Néhány szó Elfriede Jelinek menekültdarabja elé

Az Oltalmazandók (Die Schutzbefohlenen) a Nobel-díjas írónő első reakciója a „menekültkérdésre”. Előtörténet: 2012-2013 fordulóján afrikai menekültek egy csoportja a menekülttáborbeli viszonyok elleni tiltakozásul két és fél hónapig tüntetett a bécsi Votivkirchében. Miközben az átlagmenekültek ügyeit az osztrák hatóságok végtelen lassúsággal intézték, olyan prominensek, mint Anna Netrebko operaénekes és Tatjana Jumaseva (Borisz Jelcin lánya) pillanatok alatt osztrák állampolgársághoz jutottak. Az afrikai tiltakozók zömét végül kiutasították Ausztriából.
Jelinek színművében a menekültek kórusán kívül nincs konkrét szereplő. A menekültek időnként az osztrák szólamot, vagyis a velük szembeni ellenérzéseket is megszólaltatják. A teljes darab 27 rövid szövegegységből áll és csak utal az előtörténetre. A kompozícióba be van építve egy sereg vendégszöveg, alapvető kulturális és színházi háttérként ott „zúg” végig Aiszkhülosz Oltalomkeresőkje, de ugyanígy merít az anyag Ovidius Átváltozásaiból vagy éppen Heideggerből.  Az Oltalmazandók a legtöbbet játszott Jelinek-darab ma Németországban, sőt (amolyan művészetterápia keretében) pszichodrámaként is használják a szövegét a menekültekkel való foglalkozásban. A szerző utólag két köz-(vagy mellék)játékot írt a darabhoz: az egyik a tengeren hányódó menekültek útját, a másik a magyarországi határátkelés körülményeit írja le. Az itt közölt részletet (a darab elejét) még 2015 őszén fordítottam mutatványnak.

Halasi Zoltán

Elfriede Jelinek

Oltalmazandók

Színmű (részletek)

