Truman Capote

Nyugati forgalom

(Fotó: Carl Van Vechten, 1948)

IV
 
Négy szék és egy asztal. Az asztalon papír – a székekben férfiak. Ablakok az utca fölött. Az utcán emberek – az ablakokon eső. Ez absztrakció, festett kép is lehetne, de az ártatlan, a gyanútlan emberek mozogtak odalenn, és az eső nedvesen verte az ablaküveget.
Mert a négy férfi meg sem moccant, a szabatos jogi okmány az asztalon nem mozdult. Azután…
– Uraim, érdekeinket bemutattuk, egyeztettük, harmonizáltuk. Mostantól mindenki a rá vonatkozó részletek szerint cselekedjék. Indítványozom tehát, hogy egyetértésünk jeléül lássuk el kézjegyünkkel e dokumentumot, és távozzunk.
Felállt egy férfi, papirossal a kezében. Felállt egy másik. Fogta a papírt, átfutotta, és megszólalt.
– Ez megfelel igényeinknek; jó szövegezés. Ez az irat előnyöket és biztonságot szavatol vállalatainknak. Igen, ebben a dokumentumban nagy profitot látok. Aláírom.
Felállt a harmadik. Megigazította szemüvegét, végigolvasta a tekercset. Szája hangtalanul mozgott, és amikor szavak is elhangzottak, mindegyiknek súlya volt.
– El kell ismernünk, és ebben jogászaink is egyetértenek, e feljegyzés szövege és megfogalmazása világos. Mindenhonnan azt hallom: a hatalom ellenére, amellyel felruház minket, az áll benne, ami jogos, ami törvényileg lehetséges. Így hát aláírom. – Újra elolvasta az iratot, és továbbadta a negyediknek.
Vállalatvezető lévén, mint a többiek, szíves-örömest ellátta volna kézjegyével, hogy azután távozzék. De homloka elfelhősödött. Ült, olvasott, ellenőrzött, felülvizsgált. Azután letette a papirost.
– Noha egyetértek, nem írhatom alá ezt a dokumentumot. És önök sem. – Látta meghökkent arcukat. – A belefoglalt hatalom lehetetleníti el. Az okok, amelyeket megneveztek, amelyek lehetővé teszik a jogos lépéseket. A hatalmas célok, a támogatás teljes biztosítása, a nagy volumenű megengedett intézkedések – mindezt, habár törvényes, nem fogadhatjuk el. Ha törvénytelen lenne, megkockáztathatnánk, mert akkor a törvény szembeszállna velünk – támogatná és nem elnyomná a dolgozók ezreit; védené és nem veszni hagyná a gyengébbek érdekeit.
De ha a törvény, ha kormányunk elismeri, hogy ezzel a traktátussal jogunkban áll tízezreket elköltöztetni, ahogyan érdekeink diktálják, sőt kihasználni azokat, akiknek jogait képviseljük, akkor ott a határ – nem tehetjük meg a lépést, amely veszélybe sodorná a ránk bízottak boldogulását.
Van hatalmunk, mint mindenkinek, akik nagy célokat szolgálnak. De ha az isteni útmutatás szerint ítélünk, ami pénzemberek számára nem könnyű feladat, megértjük, hogy mint erőseknek mi a kötelességünk az „átlagember” iránt, így hát, uraim, nagyon kérem, ne cselekedjünk ily önző módon.
Ismét csend lett a szobában. Egy üzletember ízekre szedett egy viselkedéskódexet, s ezzel felmutatott egy másikat.
Három társa átlátta okfejtését, s átlátván, a testvériség céljaira cserélte a régi üzleti célokat.
– Menjünk el a busszal, és hagyjuk a jog enyészetére ezt a dokumentumot.
 
