„Szemérmes alkat vagyok”
Fotó: Bahget Iskander
Interjú Zalán Tiborral
(Szűcs Balázs Péter)
Azt kérdezném tőled először, hogy melyek voltak a legkorábbi meghatározó olvasmányélményeid?
Legkorábbi olvasmányélményeim bizonyára a Molnár Gábor-könyvek voltak. Szerettem a brazíliai vadászkalandjait, ahogy szerettem – szintén abban a gyermek-időben – Verne könyveit is. Már akkor bolondnak tartottam, ahogy ma is annak tartom, és vele együtt az összes futurológust. Valójában igazi jövőlátó ember volt ő, és mint ilyen, nyilván képtelen rálátni a saját jelenére, kvázi, életére. Mondom ezt úgy, hogy gyakorlatilag semmit sem tudok róla. (Csalódás lenne, ha megtudnám, hogy másmilyen volt!) Molnár Gábor élete végére megvakult, és mára megvakult a látására a jelen idő. Talán előkerül még. Annyi bizonyos, hogy ő nem a tengerparti sekély vizekben vidáman pancsoló fókák fejére lövöldözve állította be puskája célzókáját, mint tette Széchenyi Zsigmond, aki bármekkora kultusza is volt – van –, a könyvét ennél a pontnál letettem, és soha többé nem vettem fel. Ennek ellenére sem vadász, sem Nemo kapitány, sem rejtelmes sziget nem akartam lenni. Sőt, irodalmár sem. Kocsis. Leginkább kocsis akartam lenni, nagy, gőzölgő hátú lovakat akartam hajtani az alkony kék ködein át.
Mikor kezdtél el irodalmi szövegeket írni?
Élcelődhetnék, hogy valójában most kezdenék irodalmi szövegeket írni, nemsokára, de ezzel csak azt a vereséget ismerném be, ami feltehetőleg valamennyi, önmagától még el nem szállt alkotóban benne van, hogy mindig a következő műre lehet csak bízni annak a valaminek az elérését, hogy érvénye szöveg, mű, alkotás, befejezettség. Persze, befejezettsége nincs soha semmilyen alkotásnak, mert az alkotás folyamat. Szerény kis jelölésem ide vonatkozóan az, hogy soha nem teszek pontot a verseim végére, jelezvén azzal, hogy a folyamat (olvasás, befogadás, visszaolvasás stb.) soha nem zárul le az utolsó mással(magán)hangzó leírásával. De ha történetiségében akarunk a múltra ránézni, persze, meglehet, miért is ne lehetne ezt megtenni, akkor valamikor a hetvenes évek elejére lehet tenni ezt az időszakot. Nem vezetek naplót, ez ilyenkor nyilvánvalóan hátrány. Ennek az évnek ezen hónapjában, ilyen napnak ebben az órájában – durr, és elkezdődött. Mit tudom én, mondom hányavetien, persze, az önregisztráció indokolatlan elmulasztásának a leplezésére. Feltehetően későn kezdtem. Mármint, úgy komolyabban. Mert gimnáziumban udvarlóversek colos csajoknak százötven centisen, katonaságnál önbecsülés-kiváltás Pilinszkyre hajazó epigonversekkel. Nem tudom tehát pontosan, hol és mikor tört el bennem a világ. Nyilván, akkor kezdtem el irodalmi szövegeket írni. Irodalmi szövegeket írni tehát egyenlő lenne az élet élhetetlenségének a beismerésével? És ha igen? Ilyen értelemben feltehetően korán kezdtem el írni és nem élni…
Megmutattad valakinek az írásaidat?
