Siri Hustvedt 1955-ben született az Egyesült Államokban. Hat regény, egy verseskötet, két esszégyűjtemény és számos ismeretterjesztő mű szerzője. Művei több mint harminc nyelven jelennek meg szerte a világon. A New York-i Brooklynban él férjével, Paul Auster íróval. Az Amit szerettem (What I Loved, 2003) az első könyve magyarul. A kötet a Park Könyvkiadónál jelenik meg 2018-ban.

Siri Hustvedt

Amit szerettem

(részlet)

Bernie Weeksnek egy egyetemi kollégám, Jack Newman mutatott be. A West Broadwayn álló Weeks Galéria jól ment, mert Bernie jó érzékkel szimatolta ki az új tehetségeket, és voltak kapcsolatai. Azok közé a New York-iak közé tartozott, akikről azt tartották, hogy „mindenkit ismernek”. A „mindenkit ismer” kifejezés azokra vonatkozik, akiknek nincs sok emberrel kapcsolatuk, viszont ismerik azokat, akiket általánosságban fontosnak és hatalmasnak tartanak. Akkoriban, amikor bemutattam Bernie-t Billnek, Bernie negyvenöt év körül járhatott, de a korát meghazudtolta fiatalos megjelenése. Hibátlan, legutóbbi divat szerint készült öltönyöket viselt élénk színű tornacipőkkel. A hétköznapi cipők az excentrikusság halvány légkörét kölcsönözték neki, amit a művészvilág mindig szíves fogadtatásban részesít, ám abban is szerepük volt, amit én Bernie „szökdécselésének” hívtam. Egy pillanatra sem állt meg. Felszaladt a lépcsőn, beugrott a liftekbe, előre-hátra hintázott a sarkán, amikor szemügyre vett egy műalkotást, és beszélgetés közben általában rázogatta a térdét. Azzal, hogy az emberek tekintetét a lábára terelte, egyszersmind felhívta a világ figyelmét fáradhatatlan buzgóságára és az újdonságok iránti szüntelen kíváncsiságára. Szökdécseléséhez levegővétel nélküli hadarás társult, és a beszéde, noha időnként akadozott, soha nem volt ostoba. Nógatni kezdtem Bernie-t, hogy nézze meg Bill munkáit, és Jacket is rávettem, hogy hívja fel. Jack már járt Bill műtermében, és, az ő szavaival, „a növekvő és zsugorodó Violetek” hívévé vált.
Épp nem tartózkodtam a Boweryn, amikor Bernie ott járt, hogy megnézze a képeket, de a látogatás úgy végződött, ahogy reméltem. A festményeket a következő ősszel kiállították.
‒ Bizarr képek ‒ mondta Bernie. ‒ Jó értelemben véve bizarrak. Szerintem a kövér/sovány megközelítés miatt szárnyalni fognak. Hiszen mindenki fogyókúrázik, az isten szerelmére, ráadásul még ott van az az önarcképdolog is. Jó. E pillanatban egy kicsit kockázatos új figuratív képeket bemutatni, de Bill elkapott valamit. Plusz tetszenek az idézetei. Vermeer, De Kooning és Guston a megújulása után.
Mire megnyílt a kiállítás, Violet Blom elrepült Párizsba. Csak egyszer találkoztam vele az utazása előtt ‒ a Bowery 89. lépcsőházában. Én épp megérkeztem. Ő indult. Felismertem, és bemutatkoztam, ő pedig megállt a lépcsőn. Violet sokkal szebb volt, mint Bill képein. Sötét szempillák keretezte nagy, zöld szeme volt, amely uralta kerek arcát. Göndörödő barna haj hullott a vállára, és bár testét hosszú kabát takarta, arra következtettem, hogy nem sovány de nem is duci. Melegen kezet fogott velem, közölte, hogy már hallott rólam, és hozzátette:
– Nekem a kövér tetszik a taxival. – Aztán azt mondta, ne haragudjak, de rohannia kell, és leviharzott a lépcsőn. Miközben tovább mentem felfelé, egyszer csak a nevemet hallottam. Megfordultam, és láttam, hogy már az utcára nyíló ajtónál áll. ‒ Ugye nem bánja, ha Leónak szólítom? – Intettem, hogy nem.