III
 
A ragyogó reggeli napfény elsuhant a várakozó tetők fölött, és telibe találta a dombon álló ház leeresztett redőnyeit.
A hatalmas, középkori ágyon megmozdult a takaró, és egy álmos fej elfordult a párnán, amikor kopogás hallatszott az ajtó felől.
Két frissen borotválkozott, csinos fiatalember sorjázott be a szobába.
– Jó reggelt, bácsikám! A narancslé előállt – köszönt az egyik, míg a másik az ablakokhoz lépve felhúzta a redőnyöket. A napfény e gesztusra készségesen beözönlött a szobába.
– Elkéstetek, Gregory – morgott a férfi az ágyból. Beleivott a narancslébe, majd felkönyökölt. – A fenébe is! Ha Minnie még egyszer benne hagyja a magokat, ki fogom rúgni. – Kiköpte a magot a szőnyegre.
– Vedd fel, Henry, és dobd a szemétkosárba! – parancsolta.
– Bácsikám – vigyorgott Gregory a tároló felől jövet. – Hogy van a lábad? Jó hírt hoztunk…
– Pofa be! – förmedt rá az idősebb férfi. – Amikor Henryt utasítom valamire, azt akarom, hogy Henry teljesítse. Hiába vagytok ikrek, meg tudlak különböztetni benneteket. Szóval szedd csak ki szépen, Gregory, azt a magot a szemétkosárból, hadd csinálja Henry, amit mondtam neki.
Egész életemben arra törekedtem, hogy a dolgok rendben legyenek. A könyvtáram mindig ugyanabban az állapotban van. A szobám mindig ugyanabban az állapotban van. A ház mindig ugyanabban az állapotban van. Bementem a városba, dolgoztam, elmentem a templomba, imádkoztam – mindig ugyanúgy. Mindig úgy gondolkodtam és cselekedtem, ahogy kellett. Polgármesterként a legfőbb erősségem nem én magam voltam, hanem a józan szokásaim…
– Ó, újra meg fognak választani, bácsikám – biztatta az egyik. – Most azonban jó hírt hoztunk…
– Teringettét, kölyök, persze hogy meg fognak választani! – szakította félbe a beteg. – Nem erről beszélek. – Türelmetlenül mutatta, hogy még egy párnát kér. – Miattatok aggódom. Megboldogult apátok arra kért, viseljem gondotokat. De a kutyafáját, mit tehetnék? Kitöröm a lábam… le kell vágni, ez a helyzet. Értetek küldetek, hogy legyetek az irodámban, míg felépülök. Az ördögbe is! Elveszteni a fél lábamat még csak hagyján, de valakinek a stupiditása miatt elveszteni egy választást! Mondjátok csak, ugye nem nyúltatok ahhoz a keresztrejtvényhez ott a padlón?… Na azért. Valamivel nekem is el kell foglalnom magam.
– Jó hírünk van, bácsikám…
De az öreg már vissza is süppedt a takaró alá. Enyhült a haragja. Észrevette az ágyán játszadozó napfényt. – Előbb ti hallgassatok meg engem. – Szomorú volt a hangja.
– Jó életem volt. – Feléjük fordult. – De sohasem élveztem. Egy cseppet sem. Túl sok volt a dolgom ahhoz, hogy megházasodjam. Hanyagoltam a nőket. Nem dohányoztam, nem ittam, nem kár… a fenébe is, káromkodtam, de abban mi az élvezet? Sohasem élveztem a golfot, sohasem értem el a kilencvenet. Nem szerettem sem a zenét, sem a költészetet, sem… – A keresztrejtvényére gondolt. Elhallgatott, csendben maradt… Agya különös irányt vett, amerre még sohasem járt.
A nap már az arcát köszöntötte.
– Teringettét, fiúk! – kiáltott fel. – Erre még sohasem gondoltam. A politika egyetlen nagy keresztrejtvény… elragadó. Akárcsak – hirtelen felült az ágyon – az élet! Áááááá! – Sohasem mosolygott még így. – Tegnap este, Henry, még azt gondoltam, lehetne belőlem valami, ha megvolna mind a két lábam. De akár nyomorék vagyok, akár nem, most már értem, olyan lehetek… olyan… – Körülnézett a szobán. – Igen! Akár a nap!
Remegő, boldog ujjal mutatott a tűzgolyóra.
Drága bácsikánk – nevettek az ikrek, és Henry azt mondta: – Megvan mind a lét lábad. Ez a jó hír! Az orvos közölte, hogy fölösleges az amputáció. A lehető leghamarabb el kell kezdened járni. Holnap délután mindhárman bebuszozunk a városba!
 
