke és kopár ég előtt.
Bús és zord évszak. A szív üressége és gótikus magány. Suttree régi álmokat álmodott a vidámparkokról, ahol virágos hajú fiatal lányok és kerekre nyílt gyerekszemek nézték a ragyogóan megvilágított flitteres légtornászokat a magasban. Kimondhatatlan gyönyörűség látomásai egy elveszett világból. Az ember szíve belesajdul a hiányába. Délután jöttek az állványozók, és hozzáláttak, hogy lebontsanak egy pókszerű centrifugát, és egy sráfkocsira helyezzék. Miközben a rabok járkáltak a területen, és palackokkal meg szeméttel töltötték meg jutazsákjaikat, a munkások odacsúsztattak nekik egy-egy csomag cigarettát. Suttree is kapott egy csomaggal, és odaadta egy golyvás öregembernek, aki szó nélkül átvette. Az öregember csikkszedő volt, és megitta az arcszeszt, a spirituszt, a tisztítószert is. Suttree nézte, ahogy továbbcsoszog. Mogorván szemlélte a világot bozontos, busa szemöldöke alól. Vékony és ráncos szája nagyon kicsit mozgott, miközben magában beszélt. Összeszedett valamiféle féltő gondoskodással minden papírt, minden palackot, és körülnézett, mintha tudni szeretné, ki tette oda. Suttree sosem hallotta, hogy hangosan beszélne ez az idős gyermeke a bánatnak. Visszafelé menet vele szemben ült a teherautó padján, ahol az öreg összehúzta magát és bólogatott. Észrevette, hogy Suttree nézi, ezért lesütötte a szemét, és valamiféle titkolózó gonoszsággal beszélt magában.
Vasárnaponként egy prédikátornő jött Knoxville-ból, hogy istentiszteletet tartson a földszinti kápolnában. Betontemplom, kis faemelvény. A résztvevő rabokat mintha érzéketlenné tette volna Isten igéjének ezen mesterkélt hirdetője. Az összecsukható faszékeken ülők feje lekókadt. Úgy tűnt, a nő nem is tud a jelenlétükről. A bibliai időkből mesélt régi történeteket, amelyeket talán a szájhagyomány őrzött meg, úgyhogy már sok minden megváltozott bennük. Délután látogatók érkeztek. Családi jelenetek, anyák és apák, feleségek, névtelen rokonok verődtek össze az ebédlő hosszú asztalainál. A nevek végigszálltak a folyosón, majd fel a lépcsőn, és az őr kiengedte az illetőket. Cukorkával, gyümölccsel, cigarettával megrakva tértek vissza. Suttreehoz senki sem jött. Harrogate-hez sem. Callahan McAnally Flats-i barátai megbarnult almát, félig rohadt naranccsal teli zacskókat hoztak. Callahan ezeket meghámozta, a gerezdeket zsírosbödönbe tette, beborította vízzel az egészet, hozzátett egy kis élesztőt a konyháról, lefödte ronggyal, és az ágya alatt tárolta. Néhány nap alatt élesztős narancsbor keletkezett belőle, amelyet leszűrt, és meghívta a barátait, hogy igyanak vele egy csészével. Szirupnak nevezték, és az ember gyomrában egész éjjel rugdalózott meg hánykolódott. Callahan becsiccsentett tőle, és kedélyesen nézelődött, hogy lássa, van-e valami vagy valaki, akibe érdemes belekötni.
Byrd Slusser visszajött, mogorván csattogott végig az ágyak között, bokáján béklyó. Amikor a munkások este visszatértek, aludt, és vacsorához sem kelt fel.
E csöndes esti órákban, villanyoltás előtt Harrogate felült a priccsén, és a börtöngyűrűjén dolgozott. Ezüstérméből készült, és Harrogate rávette az egyik őrt, hogy fúrjon bele lyukat, ő pedig órák hosszat ült egy étkezdei kanállal, és verte az érme peremét. Az érme széle kilapult, és végül jegygyűrűre emlékeztető formát öltött. Miközben ő ültében kopácsolt, Slusser megfordult a priccsén, fölemelte lábát, hogy eligazítsa a béklyó hátulját, és kereste a zaj forrását. Harrogate a vele szemben lévő felső priccsen kuporgott, az érme fölé hajolt, a kanál egyenletesen kopogott. Úgy görnyedt ott félig elveszve a ruhájában, mint valami öreg kis suszter.