Újra felszaladt néhány lépcsőfokot, és valamivel alattam megállt.
‒ Bill nagyon kedveli magát. ‒ Habozott. ‒ Tudja, én most elmegyek. Szeretném tudni, hogy maga itt lesz neki.
Bólintottam. Feljebb lépett még egy pár lépcsőfokot, felnyúlt a vállamhoz, és megszorította, mintha nyomatékosítani akarná, amit az imént mondott. Azután mozdulatlanná vált, és másodpercekig nézett a szemembe.
‒ Kedves arca van ‒ mondta végül. ‒ Különösen az orra. Nagyon szép orra van.
Mielőtt még válaszolhattam volna a bókra, megfordult, és leszaladt a lépcsőn. Néztem, ahogy becsapódik mögötte az ajtó.
Aznap este fogmosás közben, és ezt követően még sok estén, megvizsgáltam az orrom a tükörben. Először egyik, majd a másik oldalra fordítottam a fejem, és igyekeztem megpillantani a profilom. Azelőtt soha nem foglalkoztam sokat az orrommal, inkább fitymáltam, mint csodáltam, és azt sem mondhatom, hogy különösen vonzónak találtam volna, ám az arcom közepén ülő jellegzetesség ettől kezdve örökre megváltozott, mert átalakították egy szép nő szavai, akinek a képét mindennap láttam a falamon.
Bill megkért, hogy írjak egy szöveget a kiállításmegnyitóra. Azelőtt még soha nem írtam élő művészről, és Billről sem írt még senki. A rövid esszét, amelynek a Többszörös én címet adtam, nemrégiben újranyomták és több nyelvre lefordították, de akkoriban azt a tizenkét oldalt a csodálat és a barátság ihlette. A kiállításnak nem volt katalógusa. Az esszé lapjait összetűzték, és szétosztották a megnyitón. Három hónap alatt írtam meg, dolgozatjavítások, bizottsági ülések és diákkonferenciák között, és tanítás után vagy a metrón firkantottam le a gondolatokat, amik eszembe jutottak. Bernie tudta, hogy Billnek szüksége van a kritika támogatására, ha meg akarja „úszni” a stílusát egy olyan pillanatban, amikor a legtöbb galériát a minimalizmus uralja. Az írásom fő gondolata az volt, hogy Bill művészete a nyugati festészet történetére hagyatkozik, de annak feltevéseit a visszájukra fordítja, és mindezt a korábbi modernistáktól gyökeresen eltérő módon teszi. Azzal, hogy minden egyes vásznán szerepelteti egy néző árnyékát, Bill felhívja a figyelmet a szemlélő és a festmény közötti térre, ahol minden festmény esetében a voltaképpeni cselekvés történik ‒ a szemügyre vétel pillanatában válik a kép önmagává. Ugyanakkor az a tér is a festőhöz tartozik, amelyet a néző elfoglal. A néző a festő helyén áll, és egy önarcképet néz, de nem annak a férfinak a portréját látja, aki a jobb alsó sarokban szignálta a képet, hanem valaki másét: egy nőét. A festményeken szereplő nők szemlélése bevett erotikus konvenció, amely tulajdonképpen minden nézőt a szexuális hódításról álmodó férfivá változtat. Számos nagy festő ábrázolt nőket olyan képeken, amelyek megmozgatják a képzeletet ‒ Giorgione, Rubens, Vermeer, Manet ‒, de legjobb tudomásom szerint egyetlen férfi festő sem közölte a nézővel, hogy az ábrázolt nő ő maga lenne. Egyik este Erica világított rá a lényegre.