Élünk. Élünk. Fő, hogy élünk, ennél sokkal több erről, azóta, hogy elhagytuk szülőföldünket, nemigen mondható. Ki néz ránk kegyesen, menekülőkre? Ha néznek, lenéznek minket. Menekülünk, nem törvényes büntetés elől futva, mégis elítél mindenki ott is, itt is. Életünk tudható része a múlté, megfulladt a rá nehezedő jelenségek rétege alatt, nem tárgya már a tudásnak semmi, már nincs is olyan, hogy tudás. Nincs szükség rá, hogy bármit is szavakba foglaljunk. Próbáljuk elolvasni az idegen törvényeket. Nekünk nem mondanak semmit, mi nem tudunk meg semmit, minket feladnak, mint egy csomagot, aztán nem jönnek értünk, jelenjünk meg itt és itt, menjünk ide és ide, igen, de hol vethetnénk meg a lábunkat, hol találhatnánk jobb szívű tájra, melyik ország földjére léphetnénk? Egyikére sem léphetünk úgy, hogy meg ne ütköznének velünk. Megütközve állunk. Megint elküldenek. Lefekszünk a templom hideg kövére. Aztán felkelünk. Nem eszünk. Pedig ennünk kell, de legalább innunk. Kezünkben egy ilyen ág, a béke jele, pálmaág, nem, olajág, igen, olajfáról törtük, meg még itt van ez a köteg izé, mind teleírva; másunk nincs is, kinek nyújthatjuk át ezt a köteget, megírtunk már vagy két tonna papírt, persze segítséggel, most mindenki tartsa magasra, igen, a papírt, mert papírjaink nincsenek, csak ez a papír, kinek adhatjuk oda? Önnek? Tessék, itt van, de ha nem csinál vele semmit, akkor le kell másolnunk még egyszer, ki kell nyomtatnunk még egyszer, ugye érti? Ó, magasság istenei, imára kulcsoljuk kezünket, igen, rólatok van szó, tekintsetek ránk, hozzátok fohászkodunk! A város, az ország, a Duna fénylő tükre mind a tiétek ott fent, de még inkább a tiétek itt lent, ó, ti keménykezű hatóságok: hol ezt mondjátok, hol azt, azt se tudjuk, mit tartsunk be, egy biztos, ti, földre szállt angyalok, plusz a mi mennyei atyánk, jól betartotok nekünk. Mit tehetnénk mi ellenetek? Nektek minden szabad, ti bármit megtehettek. Ön ott: ha szépen kérjük, megmondaná nekünk, melyik isten lakik itt, illetve, melyik illetékes itt? Azt tudjuk, hogy itt a templomban melyik, de talán vannak más istenek is, valahol máshol, egy elnök, egy kormányfő, egy miniszterasszony,  meg ezek a keménykezűek, ezek a súlyosan büntetők, ezt már láttuk, nem, nem a holtak birodalmában, itt vannak mind egészen közel, például te, akárki vagy is, te, akárki is vagy, te, te, Jézus, Messzijás, Messie, mindegy, te, oltalmazó, őre a jámbor emberek házának, nem fogadtál be minket, magunktól jöttünk be a templomodba, oltalmat keresve; kérjük, segítsen, Isten, segítsen nekünk, ha már fövenyes partját érinteni mertük, régebben, midőn még ránk mosolygott a szerencse, egészen más partokat érintettünk, de most vajon hogyan tovább? Majd’ odavesztünk a sós habokon, majd’ odavesztünk a hegyekben, most itt vagyunk, ebben a templomban, holnap ott, abban a kolostorban, hála az Isten úrnak, hála az elnök úrnak, az ő közbelépésüknek, közbeléptetésüknek hála, de hol leszünk holnapután? És azután? Hol nem kapunk megint szállást, hol verekszünk ki magunknak megint fekhelyet, honnan hajítanak ki megint, hol fogjuk tudni elhantolni saját tetemünket, illetve ki fogja megtenni nekünk ezt a szívességet? Ki fog gondoskodni róla, hogy minket, földönfutókat is észre vegyenek, és közben ne iszonyodjanak tőlünk? Nézze csak, a patakok, a tengerpart, a bozótos tájék elűzöttjei, szülőföldjüket siratva hogy keseregnek, megzavarodva az ősanya, az elhagyott föld őket kísérő átkaitól, nézze csak, nézze, egyik se hivalkodik azzal, hogy ki volt az őse, nem is érne vele persze semmit, csak azt nem értjük: miért ilyen ádázul haragos, még ön is; miért is?! Régóta társunk a fájdalom, a jajgatás régóta társunk, de mit követtünk el, hogy ön, ön is félelemben tart minket, hogy félnem kell mindenütt, az enyéimtől, mivel elhagytam őket, félek, mi lesz, ha vissza kell mennem, de még jobban félek öntől, attól, hogy itt kell maradnom, attól, hogy nem maradhatok itt, most mindjárt elismeri, hogy igazam van, mindjárt igazat fog adni nekem: Ha annyira fél mindenütt, ahogy mondja, ezt fogja mondani, akkor miért jött ide, mondja? Félni, újra? Csak most ezen a barbár nyelven akar félni nekünk, ezen a nyelven, amit nem beszélünk és nem értünk, mindig ez van, mikor az ember valahol másutt van, hogy: most mi lesz, jaj, most mi lesz? Könyörögve szólunk ezen a nyelven, nem beszéljük és nem értjük, szemben önnel, aki tökéletesen bírja ezt a nyelvet, és még tökéletesebben az önfegyelmet, bír magával, miközben magán kívül áll az állomáson, a peron szegélyén, és onnan néz minket; kérem, erőltesse meg magát kissé, hogy tudomására jusson az, amit magától sose tudhatna, kérem!
 

