Sherman Alexie

Nem kell kimondanod, hogy szeretsz

(Fotó: Rob Casey)

A nagytestvérem temetése utáni napon − előtte anyám ötször-hatszor roskadt össze a bánattól − visszamentem a kisvárosi iskolába. A fehér srácok, a barátaim és más nyolcadikosok a kezemet rázogatták, a hátamat veregették, fura és kedves dolgokat mondtak. Visszafogottak lettek a bánat jelenlétében. Udvariasan kezelték a bánatomat. Nem értettem. Túláradó érzelmű anya nevelt. Néha a rossz érzelem sütött belőle, de akkor is érzelem volt. Apámat pedig láttam részegen sírni, közben zagyva szerelmes dalokat énekelt, és összehugyozta a nadrágját. Szóval, nem sok közöm volt a visszafogottsághoz.
 
Egy évvel a nővérem halála után az egyik fehér osztálytársam halt meg autóbalesetben. Tanyán nőtt fel, minden nap westerningben és cowboy-csizmában jött. És folyton vigyorgott, a szekrénye tele volt kólásüvegekkel és sajtos chipses zacskókkal. Nagyvonalúan megosztotta velünk a készletét. Voltak napok, amikor se reggelire, se ebédre nem jutott pénzem, ilyenkor Donny gyorskajáin éltem. Az iskolában senki nem tudta, mennyire szegény vagyok. Soha nem szóltam, hogy nincs mit ennem. Ingyen ebédet is kaphattam volna, de inkább nem mentem be az ebédlőbe. Attól féltem, másképp néznének rám, ha megtudnák. Egy szegény gyerek sosem lesz népszerű, igaz?
 
Az egész osztály, mind az ötvenen elmentünk Donny temetésére. A templomban beültem a hátsó padba és sírtam. Szerettem Donnyt. Hiányozni fog. Olyan fiatalon halt meg. Voltam már több tucat virrasztáson és temetésen, és most úgy éreztem a sok kis külön bánat összeállt, hogy egy végeérhetetlen nagy legyen belőle, mintha az exponenciális matek miatt mindegyik eggyel rosszabb lett volna az előzőnél. Szóval, ez a gyász most akkora volt, mint az összes többi együtt, plusz még egy. Aztán abbahagytam a sírást, amikor észrevettem, rajtam kívül milyen kevesen mutatják ki az érzelmeiket. Még sosem láttam ennyi sztoikus nyugalmú embert egy temetésen. Sosem láttam, hogy egy temetés ilyen csendes és udvarias legyen. Az én törzsem nem így temeti a halottait. Mi jajgatunk, zokogunk és mocskos vicceket mesélünk a sírnál.
 
Egészen ledermesztett, hogy Donny legközelebbi családtagjai − a kisöccse, anyja, apja és a nagyszülei − oldalvást ültek egy átlátszó fekete paraván mögött. Alig tudtam kivenni a vonásaikat. Tőlünk külön gyászoltak. Összezavarodtam. Hogyan gyászolhatnak az emberek, ha nem együtt? Miért jobb egy külön helyen? Nem kételkedtem a fájdalmuk nagyságában. Nem akartam megítélni, mennyire gyászolnak. Csak nem értettem, miért így. Először éreztem idegennek magam. A földnek lehettem őslakója, de az Államokban én voltam az elsőgenerációs kulturális emigráns. És éppen olyan helyen éltem, ahol az emberek nem úgy gyászoltak, ahogyan én. Később, újra az iskolában, még jobban megdöbbentett, hogy a legtöbb osztálytársam először volt temetésen. Donny Piper volt az első halottjuk. Azt hittem, viccelnek. De nem. Az én fehér osztálytársaim szinte semmit nem tudtak a halálról. Persze nem számoltuk össze, de abból, amit aznap meséltek, arra következtettem, hogy én már több temetésen voltam, mint az összes fehér osztálytársam együttvéve.
 