Szemérmes alkat vagyok, a látszat ellenére. Általában a megjelenés után – sem – mutatom meg másoknak a szövegeimet. Mintha szégyen lenne az írás. Olyan, megbocsátható botrányosság. Mit tudom én. Korai időszakomban megmutattam Ilia Mihálynak őket, mert meg akartam jelenni a Tiszatájban. Megjelentem. De másnak nemigen. Lányoknak, mert még fiatal voltam. Barátaimnak, mert még hittem abban, hogy ők is velem örülnek, ha jót írok. Homályos foltok. József Attila ki-beugrált meztelenül Vágó Márta ágyából-ba, valamit valamiből fordított – és ölelkezett, Vágó legalábbis ezt állítja, ha jól értelmeztem, a naplójában. Ez az igazi mutogatás. Ahogy a nemi szervemet sem mutogatom másoknak, korán kialakult bennem ez a távolságtartás az írás-megmutogatástól. Még a felolvasásokban is érzek valami perverzitást, ha más munkáját kell felolvasnom, nem esik nehezemre a szereplés, de amikor a magamét, akkor erős zavart, mi több, szégyent érzek.
Volt-e olyan személy, akit a mesterednek neveznél?
Egyetlen emberről írtam le, tehát visszavonhatatlan (és talán nem is vonnám vissza), hogy a mesterem volt, ő pedig Ilia Mihály. A Tiszatáj főszerkesztője volt 1974-ig. A kinyírásáig. Nem arra vagyok büszke, hogy közölte a verseimet (pedig éppenséggel lehetnék, a huszadik század második felének olyan karizmatikus szerkesztője volt, mint Osváth a Nyugat nemzedékének), hanem arra, hogy én voltam a legeslegutolsó fiatal költő, akit a lapjában bemutatott. „A mester utolsó ringbe küldött bokszolója” – írtam büszkén hajdanán, egy moszkvai hajnalon az Ének a Napon felejtett Hintalóért című nagy szabad avantgarde-versemben. Fiatal koromban Adyt utánoztam, elsősorban életformában, életforma-bontásban, pia, éjszaka, nők, undor, zsenikultusz, ezeket tudjuk, és ezeknél nem volt sokkal több bennem szándékban és elképzelésben. Így ő nem a mesterem volt, hanem valamiképpen az élet-tanítóm. Valószínűleg sohasem volt szükségem költő-író-mesterekre. Nem tudott az lenni sem ő, sem Nagy László, sem Juhász Ferenc, sem Pilinszky János, sem – későbbi, mostanig elnyúló időszakomban – József Attila. Nem kellettek, és nem kellenek mesterek, abban az értelemben, hogy nem akarom/tam orientálni senkihez a költészetemet. De kellett egy Ilia, aki nem költő volt, és nem példakép akart lenni, hanem – akaratán kívül – etalon! Sok rongy embert hordoznak/hordoztak meg mostanában az irodalomban, ócskábbnál ócskább alakok tündökölnek az irányított kánonok hamis fénytörésétől, de abban általában még a mi erkölcsökhöz nem túl igényes irodalmunk is egyetért, hogy Ilia mértékadó személyiségévé tudott válni úgy rendszerváltozás előtt, mint rendszerváltozás után, a kultúránknak. Fontos ez az előtt-után hangsúlyozás, kérdezhetnéd. De mert nem kérdezed, feltételezem, teljesen világos számodra, hogy értem ezt.
Emlékszel, hogy mi volt az első publikációd?
A válaszadáshoz valamennyire definiálnunk kéne a publikáció fogalmát. Gimnáziumi éveimben számos tárcát, kis színest, riportot és álriportot jelentettem meg a Nagykőrösi Híradóban. Az Arany János Gimnázium évkönyvében (szintén Nagykőrösről beszélünk még) verseim is jelentek meg. De ezeket még nem gondolnám a publikációim közé fölvenni. Első fontosabb közlésem 1974 októberében a Tiszatájban volt, két vers, még a címükre is emlékszem, A fiú indulása és a Mítosz születése. Előbbi az első kötetem-beli megjelentetése óta minden gyűjteményemben szerepelt, utóbbi talán az első kötetemben sem. Talán, mert csak egy futó élmény általános érvényűvé gerjesztésének a kísérletét láttam később benne. Pontosítok – míg mások az általánost, én a konkrét szomorúságát és múlékonyságát olvastam ki belőle.