Menekültek játsszák Jelinek darabját a bécsi Rathausban. Fotó: Peter Horn

Rossz híreteket fogjuk költeni, de mit érdekel ez titeket, tudjuk előre, itt-tartózkodásunk úgysem legális, legális, legális, ez a kedvenc szavatok, itt tartózkodásunk nem lehet legális, mert akkor nekiállhatunk nemzeni, asszonyaink meg szülni, nekiállhatnunk gürcölni, na ezt nem, de különben mindegy, mi lesz velünk, ti elfordítjátok arcotokat, könyöröghetünk napszám, hétszám, ti elfordítjátok arcotokat, nem számít az se, hogy beszennyeződik közben, mi akkor is kérve könyörgünk, ti ott fönt, magasság fiai, de ha nem kértek is belőlünk, az eddig kifejtettek alapján (erre az alapra senki se épít) továbbra is itt maradunk nektek gondnak, feladatnak. És még azt sem engeditek, hogy a visszaút (ki vágyik rá?, mi nem!, ti követelitek meg tőlünk), a visszamenet irányát mi határozzuk meg. Pedig hát mindegy nektek, hogy merre, csak menjünk, el, mihamar. Ez az utasítás, útilapu, amit most a talpunkra kötöttetek, arra kötelez, hogy menjünk vissza abba a ködbevesző országba, ahonnan jöttünk. Hol voltak legutóbb? Ott nyújtsák be a kérelmüket! Ezt követelitek tőlünk, valamit mindig követeltek! Két unokatestvéremnek, mind a kettőnek levágták a fejét, erre nincsenek tanúk, mégis van rá tanú, ma mindenkinél ott a kamera, ott a térfigyelő mindenütt, ott helyben mindenre azonnal van bizonyíték, tessék, itt van, ezen a videón megnézheti, hogy fejeznek le két embert, hát nem iszonyatos? Nem hiszi el, hogy ezek az unokatestvéreim? Vannak rá tanúk. Nem hiszi. De látni látja, nézze csak, itt van, ez a videó a családomé, ők már nincsenek, nincs többé családom, mindenki meghalt, de a videó megmaradt, senki se szégyelli magát emiatt, csak ön szégyenkezik miattam, pedig higgye el, önnek nincs annyi képzelőereje, ahhoz semmilyen képzelőerő nem elég, de önnek semmi sem elég, ön nem elégszik meg semmivel, ön soha nem elégeli meg, hogy elhajtson innen olyanokat, akiket apa nemzett és anya szült, ön csak elhajtani tudja őket, csak ezt. És az, hogy nekik levágták a fejüket, az mit sem von le a többi szenvedésből, azokat mind ki kellett állni, mindenütt, és persze sokkal tovább. A szenvedések mindig tovább tartanak bármi másnál. A szenvedések tartósan hatnak, és tartósan nem hatnak meg senkit. A kutya se törődik a szenvedővel. Megölik apját, anyját, testvéreit, mit számít, semmit, mindez semmi, a képzeteink mindig valamilyen tárgyra vonatkoznak, az alanyok nem számítanak, a halottak nem számítanak, semmik. A halottakra nem hivatkozhatunk, amikor azt igyekszünk logikusan levezetni, hogy miért folyamodunk tartózkodási engedélyhez, mert hiszen itt minket akarnak le- és elvezetni, kicsatornázni mintegy a seholsembe, mint a folyókat, hogy többé ne legyen hol kilépnünk a medrünkből, ne alkothassunk áradatot, ne zúduljunk többé a tengerbe, ne legyen többé hol kilépnünk és belépnünk, hogy nekik se kelljen többé kirúgniuk senkit, és nekünk legyen módunk többé tiltott belépésre. Elvezetni, kihajítani, aztán el velük, el velünk. Úgyis mindenki meghalt már, miért pont én, az utolsó maradnék életben?

