Joseph Boyden

Az orenda

(részlet)

Hajsza 

Felriadok. Zaklatott pihenésem legfeljebb néhány percig tarthatott. Úgy vacog a fogam, hogy érzem, elharaptam feldagadt nyelvemet. Véreset köpök a hóra, miközben próbálok felállni, de nem engedelmeskedik a testem. A legidősebb huron, a vezetőjük, akinek a parancsára egész éjjel gyalogoltunk, hogy valami nevetséges álom miatt megkerüljük a nagy tavat ahelyett, hogy átkeltünk volna rajta, megáll fölöttem kezében egy harci bunkóval. Túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az álmaiknak, ez lesz egyszer a vesztük.
   Bár alig beszélem a nyelvüket, megértem elsuttogott szavait, és minden erőmet megfeszítve oldalra gördülök, amikor felém sújt a husánggal. A tüskék a hátamba marnak, mire átkokat zúdítok rájuk, a huronok pedig kétrét görnyednek nevettükben. Bocsáss meg, Uram, hogy hiábavalóan veszem számra a Te neved!
   Vidáman nyerítenek, és a hasukat fogják a nagy hahotázásban, mint akik megfeledkeztek arról, hogy éppen vadásznak ránk. Felfelé kúszik a téli nap az égen, a levegő pedig olyan hideg, hogy ilyenkor messzire szállnak a hangok. Látszik rajtuk, hogy torkig vannak az irokéz kislánnyal, aki egész éjszaka megállás nélkül zokogott. A lány arca feldagadt a sok sírástól, és amikor meglátom, hogy a hóban fekszik, megrémülök, hogy talán megölték, amíg aludtam.
   Nem sokkal korábban, közvetlenül mielőtt felkelt volna a nap, megálltunk pihenni. A vezető és maroknyi vadásza egyszerre torpantak meg, mintha előre eltervezték volna, majd összebújva leültek a hóba, hogy melegen tartsák egymást. Sugdolózni kezdtek, és közben többször is rám pillantottak. Bár sietve elhadart szavaikat nem tudtam kivenni, éreztem, hogy azon tanakodnak, itt hagyjanak-e, feltehetően a lánnyal együtt, aki akkor hátát egy nyírfának támasztva ült, és bámult maga elé, mint aki álmodik. De az is lehet, hogy azt mérlegelték, végezzenek-e velünk. Lelassítottuk őket. Hiába igyekeztem nesztelenül járni éjszaka, csak botladoztam a sűrű bozótosban, és minduntalan orra buktam a hó alatt meg búvó kidőlt fákban. Egy idő után levettem a lábamról a hótalpakat, mert annyira esetlenül lehetett csak haladni bennük, de rögtön a következő lépésnél derékig süppedtem a hóba, és az egyik vadásznak kellett kihúznia belőle, mire dühében az arcomba harapott.
   A tavat borító hótakaró most kéken ragyog a felhőkön átszűrődő napfényben. Ha ezt a napot túlélem, mindig emlékezni fogok a torkomat bizsergető száraz érzésre, a közeledő súlyos fejfájás előhírnökére. Elindulok a lány felé, hogy megvigasztaljam, ha még életben van, amikor kutya vonyítása töri meg a csendet. A hangjából kicsendülő izgatottságtól, amiért rátalált a szagunkra, hányingerem támad. Még több kutya vonyítása felel rá. Megfeledkezem elfeketedő lábujjaimról, magas termetemhez képest kóros soványságomról és a mellkasomat rágó, bőrömet sárgára színező betegségről.
   De a kutyákat legalább ismerem. Akárcsak régi világomban, itt is azon kevés dolgok közé tartoznak, amelyekből vigaszt meríthetek. Ez a falka még távol van, hangjuk messzire száll a fagyos levegőben. Amikor lehajolok, hogy felsegítsem a kislányt, észreveszem, hogy a többiek már el is tűntek a fák és a sűrű bokrok között.