Meg lehet-e mondani, melyik saját köteted/írásod áll hozzád a legközelebb?
Ezt így hirtelenjében nem tudnám megmondani, de azért vannak sejtéseim. Persze, abban is biztos vagyok, hogy ha holnap kérdeznél erről, egészen másfajta választ kapnál. Mondjuk az, hogy ma reggel Merő Béla rendező barátommal megittunk éhgyomorra egy pohár jéghideg sört Feri csapos-barátunk előzékeny számlájára a Békéscsabai piacon, a Fatornyosban, arra indít, hogy ezeket mondjam:Versként a három hosszú „ének” – vagy, ahogy annak idején megfogalmaztam, és megfogalmazták mások is, tőlem függetlenül: „nagy szabad avantgarde-versek –, az Ének a Napon felejtett Hintalóért, az Ének Pohárért és az Ének hajnali Napért állnak 2015. november 12-én a legközelebb hozzám. Köteteim közül a Fáradt kadenciák. Vagy talán a Seregszámla. De az is lehet, hogy az és néhány akvarell… Vagy az és néhány haiku… Esetleg az Opus N3:KOGA… Még az is lehet, hogy az Álom a 403-as demokráciában… De akkor már miért nem a három Papírváros? Az Azután megdöglünk drámagyűjtemény, vagy, ha már dráma, akkor a Hal, Vér, Festék, illetve a színház figyelmes szeretetét rögzítő Hat dráma… De hát, Artisjus-díjat kaptam a Göncölszekér című novella-gyűjteményemre… És miért ne az új verseskötetemet, az és néhány haikut szeretném, esetleg az Onagy Zolival készült, a napokban boldogba kerülő beszélgető-könyvemet, melynek Dragéi hajnalok Zalánnal a címe… Meg az is eszembe jut, hogy kötetnyi Bobó-verset írtam az unokámnak, baromira szeretem írni-olvasni őket… De bennem jár a közelmúltban Jelenkorban közölt hosszúversem, a Csomagolópapírba tekerve, Bárkában megjelent Elengedve élni, vagy az Aczél Géza által utoljára szerkesztett Alföldben megjelenő legutolsó versem, az Ősz-foszlányok… Na, ezekből már világosan kiderül, hogy nem tudok a kérdésedre válaszolni. Meg sem kísérlem ezt tenni…
A Papírváros című regényciklusról szeretnélek kérdezni. Hogy és hol helyeznéd el a saját életműveden belül ezt a hatalmas vállalkozást? Tényleg egy interjúkérdésre adott, kissé viccesnek szánt válaszban kellene keresnünk a regények eredetét?
Kiábrándító válasz kell adjak. Igen. Mármint az eredetre vonatkoztatva egy igent. Interjúkérdésre adott blöff-válasz indította el a Papírvárost. (Ahogy, annak idején, szintén csak egy blöff volt az Arctalan nemzedék-esszé kiváltó oka, nem pedig annak a sok problémának a kimondás-kényszere, ami aztán a szövegbe belekerült…) Akart a fene regényt írni, így sincs semmire sem időm. S mivel nincs semmire időm, de van annál több határidőm és határidős munkám, legtöbbször a regényírásra nem marad szabad éjszaka, vagy invenciókkal is teli energia. A regényciklus helyét még nem látom. Viccelődni szívesen szoktam vele, különösen a közönséggel találkozva, de egyelőre képtelen vagyok elhelyezni a Papírvárost a munkálkodásomban (nem szeretem az életmű szót használni, részben, mert nagyképű az én számból, részben pedig, mert számomra valahogy halott alkotót feltételez…) A nagyobbik baj, hogy a velem kortárs irodalomban sem tudom elhelyezni. És ebben mások sem segítenek. Nem nagyon tudnak, vagy akarnak mit kezdeni ezzel a regényciklussal. Vigasztaljam magam azzal, hogy majd ha mind az öt része elkészül a ciklusnak, ők is okosabbak lesznek – és segítőkészebbek –, meg én is? Dévaj dolog bármit is az időre bízni. Az idő felelőtlenül, mondhatnám azt is, hogy kegyetlenül töröl, semmisít meg értékeket és őriz meg silányságokat, de hát mi dolgom nekem az idővel, azon kívül, hogy én teremtem meg, és velem együtt meg is szűnik, hogy ekkora fontosságot tulajdonítok neki?