Menekültek játsszák Jelinek darabját a bécsi Rathausban. Fotó: Peter Horn

Kérdem én, vajon az ország fejedelmei, főemberei, főurai, akiknek még megvan a fejük, szemben az én két unokatestvéremmel, az ország urai és helyettes főemberei, ők vajon közeledni fognak-e azért, hogy lássanak minket? Nem fognak. Az ország urainak és az ország helyettes főurainak és az ország urait helyettesítőket helyettesítő uraknak, ha ez tilos is, mert tilos, azért mi, jövevényekhez illően, józanul elbeszéljük, miért menekültünk ide, noha nem ontottunk vért, mindenkinek elmondjuk, nem kell, hogy helyettes legyen, becsszó, hogy elmondjuk mindenkinek, aki csak hallani akarja, de hát senki sem akarja, még a helyettes helyettese, az sem akarja, senki, de mi akkor is elmondanánk, elmesélnénk, hogyan menekültünk el, noha nem tapad kezünkhöz vér, nem tartozunk senkinek, holmi vérbűn nem terhel minket, pedig hát önök váltig azt állítják, hogy bűnös adósságok elől szöktünk el, elmondjuk hát, milyen volt és mért kellett bűntelen mégis elmenekülnünk, hangunk kerüli a szemtelenséget, és nem lesz benne hamisság sem, nyugodtak, kedvesek, józanok és érthetőek leszünk, de önök akkor se fognak megérteni minket, hát hogyan is értenének meg, ha egyszer meg se akarnak hallgatni minket? Nem fognak megérteni, és szavaink az ürességbe hullanak majd, oda, ahol nincs nehézkedés, nehéz sorsunk hirtelen súlytalanná válik, mert a semmibe hullik, az üres térbe, az üres semmibe, ott fog majd lebegni, megmarad lebegő állapotban, a párában, az ürességben, igen. Igénytelen szemünkkel majd szelíden fogunk nézni, plédet és valami ennivalót kérve, mire önök, a helyettesek helyettesei, akik egyébként szintén nem itt állnak helyt magukért, hanem valahol máshol, azt mondják: na látják, az önök szeme egyáltalán nem igénytelen, hiába állítják ezt, hiszen önöknek igenis vannak igényeik! Ma plédet kérnek, vizet és ennivalót, de ki tudja, mit fognak kérni holnap? Az asszonyainkat, a gyerekeinket, a hivatásunkat, a házunkat, a lakásunkat? Mit fognak kérni holnap. Lehet, hogy ma még szinte semmi sem kérnek, vagy nem sok mindent, de mi lesz ebből holnap?, mi már tudjuk, sok minden, ezért vagyunk a helyettesek helyetteseinek helyettesei, azok mind tudják, mind tudnak mindent, és most már mi is tudjuk, bár mi ezt már korábban is tudtuk, tudtuk korábban is. Hogy? Mit mond? Ügyelünk rá, hogy ne beszéljünk hangosan, terjengősen, ne legyünk hosszadalmasak, ne legyen a beszédünk se túl részletes, se túl vontatott, se túl gyors, se túl lassú. Nem is lehet semelyik ezek közül, mert sajnos mi nem beszéljük az önök nyelvét, hol a tolmács? hová tűnt?, azt ígérték, hogy lesz tolmács, hol van, hol van hát, hol az az ember, aki az önök tudtára adja, hogy mi sem vontatottan, sem hosszadalmasan, sem túl gyorsan nem beszélhetünk? Ki mondja ezt meg önöknek? Mindegy, mert az olyanok, mint amilyenek mi vagyunk, igencsak gyűlöletesek az önök számára, ezt látjuk, ez világos. Jó lenne, ha önök is engednének nekünk, ahogy mi is engedünk önöknek, a templomból végre átmegyünk a kolostorba, ahol meleg van, és mi gyorsabban rohadunk el, gyorsabban bomlik le biológiai lényünk, a lényegünk pedig úgy elillan, mint kamrapolcról az egerek.

Halasi Zoltán fordítása

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)