‒ Az az igazság ‒ mondta ‒, hogy belül mindannyiunkban van egy férfi és egy nő is. Végül is egy apából és egy anyából készültünk. Amikor egy szép, szexi nőt nézek egy képen, mindig egyszerre vagyok ő, és az a személy, aki nézi. Az erotika abból fakad, hogy el tudom képzelni, hogy én vagyok az a férfi, aki engem néz. Mind a két személynek kell lenned egyszerre, különben nem történik semmi.
Amikor Erica ezt a kijelentést tette, az ágyban ült, és Jacques Lacan megfejthetetlen könyvét olvasta. Ujjatlan, mély kivágású hálóing volt rajta, és hátrakötötte a haját, hogy kilátszottak puha fülcimpái.
‒ Köszönöm, Stein professzor ‒ feleltem, és a kezem a hasára tettem. ‒ Tényleg van odabent valaki?
Erica letette a könyvét, és megcsókolta a homlokomat. Már majdnem három hónapos terhes volt, és még mindig titokban tartottuk. Az első két hónap kimerültsége és rosszullétei elmúltak, Erica mégis megváltozott. Bizonyos napokon ragyogott a boldogságtól, más napokon mintha minden pillanatban a sírás fojtogatta volna. Erica soha nem volt kiegyensúlyozott, de a hangulata most még változékonyabbá vált. Egyik nap reggeli közben hangos sírásra fakadt egy újságcikk miatt, amely a New York-i állami gondozási rendszerről szólt, és bemutatott egy négyéves, Joey nevű kisfiút, akit egyik nevelőszülő rakott ki a másik után. Egyik éjjel sírva ébredt, mert azt álmodta, hogy az újszülött kisbabáját egy hajón felejtette, ami távolodott a tengeren, miközben ő a kikötőben állt. Vagy egy délután a díványon találtam, az arcán patakzottak a könnyek. Amikor megkérdeztem, hogy mi a baj, szipogva azt felelte:
– Szomorú az élet, Leo. Csak ültem itt, és azon gondolkodtam, hogy mennyire szomorú az egész.
A feleségemben bekövetkezett fizikai és érzelmi változások hatással voltak a Billről írott tanulmányomra is. Violet teste, amely zsugorodott-terebélyesedett a vásznakon, erőteljesen utalt a termékenységre és az általa okozott átalakulásokra. A néző/festő és a kép nőnemű tárgya között életre kelő fantáziák egyike a megtermékenyítés kellett hogy legyen. Végeredményben a fogantatás többszöröződést jelent ‒ a kettőt az egyben ‒, a férfit és a nőit. Bill elvigyorodott, miután elolvasta az írást. Megrázta a fejét, és megtapogatta borotválatlan arcát. Magabiztosságom ellenére hirtelen nyugtalanság fogott el.
‒ Jó ‒ mondta végül. ‒ Nagyon jó. Persze a fele meg sem fordult a fejemben. ‒ Ezután vagy egy percig hallgatott. Tétovázott, mintha mondani akart volna még valamit, aztán mégsem szólt. Végül kibökte: ‒ Még senkinek sem beszéltünk róla, de Lucille két hónapos terhes. Már több mint egy éve próbálkoztunk. Mialatt Violettel dolgoztam, végig abban reménykedtünk, hogy gyerekünk lesz.
Miután én is elmondtam Billnek, mi a helyzet Ericával, azt mondta:
‒ Mindig is gyerekeket akartam Leo, sok gyereket. Évekig álmodoztam arról, hogy utazom a nagyvilágban, és benépesítem a földet. Szeretem több száz, több ezer gyerek apjaként elképzelni magam.
Elnevettem magam, de soha nem felejtettem el a szélsőséges potenciáról és sokszorozódásról szőtt fantáziáját. Bill arról álmodott, hogy önmagával népesíti be a földet.