A regényciklus minden egyes darabja a mű egyik mottójából kölcsönzi alcímét (kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen).[1] Miért választottad ezeket a címeket, illetve a Thomas Mann-részletet? Volt valami különösebb okod rá?
Amikor hozzáfogtam a regényhez, teljesen a kimerültség állapotában voltam. De még szó sem volt a mások négy állapothatározóról. Amikor befejeztem az első könyvet (akkor még csak a könyvet, mert nem terveztem a folytatását), különféle gondjaim merültek fel az elkészült munkámmal kapcsolatban. Nem éreztem, hogy kimerítettem azt az állapotmennyiséget, ami miatt hozzáfogtam a megírásához. Amikor elbizonytalanodom – magamban, vagy a dolgaimban –, rendszerint Thomas Mannt olvasok. Talán, mert annyira unalmas, mint egy másik író sem. Én pedig szeretem a tartalmas unatkozást. És akkor felfedeztem, hogy a Tonio Krögerben a főhöz állapotára öt határozót használ a szerző. Akkorra pedig már biztos voltam abban, hogy legalább négy kötetet még meg kell írnom ahhoz, hogy a regényt (amely így ciklusolódni kényszerül a végkifejletig) az utolsó pont kirakásáig. S mert azt pontosan tudom, hogy mi a vége, csak azt nem tudom, milyen lesz a pontos íve, ennek a valóban nem kis vállalkozásnak, a leépülés fokozatait mintha nekem találta volna ki öt szóban Thomas Mann.
Szerinted a regényciklus befogadásához mennyire fontos a megjelenített korszak ismerete? A rendszerváltás előtti részekre gondolok.
Alexa Károly, aki a regényciklus egyik legavatottabb ismerője, már régóta nyúz azzal, mi több, kellő pálinka feladása után fenyeget meg, hogy pontosabban bele kellene tennem a regényt abba a korba, amelyben feltehetőleg játszódik. Feltehetőleg, fogalmaz ő is, mert valóban nem lehet pontosan behatárolni az időszakot, amikor a regénybéli dolgok megtörténnek. Lehet blöffnek is venned, amit most mondok, de én sem tudom pontosan, mikor játszódik a Papírváros. Ahogy azt sem tudom, hol játszódik, hol van ez a papírváros, és ki a főhősöm. Egy másik, a munkáimat szintén alaposan és szeretettel ismerő, író-szerkesztő, Keresztury Tibor, minden tiltakozásom ellenére, sokadszorra is önéletrajzi munkának tekinti a Papírvárost. Persze, nem az. Ahogy részben az. Is. A konkrét kérdésedre visszatérve, semennyire sem kell ismernie az olvasónak azt a kort, amelyben a regény(ciklus) játszódik. Az összes ismeretet, ami a megértő olvasáshoz szükséges, kötelességem a szövegben megjeleníteni. Ha sarkítani akarok, egy mai fiatal olvasó nem a Kádár-rendszerrel találkozik, amikor velünk, hanem a roncsolásokkal és torzulásokkal, amelyeket okozott bennünk az abban leélt fél (vagy majdnem egészen az) élet. Kreatúra-létünkre engedek rálátást a ciklus köteteiben – a kor engem már régóta nem érdekel. Persze, ez így nem igaz. De egyetlen módon így nem hamis.