II
 
A tízhüvelykes hanglemez forgott a korongon. Gyönyörű, pezsdítő trombitaszóló áradt a kis hangszóróból. A lány felkelt a padról. A kapcsolóért nyúlt, és az éles trombitahangok gurgulázva elhaltak.
Felkavarta a zene; gyermekkoráról álmodott.
A kis próbahelyiségben lemezalbumok sorai fogtak közre két férfit. Az egyik előhúzott egy Beethoven-négyest, és odaadta a másiknak.
– Próbálja ki ezt, uram, amint az ifjú hölgy végez a gépnél.
– Semmi szükség rá – nevetett a másik. – Azt hiszem, a Budapest Vonósnégyesben nyugodtan megbízhatom. – A lány kilépett a fülkéből, és letett ötvenöt centet a pultra.
– Megveszem – mondta, felmutatva a lemezt. Így hát a férfi és a lány együtt távozott a lemezboltból, hónuk alatt a hanglemezekkel.
– Jó meleg napunk van – kezdte a lány.
– Ó – felelte a férfi –, nekem semmit sem tartogat a nap. Már az éjszaka sem.
– Szóval maga is így érez? – vágta rá a lány. – Maga is úgy érzi, hogy… mintha mozdony volna a síneken… csak megy, megy, és nem tudja, hová? – Elpirult – végül is egy vadidegennel beszél. – Komolyan gondolom. Maga szerint van értelme az életnek?
– Nekem nincs se éjszakám, se nappalom – felelte őszintén a férfi. – Csak ez van. – Felmutatta a lemezt. – A zenén múlik az életem. – A lány felé fordult. Látta, hogy csinos, de inkább a bája ragadta meg, mint az arca. Barátságos mozdulattal kézen fogta. – A parkon át megy?
– Nem bánom – felelte a lány, és elindultak az ösvényen. Egy perc múlva egy padhoz értek, amely két fa között állt.
– Itt mindig megpihenek egy kicsit – mondta a férfi, elengedve a lány kezét. – Talán még találkozunk.
A lány arca még pirosabb lett. Remegve megérintette a férfi kabátját, és azt suttogta: – Nem bánja, ha én is leülök? Kérem! Muszáj! – Némán állt.
A férfi beharapta az ajkát, szelíden elvette tőle a lemezt, az albumával együtt letette a padra, és odahúzta maga mellé a lányt. Aztán még közelebb húzta, és lassan átkarolta a vállát.
– Nem mertem remélni – mormolta –, mert attól a pillanattól fogva, hogy megláttam, már tudtam, miért jelent nekem olyan sokat a zene. Azért, mert pótszer… csodás pótszer, persze… valami jobbat helyettesít… olyasmit… olyasmit… – a lányra nézett – mint maga.
Ültek, örültek egymásnak.
– Most úgy forog körülöttünk a föld, mint egy óriás hanglemez – folytatta a férfi. – És ez a lemez… hallja, látja?… az élet dalát játssza!
Most mindenütt zene van. Ezek a fák, ez a fű, ez az ég, mind a mi ritmusunkra ring. – Kitárta a másik karját. – Ó, szerelem! – Lehajolt, és megcsókolta a lányt.
– Holnap délután buszra szállunk, és bemegyünk a városba a házassági engedélyért meg a többiért.
– Igen – dalolta a lány, és megigazította a férfi gallérját.
 