 
Bill körülbelül a saját megnyitója felénél eltűnt. Később azt mondta, hogy beugrott Fanellihez egy whiskyre. Már az elején elég boldogtalannak látszott, ahogy cigarettájából mélyeket szippantva ott állt a dohányozni tilos tábla alatt, a hamut a kelleténél szűkebb zakó zsebébe pöckölve. Bernie-nél mindig jókora tömeg gyűlt össze. A vendégek borospohárral a kezükben, hangosan beszélgetve kavarogtak körbe a nagy, fehér térben. Az írásom egy kupacban állt az asztalon. Jelentek már meg szövegeim konferenciakötetekben, szemináriumokon, folyóiratokban és magazinokban, de egyiket sem osztogatták még soha brosúraként. Ez az újdonság örömet okozott, és szemügyre vettem azokat, akik vettek belőle. Egy csinos, vörös hajú nő vett egyet, és elolvasta az első pár mondatot. Különös elégedettséget éreztem, amikor láttam, hogy olvasás közben mozog az ajka. Arra utalt, hogy rendkívüli módon érdekli az írásom. A szöveget a falakra is kiragasztották, és néhányan vetettek is rá egy-egy pillantást. Egy bőrnadrágos fiatalember az egészet végigolvasta. Jack Newman is felbukkant, és a zavart irónia jeleként egyik szemöldökét felhúzva körülténfergett a galériában. Erica bemutatta Jacket Lucille-nek, akit aztán egy jó fél órára sarokba szorított. Valahányszor felpillantottam, mindig Lucille fölé hajolva láttam, néhány centivel közelebb a szükségesnél. Jack kétszer nősült és kétszer vált el. Házasságainak sikertelensége nem akadályozta meg abban, hogy kevésbé tartós viszonyokat hajszoljon, és éles elméje bőven ellensúlyozta fizikai vonzereje hiányát. Jack elégedett volt tokás arcával, nagy hasával és zömök lábával, és elérte, hogy mellette a nők is jól érezzék magukat a bőrükben. Újra meg újra tanúja voltam, ahogy a legvalószínűtlenebb partnereknek szegődött a nyomába, és végül sikerrel járt. Jól megválasztott bókokkal csábította el őket. Néztem, ahogy mozog az ajka, miközben Lucille mellett áll, és eltűnődtem, vajon milyen barokkos szóvirágokat zúdít rá. Amikor Jack később odaoldalgott hozzám, hogy elbúcsúzzon, megdörzsölte az állát, egyenesen a szemembe nézett, és megkérdezte:
‒ Mit gondolsz Wechsler feleségéről? Szerinted belül lágy, vagy mindig ilyen fagyos marad?
‒ Fogalmam sincs ‒ feleltem. ‒ De remélem, nincsenek vele terveid. Ő nem olyan, mint a te diáklány nimfáid, és gyereket vár, az isten szerelmére!
Jack feltartotta a két tenyerét, és megjátszott rémülettel rám meredt.
‒ Isten őrizz! ‒ felelte. ‒ Eszembe sem jutott!
Mielőtt Bill elmenekült volna Fanellihez, bemutatott a szüleinek. Regina Wechsler, akiből a második házassága után Regina Cohen lett, magas, telt keblű, sűrű, fekete hajú, vonzó nő volt, tetemes mennyiségű arany ékszerrel és édes, dallamos hanggal megáldva. Beszéd közben félrebillentette a fejét, és hosszú szempillái alól nézett fel rám. A vállával hullámzó mozdulatot tett, és kijelentette, hogy „csodálatos” az este, majd távozott, hogy „bepúderezze az orrát”. Regina mégsem volt modoros. Egy pár pillanat alatt felmérte a józan öltözetű sokaságot, és piros kosztümjére mutatott.