Végül azt kérdezném, hogy látod, hogyan alakítja az olvasási szokásokat, s általában az irodalmat a hagyományos nyomtatott könyv esetleges háttérbe szorulása, s a képernyőn történő olvasás?
Hazudnék, ha azt mondanám, ezen még sosem gondolkodtam el. Ennél nagyobbat akkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy valamilyen megoldásra jutottam a feltett kérdésben. A háttérbe szorulás, te fogalmazol jól, esetleges. Amire én a hangsúlyt tenném, az az olvasás. Amíg olvasnak, engem tök nem érdekel, hogy papírral a kezükben, vagy a monitorra tapadva teszik ezt. Csak – olvassanak! Ahogy a slam poetryt tanulmányozva arra a belátásra jutottam, hogy baromira hasznos az, amit ezek a fiúk csinálnak, modern és korszakos, nagyszámú érdeklődőt mozgatnak meg, és mozgósítanak az irodalom felé, amellett, hogy kérdéses az általuk létrehozott művek időtállósága. Bár ez is egy szokásrend mellett fölvetett dilemma. Mi lenne, ha a művek időtállása helyett a művek kor-szerűségével foglalkoznánk? Kérdezem ezt magam ellen, aki sohasem vállalkoznék slam poetryzni… sem. Én nem az irodalmat féltem az olvasás helyének elmászásától, hanem az olvasást, mint olyat féltem, a vizuális zabálás és felböfögés eluralkodásától.
Jegyzet
[1] A Papírváros elején olvasható mottó:
„The tree of knowledge hat been pluck’d – all’s knovn.”
Byron
„Végiggondolta az érzékek, az idegek és a gondolatok sivár kalandjait, amelyeket átélt, látta magát megmarva az irónia és a szellem kígyóitól, kifosztva és megbénítva a megismeréstől, félig felőrölve az alkotás lázától és rázó hidegétől, talajtalanul és lelki kínoktól gyötörve, kirívó ellentétek sodrában, szentség és gerjedelem közt ide-oda hajszolva, túlfinomulva és elszegényedve, rideg és mesterkélt elragadtatásokban kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen – és zokogott a bánattól és a honvágytól.”
Thomas Mann
Zalán Tibor
Dodó érkezésének különös jelei
A felnőttek mostanában
valami Dodóról fecsegnek
egyre sűrűbben. Mi több
sutyorognak, nevetgélnek,
láthatóan valamire készülnek.
Bobó, mondom, nem Dodó,
Bobó, de nem értenek, még
most sem értenek, pedig már
elmúltam egyéves is. Ők
meg már, legtöbben, jóval
a harmincon túl. Ha tudnék
számolni, ezt is megmondanám
egészen pontosan. Szóval,
visszatérve erre a Dodóra,
azt hiszem, valamit
kiderítettem róla. Ez a valami,
de az is lehet, ez a valaki,
anya pocakjában lakik.
Először csak azt hittem,
anya egyszerűen hízik, mert
én bizony, nincs mit tagadni
rajta, sokat eszem, mi több,
falánk is vagyok, s képzeltem,
hogy anya ettől hízik. Mármint
attól, hogy én túl sokat eszem. De
nem! A pocakja egyre nő, és ott
valaki lakik. Honnan jöttem rá?
Anya egyik nap azt mondta,
megint rugdos, és a hasára
tette a kezét. Én meg éppen
mászkáltam a szőnyegen,
és csak ketten voltunk
a lakásban, ha tehát én nem
lehettem, akkor valaki más
volt, aki rugdosott. Belülről
rugdosta valaki a hasát. Na,
meg amikor a kinőtt ruháimat
összehajtogatva elpakolja,
azt mondogatja, jó lesz Dodónak!
Dodó tehát gyerek. Hogy miért
lakik anya hasában, azt még
nem tudom. Lassan majd ezt is
kiderítem! Leginkább az a gyanúm,
hogy Dodó a testvérem lesz, ha
méltóztatik kibújni anya hasából.