Hé, mondta Slusser.
Harrogate nyájasan lenézett. Helló, felelte.
Hagyd abba ezt a kurva kopácsolást.
Félelmetes tekintettel meredt Harrogate-re, majd megfordult.
Harrogate csak ült ott, egyik kezében az érme, másikban a kanál. Lenézett a férfira. Puhatolózva rácsapott az érme peremére. Csatt. Felhúzta a pokrócot a priccs végéből, kezére terítette, így tompította a térde közt folyó munka hangját. Katt katt katt. Lenézett a férfira. A férfi nem mozdult. Katt katt katt.
Slusser lassan felállt a priccsről, mint aki torkig van a dologgal. Megkerülte a priccs végét, és felnyújtotta kezét Harrogate-hez. Add ide, mondta.
Harrogate a mellkasához szorította a pokrócot.
Te kis fütyihúzogató, add ide azt az istenverte kanalat, mielőtt lerángatlak onnan.
Suttree, aki már félálomban volt, valami rosszat érzett a gyomrában. Azt mondta: hagyd békén, Byrd.
A pribék figyelme azonnal elterelődött a fiúról, és szeme skizoid élénkséggel villant Suttreera. Nocsak, mondta. Nem tudtam, hogy a tiéd.
Ő senkié.
Ő egy csicska.
Nem hinném.
Lehet, hogy te magad vagy az.
Lehet, mondta Suttree, akinek a homlokán kis izzadságcseppek csillantak meg, hogy túl sokat húzogattad a pöcsödet.
Slusser megragadta Suttree zubbonyának elejét, és felültette a férfit. Suttree megfogta a karját, miközben felállt az ágyról. Engedd el az ingemet, Byrd, mondta.
Byrd megcsavarta markában az anyagot. Hang sem hallatszott a cellában. Suttree megduplázva látta magát a hűvös, barna szemben, és nem tetszett neki a látvány. Beleütött Slusser arcába. Azonnal ököl csapódott a fejének. Hallotta, ahogy hullámzik a tenger. Megint ütött. Inge hangos reccsenéssel elszakadt, de ő nem hallotta. Előrelendült, fejét lehúzta, és visszapattant a priccs széléről. Amikor felnézett, nem látta Slussert. Néhány rab állt közte meg a folyosó közt, és hallotta a morgást meg az öklök húsos puffanását. Callahan arca villant fel mosolyogva a figyelő emberek vállán túl.
Suttree átnyomakodott a nézők között. A verekedők beleütköztek a priccsekbe, elmentek a falig, majd vissza a cella közepére, Slusser tehetetlenül állt a bokáján lévő béklyó miatt, és káromkodott. Callahan mosolygott. Visszaszorította Slussert a fal mentén, a priccsek mögötti szűk helyen. Slusser béklyója beakadt, amikor megfordult a priccsek között. Callahan előrelépett és oldalról megütötte a fejét. Slusser vakon előrevetette magát, aztán kirúgott a béklyóval. Az csillag alakú lyukat ütött a betonon, és Slusser szeme fennakadt a fájdalomtól. Még mindig próbálta megrúgni Callahant a béklyóval, amikor kicsapódott a vasajtó, és két őr rontott be gumibotokkal.
Az első, akit eltaláltak egy vidéki fiú volt Brown’s Mountainból, Leithal Kingnek hívták. Leült a földre, két kézzel fogta a fejét. Az istenit, mondta.
Callahan már hátraugrott, föltette kezét. Megőrült, mondta.
Slusser megfordult. Őrültnek látszott. Eszelős tekintet, a halántékán lévő kék daganattól aszimmetrikusan ferde az arca. A rabok szétszéledtek. Slusser félig meggörnyedve az őrök felé fordult, és ők nekiestek a botjukkal. Callahan leeresztette kezét, és előrehajolt, hogy jobban lásson. A botok lecsaptak, bumm bumm bumm, Slusser a földön, csak a béklyó meredt föl, az őrök térdepelve kalapálták, mint ácsok a tetőt.