   Annyira rettegek tőle, hogy utolérnek bennünket üldözőink, akik biztosan lassú kínhalált szánnak nekem, hogy még az is megfordul a fejemben: önkezemmel vetek véget az életemnek. Pontosan tudom, mit kell tennem hozzá. A Te isteni kegyelmedet kérve meztelenre vetkőzöm, és kisétálok a tóra. Azt latolgatom, mennyi ideig fog tartani. Elvégre ez már a második telem az új világban, és az első, amelynek során meg tapasztaltam a fagyhalál brutalitását. Minden bizonnyal az első tíz perc lesz a legrosszabb, miközben a falka egyre közelebb ér hozzám. A bőröm lángol majd, mintha égne, mintha elevenen főznének meg egy üstben. A fagyhalál első perceinél csak egy borzalmasabb dolog van, a kiolvadás, amikor a test minden porcikája azért ordít, hogy legyen már vége. De emiatt nem kell aggódnom. Hasra fekszem a befagyott tavon, és hagyom, hogy a fortyogó hideg elnyeljen. Néhány perc elteltével már észre sem veszem, hogy reszketek, csak a halántékomat bökdöső éles fájdalmat érzem majd, ami egyre mélyebbre hatol, mintha halszálkákkal szurkálnák az agyamat. A kutyák már csak percekre lesznek tőlem, amikor megérzem a testemben szétáradó meleget. Továbbra is görcsösen reszketek majd, de az ujjaim, a lábujjaim és a heréim már nem lángolnak. Ha nem is megnyugvás, de egyfajta megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, a légzésem szaggatottá válik, amitől pánikba esem, de aztán lassan megszokom azt is. És amikor a kutyák elérnek a tóhoz, és habzó szájjal, vicsorgó fogakkal rohannak felém, tudom, hogy már nem bánthatnak, lecsukódik a szemhéjam, és álomba merülök, amelyből senki nem tud felébreszteni. Mosolyogni próbálok a körülöttem köröző kutyákra, kivicsorítani én is a fogamat, és amikor nekiállnak marcangolni, nem azt érzem majd, hogy megesznek, hanem hogy oda adom a testem, mint Te, Krisztusom, hogy mások élhessenek.
   Ebből a gondolatból, testem odaadásából elég erőt merítek ahhoz, hogy felnyaláboljam a lányt, és távolodni kezdjek vele a tótól. Végtére is, ha életben marad, a népe – üldözőim – talán fontolóra veszik, hogy megkíméljék az életem. Életben fogom tartani, nemcsak azért, mert ez a Te parancsod, hanem azért is, hogy megmentsem saját magamat. A lehetőséget, hogy megtagadom a Te parancsodat, inkább érzem intellektuális dilemmának, semmint olyasminek, ami tényleges, fizikai fájdalmat okozna a szívemben, de ezen ráérek később is rágódni. Egyelőre követem a többieket a legjobb tudásom szerint, de vastag, fekete reverendám minduntalan beleakad az ágakba és a csalánokba. A bozót olyan sűrű, hogy akaratlanul is eltűnődöm, vajon ezek az emberek, akiket követek, és azok, akik üldöznek engem, nem állatok-e részben, akik valami fekete mágia révén természetfeletti képességekkel rendelkeznek.
     Nagyon távolinak érezlek, Uram, ebben a hideg pokolban, és az elöljáróm szavai, amelyekkel fel akart készíteni, mielőtt Franciaországból útnak indultam volna ebbe az új világba, nevetségesen naivnak tűnnek. Nagy veszélyekkel fogsz szembe nézni. Minden bizonnyal halálos veszedelembe kerülsz majd. Megkérdőjelezed Jézus irgalmasságát, talán a puszta létét is. Az csak Lucifer hangja. Lucifer jeges tüze. Nem melegíti sem a testet, sem a lelket. De miközben a kislánnyal együtt elnyel a fák sötétje, ahová az erőtlen nap sugarai nem tudnak behatolni, rájövök, hogy az elöljárómnak fogalma sincs arról, milyen az igazi hideg.

Fordította Illés Róbert

(A regény a Jaffa Kiadónál jelent meg 2017-ben)

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)