Később, még azon a héten a tanárnak ki kellett mennie valahova, és megkért, írjam össze a hiányzókat.
 
Gyorsan futottam végig a neveken, A-tól O-ig. Aztán azt kérdeztem: − Donny Piper?
 
A teremben nagy csönd lett.
 
− Donny Piper? − kérdeztem. − Donny?
 
És még mindig nem jöttem rá. − Donny? − kérdeztem. − Merre vagy?
 
Aztán mégiscsak fölfogtam, hogy a halott barátomtól várok választ. Úgy elszégyelltem magam, úgy fájt, hogy az asztalomra borultam, és sírtam. Senki nem szólt. Sem akkor, sem később. Az osztályból senki soha nem tette szóvá, ami történt. Senki nem szidott, gúnyolt vagy vigasztalt. Magamra hagytak az érzéseimmel. Sírtam hát még percekig, aztán kihúztam magam, és folytattam a névsorolvasást.
 
Egy évvel korábban, azon a nővérem temetése utáni napon, csak ültem az asztalomnál, és azon gondolkoztam, hogyan is lehetnék valaha boldog a nővérem nélkül. Ő volt az egyetlen, aki hitt benne, hogy író leszek. Én csak nevettem az ötleten.
 
− Indiánok nem írnak könyveket − mondtam. Amennyire tudom, nem is írtak. Sosem került a kezembe olyan könyv, amit indián írt volna, csak egy évtizeddel a nővérem halála után.
 
Negyedikes voltam, amikor írtam neki egy halloweenes történetet. Már nincs meg, de emlékszem egy sorára: „Amikor a szellemek fölcsontolódtak a lépcsőn, olyan hangot adtak a csontjaik, mint a pow-wow csengettyűk.” Igen, megismételtem a „csont” szót. És igen, igét csináltam belőle. A nővérem fölkiáltott, mikor olvasta.
 
− Junior! − mondta. − Hogy bírsz kitalálni ekkora hülyeséget?
 
− Nem tudom − feleltem. − Csak behunyom a szemem, és belül látom, ami történik.
 
− Írnod kellene egy egész könyvet! − mondta. Én meg nevettem az őrült ötleten.
 
Egy biztos: eszembe nem jutott az írás, mikor a nővérem temetése utáni napon ott ültem az osztályban, a nyolcadikosok között. Talán éppen azon gondolkodtam, mi a fenének járok egy olyan iskolába, ahol ennyi a fehér kölyök, ennyi az idegen.
 
Ekkor Barb lépett be a terembe, meglátott az asztalomnál, és levegőért kapkodott. Hozzám rohant, és úgy megölelt, hogy alig kaptam levegőt, aztán letérdelt elém.
 
− Hát élsz! − mondta.
 
− Hogy mi? − kérdeztem zavartan.
 
− Azt hallottam, meghaltál.
 
− Nem − mondtam −, a nővérem halt meg.
 
− Nem azt mondták, hogy „Sherman nővére halt meg”, hanem hogy „Sherman meghalt”.
 
            Nem tudtam, mit felelhetnék.
 
Barb a kezemet szorongatva folytatta: − Annyira sajnálom, hogy meghalt a nővéred! És úgy örülök, hogy te élsz! Úgy szeretlek. Mindenki szeret.
 
Újra megölelt. És aztán a többi lány is, Pam, Rachel, Tiffany és mindkét Liza.
 
Csak néhány hónapja ismertem őket. És úgy emlékszem, nem mertem visszaölelni egyiket sem. Barb szavai visszhangoztak a fülemben.
 
Visszhangoznak ma is.
 
A nővérem meghalt. Én még szinte idegen voltam az iskolában. Aztán összehaverkodtam szinte mindenkivel. Miután kikerültünk a középiskolából, a barátságok mély ájulatba hulltak. De néhány sráccal egy életre megmaradt a kötelék, ma ők is középkorú felnőttek, mint én.
 