Amikor fölemelték, ernyedt volt, vérzett a szája meg a füle, és arca mintha rossz szemüvegen át látszott volna. Leithal fölkelt a padlóról, Blackburn pedig rámutatott a botjával, és így szólt: te. Fogd ezt az embert. Callahan, te rohadék. Te fogd a másik oldalról.
Én nem csináltam semmit, lépett előre bizonytalanul Leithal.
Callahan már a nyakába is vette Slusser karját, és megtámasztotta. Szeplős öklével letörölt egy vékony vércsíkot a saját szájáról, s a rabok felé fordulva elgyötörten egy  idiótán diadalittas grimaszt vágott, amitől a többiek fertőző vigyorgásba fogtak, és a másik őr megfordult az ajtóban. Mi a francot csinálsz, Callahan?
Csak tartom ezt az embert. Hová vigyem?
Követték az őröket kifelé az ajtón, amelyet Blackburn becsapott és bezárt, majd végig a folyosón, le a lépcsőn, Slusser béklyóját vonszolták maguk után, mígnem a másik őr hátramaradt és fölemelte, így haladtak tovább, vitték Slussert a doboz felé, béklyós lába a levegőben, mint egy sebesült korcsolyázónak.
Az őr visszatért Leithallel meg Callahannel, és amikor kinyitotta az ajtót, Callahan be akart menni.
Állj meg, Callahan, mondta az őr.
Callahan megállt.
Az őr bezárta az ajtót Leithal mögött, és intett Callahannek, hogy induljon el a folyosón. A rabok hallották, ahogy tiltakozik. A fenébe is, miért? Semmi se csináltam, az istenit. A fenébe.
Suttree visszament a priccséhez, ujjaival megérintette feldagadt fülét. Harrogate még mindig a priccsén kuporgott, a kanállal a kezében.
Hová mennek Mr. Callahannel? kérdezte.
A lyukhoz. Blackburn okosabb annál, hogy átverje a dumájával.
Meddig tartják ott?
Nem tudom. Talán egy hétig.
Az istenit, mondta Harrogate. Kavartunk egy kis szart, ugye?
Suttree ránézett. Gene, mondta.
Mi?
Semmi. Csak Gene.
Aha. Hát…
Reménykedj benne, hogy Slussert a dobozban tartják.
És mi van veled?
Engem már megvert.
Hát. Remélem, Mr. Callahant még előtte engedik ki.
Suttree ránézett. Ezt nem lehet szeretni. Ezt a mirigyszerű vakarékot, aki úgy kuporog az ágyán, mint valami fonnyadt madár, és pengeéles lapockája átüt a csíkos ing vékony szövetén. Sunyi, patkányképű elítélt perverz botanikai elhajlással. Aki még rosszabbakat követ majd el, ha kijut a világba. Nyakamat rá. De van benne valami transzparens, valami sebezhető. Amikor visszanézett Suttreera a maga szinte félkegyelmű egykedvűségével, pőre arca hirtelen sötétségbe merült.
Néhány rab hangosan panaszkodni kezdett. A folyosóőr azt mondta, hagyják abba.
A fenébe, még nyolc óra sincs.
Hagyjátok abba ott bent.
Vetkőzni kezdtek a sötétben. A folyosói fénytől úgy festettek, mint egy bábszínház alakjai. Suttree leült a priccsére, levette ruháját, az ágy végébe fektette, és alsóneműben mászott be a pokróc alá. A helyiségben elhallgattak a hangok. Mocorgás. Az udvari lámpák fénye úgy esett be az ablakokon, mint valami hidegkék téli hold, amely sosem fogy. Suttree sodródott. Fél mérföldről is hallotta egy teherautó kerekeinek hangját az úton. Hallotta, hogy nyikorog a szék lába a folyosón, ahogy az őr fészkelődik. Hallotta… Kihajolt a priccsről. Kutya legyek, mondta. Harrogate!
Ja. Rekedt suttogás a sötétben.
Abbahagynád ezt az istenverte kopácsolást?
Rövid hallgatás. Oké, felelte Harrogate.

Fordította: Greskovits Endre

(A kötet a Jelenkor Kiadónál jelenik meg 2018-ban)

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)