I
 
Kedves Anyám!
 
Nagy alázattal írom neked ezt a levelet, kedves anyám. Most már túllátok gyengeségemen és embertársaim gyengeségén. De csak mióta felkelt ma reggel a nap.
Életem első tíz éve csakis énvelem, énvelem, énvelem volt tele, semmi mással. Csak azok a dolgok érdekeltek, amiket adhattál nekem. Ételt akartam, álmot, gyönyört. Önző majom voltam. Nem érdekelt, ki van mellettem és miért.
Aztán a rákövetkező évek során egyre erősebben éreztem magamban valamilyen „jelenlétet”. Hogy minek a jelenléte, nem érdekelt, csak annyit tudtam, ha helyesen cselekszem, ez a „jelenlét” rám mosolyog. De amikor magammal gondoltam – s ezzel ártottam valaki másnak –, ez a „jelenlét” összevonta a szemöldökét.
Végül megtanultam szeretni ezt a „jelenlétet”, és Istennek neveztem. Segített megértenem, hogy ő az élet igazsága. Megértettem, hogy követnem kell, és próbáltam közelebb húzni magamhoz. De ő azt mondta, „Még nem állsz készen”, és kartávolságon kívül maradt.
Elcsüggedtem, amiért nem birtokolhatom. Leteremtettem, és visszatértem… majdhogynem életem első fázisához. Dohányoztam, káromkodtam, jól éreztem magam – azt hittem, már végképp nem érdekel.
Aztán ez a „jelenlét” bátorításokat kezdett a fülembe suttogni. Hallgattam. Olyan fényt tartott elém, hogy nem tehettem mást, megpróbáltam. Csak attól féltem, nem érem el ezt a fényt, mielőtt meghalok.
Küszködésem közepette rátaláltam gyarlóságomra. Isten, suttogva, megmutatta az erőmet is. Így hát felfedeztem egy másik módszert: ha ez sem válik be, személyes hitvallásra lesz szükségem, amely tálentumaimra és kudarcaimra is kiterjed.
És csodát tett, mert a beteljesülés nehézsége módot adott rá, hogy megismerjem és kipróbáljam erőmet.
De ráébredtem, hogy ennek a hitvallásnak sem lehet eleget tenni, így hát kiegészítettem erre: „isteni jelenlét”, és máris értelme lett minden fájdalomnak és kellemetlenségnek.
De ez a kiegészítés sem hozta közelebb a fényt. Most már csak az Ő JELENLÉTÉRE vágytam önmagamban; de hiába. Hagytam, hogy Ő beszéljen hozzám; könyörögtem Neki. Azt követtem, amit Ő: csakis az Ő akaratát igyekeztem teljesíteni.
És ma, ma ajándékot hozott a nap. Kedves anyám, ma végre eljött hozzám a fény – éppen a legjobbkor. A legjobbkor, mert kezemben tartom az Egyesült Államok Hadseregének befogadó nyilatkozatát. Holnap buszra szállok.
 
Szerető fiad, ————-
 
0
 
Associated Press – „Tízen vesztették életüket az évszak eddigi legszörnyűbb közlekedési balesetében. Ma késő délután egy busz összeütközött egy teherautóval, és felborult. A halottak között van négy vállalatvezető, egy kisvárosi polgármester és egy fiatal nő. Az áldozatok teljes listáját lásd a harminckettedik oldalon.”
 
„Mert mindenki a maga útján jut a mennyországba.”

(Gy. Horváth László fordítása)

(A Truman Capote korábban kiadatlan ifjúkori elbeszéléseit tartalmazó kötet, „Pille a lángban” címmel, 2017 tavaszán fog megjelenni az Európa Könyvkiadó gondozásában, Gy. Horváth László fordításában.)
 

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)