Barbot talán ha kétszer láttam az elmúlt harmincegy évben. Mégis gyakran gondolok rá. Ő volt az első ember, aki igazán rám nézett, aki igazán a szemembe nézett, és azt mondta: „Úgy szeretlek.”
 
És még mindig döbbenten állok, mert azt is hozzátette: „Mindenki szeret.”
 
A rákövetkező évben, az első napon, amikor gólyák lettünk, egyhangúlag megválasztottak az osztály elnökének. Donny Piper később, abban az iskolaévben halt meg. De akkor még felemelte a kezét, és rám szavazott.
 
Sírok, amikor ezt írom, és arra a délelőttre gondolok.
 
Az asztalomnál ültem, és végignéztem az osztálytársaimon − csupa fehér ember −, akik mind rám szavaztak. A negyvenkilenc fölemelt kéztől az osztályterem különös kertté változott. Büszkén álltam. És virágba borultam.
 
Lázár Júlia fordítása
 
Sherman Alexie
Gyászbeszéd
 
 
 
Anyám szótár.
 
Az utolsók között őrizte a törzs nyelvét.
 
Tucatnyi szót tudott, amit senki más.
 
Vele temettük a szavakat.
 
 
 
Anyám szótár.
 
Sokezer éves szavakat tudott.
 
Senki nem mondja ki többé a szavait.
 
A dalait senki nem énekli.
 
A meséit senki nem mondja el.
 
Anyám szótár.
 
Anyám tezaurusz,
 
Anyám enciklopédia.
 
Anyám sosem tanította a gyerekeit a törzsi nyelvre.
 
De megtanított tízig számolni.
 
Megtanított arra: „Szeretlek”.
 
Megtanított arra: „Figyelj!”
 
És megtanított káromkodni is.
 
Anyám szótár.
 
Egy a négyből, aki utolsónak beszélte a nyelvet.
 
Még néhány év, és a többiek is utána mennek.
 
Fiatal indiánok az ősi nyelv új változatát beszélik.
 
De az utolsó régiesen beszélőkből senki nem marad.
 
Anyám szótár.
 
De sosem tanított a törzsi szavakra.
 
Sosem követeltem, hogy tanítson.
 
Anyám mindig azt mondta: „Az angol lesz a legjobb fegyvered.”
 
Igaza volt, igaza volt, igaza volt.
 
Anyám szótár.
 
A gyerekei angolul siratták.
 
Sokezer éves szavakat tudott.
 
Késő éjjel régi dalokat énekelt.
 
Egy ősi dallal álomba ringatott.
 
Az ősökkel álomba ringatott.
 
Anyám szótár.
 
Van egy 74-es magnószalagom.
 
Azon is a törzsi nyelvet beszéli.
 
Az ősi nyelvet beszéli az anyjával, Big Mamával.
 
Aztán elénekelnek egy ősi dalt.
 
Húsz éve nem hallgattam meg a szalagot.
 
Nem akarom, hogy egy régi magnóban elszakadjon.
 
Nem akarom, hogy bárki digitalizálja.
 
Anyám és nagyanyám ne a felhőben beszéljen.
 
Túl szent az Internethez az a régi dal.
 
A szalag kopik, elkopik hamar.
 
Talán anyám mellé temetem.
 
Talán apámmal közös sírkövük tövébe.
 
Hazudok, hát persze.
 
Sosem temetném olyan helyre, ahol valaki rátalálhat.
 
El innen, régészek! El innen, el!
 
Anyám szótár.
 
Sokezer éves szavakat tudott.
 
Senki nem mondja ki többé a szavait.
 
Bár minden szónak emelhetnék sírkövet!
 
Talán ez a vers is sírkő.
 
Anyám szótár.
 
Beszélte az ősi nyelvet.
 
De sosem tanított meg az ősi szavakra.
 
Sosem követeltem, hogy tanítson.
 
Anyám mindig azt mondta: „Az angol lesz a legjobb fegyvered.”
 
Igaza volt, igaza volt, igaza volt.
 
 
Lázár Júlia fordítása

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)