Ilyesféléről is beszélnek.
Hogy ez pontosabban mit jelent,
azt nem tudom, mert még soha
nem volt testvérem. Volt anyám,
apám, nagymamám kettő is,
egy darab nagyapám, két
dédnagymamám, a dédi és
az ómama, egy kerim és egy
szolnoki keresztapám. De
testvérem még egy sem. Na,
majd ezt is megszokom. Azt
azért megmondom majd neki,
hogy a játékaim az én játékaim,
anya, apa, a két nagymama,
a nagyapa és a két dédnagymama,
a keri és a szolnoki keresztapa
az enyém. A többin meg majd
osztozkodunk. És ha szeretni fog,
akkor majd én is szeretni fogom.
Majd játszhatunk is. A játékaim azért
majd odaadom, ha neki is
lesznek játékai, és ő is ideadja őket.
Ha jó lesz, kölcsönadom neki
anyát, apát, a két nagymamát,
nagyapát, a két dédnagymamát,
kerit és a szolnoki keresztapát.
És ha neki is lesznek ilyenjei,
ő is kölcsönadja őket nekem.
Szóval, ez a Dodó nem is olyan
rossz találmány. Mit mondjak,
kicsit már várom. Legalább, amikor
anya nem ér rá, apa nincs itthon,
nem látogat meg Nanó, a nagymama
vagy nagyapa sem, nem fogok
unatkozni. Valahogy csak-csak
elleszünk. Na jó, jöhetsz, Dodó!
Bobó járni tanul
Egy lépés anyának.
Hupsz! Fenekemre estem.
Egy lépés anyának.
Egy lépés apának.
Hupsz! Fenekemre estem.
Egy lépés anyának.
Egy lépés apának.
Egy lépés Nanónak.
Egy lépés nagymamának.
Hupsz! Fenekemre estem.
Egy lépés anyának.
Egy lépés apának.
Egy lépés Nanónak.
Egy lépés nagymamának.
Egy lépés nagyapának.
Egy lépés annak, ki az égből
nézi, a másik jó nagyapának.
Hupsz! A fenekemre estem.
Egy lépés anyának.
Egy lépés apának.
Egy lépés Nanónak.
Egy lépés nagymamának.
Egy lépés nagyapának.
Egy lépés annak, ki az égből
nézi, a másik jó nagyapának.
Egy lépés Kerinek.
Egy lépés Keresztapának.
Hupsz! Fenekemre estem.
Egy lépés anyának.
Egy lépés apának.
Egy lépés Nanónak.
Egy lépés nagymamának.
Egy lépés nagyapának.
Egy lépés annak, ki az égből
nézi, a másik jó nagyapának.
Egy lépés Kerinek.
Egy lépés Keresztapának.
Egy lépés Ómamának.
Egy lépés Dédikének.
Hupsz! Fenekemre estem.
Egy lépés csak így.
Egy lépés csak így meg úgy.
Egy lépés csak úgy.
Egy lépés csak úgy amúgy.
Hupsz! De ácsi! Hupsz! De nem!
Fenekemre nem esem
többé!
Egyre kisebb ez a lakás,
egyre kisebb ez a város,
egyre kisebb ez az ország,
egyre kisebb ez a föld,
egyre kisebb ez a világ –
a végén, ha nem férek el,
kirúgom az oldalát!
Hups! Fenekemre estem.
Látogatás
Ma váratlanul
betoppanok hozzájuk.
Bobó nagy örömében
rögtön a hajamat tépi,
a szakállamat cibálja,
kis kezével
betapasztja a számat,
miközben megállás nélkül
kacag.
Eljátszom, hogy
én is tépem az ő haját,
cibálom nem létező szakállát,
valóságosan betapasztom
nagy tenyeremmel a kicsi
száját.
De kifog rajtam –
a szemével kacag
tovább
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
Discussion about this post