‒ Úgy érzem magam, mint egy tűzoltóautó ‒ mondta. Hirtelen mély hangon felnevetett, és a humora egyből semmissé tette a pózolását. Al, a férje rózsás arcú, szögletes állkapcsú, mély hangú férfi volt, aki szemmel láthatólag őszintén érdeklődött Bill és a munkája iránt.
‒ Meghökkentőek, nem? ‒ mondta a festményekről, amivel egyet kellett értenem.
Mielőtt elment, láttam, hogy Regina átnyújt Billnek egy levelet. Épp mellette álltam, és feltehetőleg úgy gondolta, hogy magyarázattal tartozik.
‒ Az öccse küldte, Dan, aki ma este nem tudott eljönni. ‒ A következő pillanatban Billhez fordult, és azt mondta: ‒ Épp most lépett be az apád. Köszönök neki, mielőtt elmegyünk.
Figyeltem, ahogy Regina egy magas férfi felé tart, aki éppen akkor lépett ki a liftből. Apa és fia között meghökkentő volt a hasonlóság. Sy Wechslernek keskenyebb arca volt, mint a fiának, de sötét szeme és bőre, széles válla és erős karja-lába annyira hasonlítottak a fiáéhoz, hogy hátulról nézve összetéveszthette volna őket az ember; ez később eszembe jutott, amikor Bill belekezdett egy portrésorozatba az apjáról. Mialatt Regina beszélt hozzá, Sy bólintott és válaszolt is neki, de az arckifejezése szórakozott maradt. Azt hittem, hogy kínos neki a találkozás, és úgy próbálja átvészelni, hogy udvariasan, de távolságtartóan viselkedik a volt feleségével, a szórakozott kifejezés azonban később sem tűnt el az arcáról. Amikor Billhez lépett, kezet nyújtott, Bill pedig megrázta. Megköszönte az apjának, hogy eljött, és bemutatott neki. Amikor kezet fogtunk, a szemébe néztem, ő pedig viszonozta a pillantásomat, de úgy tűnt, nem ismerős neki a nevem. Biccentett, és így szólt:
‒ Gratulálok, és sok szerencsét ‒ majd odafordult a terhes menyéhez, és pontosan ugyanezt mondta neki is. Egy szóval sem utalt születendő unokájára, aki ekkorra már gömbölyű kis dudor volt Lucille ruhája alatt. Úgy pillantott a képekre, mintha egy idegen festette volna őket, azután elhagyta a galériát.
Nem tudom, apja hirtelen érkezése és távozása rázta-e meg annyira Billt, hogy elmenjen, vagy a nyomás, hogy az a művészvilág fogja górcső alá venni, amelynek félt az elutasításától.
Mint kiderült, a kritikusok elfogadták, ugyanakkor el is utasították. Az az első kiállítás Bill egész további pályájára meghatározta a kritika hangját. A későbbiekben lettek szenvedélyes védelmezői és heves becsmérlői is, ám akármilyen fájdalmas vagy épp kellemes lehetett neki, hogy egyesek gyűlölik, mások imádják, Bill a kritikusok és az újságírók számára sokkal fontosabbá vált, mint fordítva. Mire sor került az első kiállítására, Bill már túl öreg és túl nyakas volt ahhoz, hogy befolyásolhatták volna. Ő volt a legmagánakvalóbb ember, akit valaha ismertem, és csak keveseknek engedte meg, hogy belépjenek képzelete titkos szentélyébe. A sors iróniája és szomorú tény, hogy e szentély talán legfontosabb lakója Bill apja volt és maradt mindig is. Amíg élt, Sy Wechsler testesítette meg fia kielégítetlen sóvárgását. Azok közé az emberek közé tartozott, akik soha nem voltak teljesen jelen saját életük eseményeinél. Sy egy része mindig távol maradt, és Bill apja lényének e távoli minőségét kutatta szüntelenül ‒ még jóval annak halála után is.

Fordította: Farkas Krisztina

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)