Lydia Davis

A történet vége

(részlet)


Mikor leírtam, mi történt az ötödik veszekedésünk alatt, kihagytam, hogy mit mondott, mikor néztem, ahogy alszik. Azt mondtam, gyöngéd és szerelmes dolog volt, de nem mondtam meg, mik voltak a pontos szavai. Azt mondta: „Olyan szép vagy”. De most már mégsem gondolom, hogy gyöngéd volt és szerelmes. Azt gondolom, frusztrált kiáltás volt. Tudta, hogy jobban ki van szolgáltatva, mint szeretné, és ha nem tartana olyan szépnek, el tudott volna tőlem szakadni, mert tudta, hogy el kellett volna. Végül el is szakadt, de tovább tartott, és gyakrabban meg kellett bántanom, mint ha nem lett volna hozzám kötve az állítólagos szépségem miatt.
Azt is látom, ha újra a jegyzetfüzetembe nézek, hogy pár nappal kapcsolatban elvesztettem a fonalat, és egybeolvasztottam őket. Azt mondom, visszajött hozzám, és hogy aznap éjjel figyeltem, ahogy alszik, a vöröses haját a lámpafényben, és aztán mentem ki a konyhába cigarettázni, miközben a tejet melegítettem magamnak. Valójában ez jó pár nappal később volt, és közben más dolgok is történtek.
Miután visszajött, megkérdeztem, hol járt azon a két napon és egy éjszakán, amikor elment, és meg is mondta. Azt mondta, délután elment Kittyhez, és szeretkezett vele, hogy bosszút álljon rajtam. Este hazament, hallgatta, hogy csöng a telefon, mikor hívtam, aztán újra elment egy klubba a partra, és egyedül ivott. Másnap egész nap a barátjával volt, azzal az öregemberrel.
Bár most már tudtam, hogy hol járt, ez mit sem változtatott azon, amit képzeltem arról, hogy hol járt, úgyhogy a két változat továbbra is egymás mellett létezett, és tulajdonképpen az a változat, amit elképzeltem, erősebb is volt, mert olyan lassan fejlődött ki bennem, és sokkal tovább éltem benne.
De ez sem a vége volt még, mert nem tehetett egyszerűen úgy, hogy ezt csinálta, aztán elfelejti, mintha meg sem történt volna. Kitty emlékeztette volna rá, neki meg vagy folytatnia kellett, vagy be kellett vele fejeznie valamit.
Bár másnap reggel együtt ébredtünk, egész nap külön voltunk, és mikor aznap este felhívtam otthon, már ágyban volt, és nem akart velem találkozni.
Azt mondta, másnap eljön ebédre, és vártam is, de három órát késett. Ahogy vártam rá, tudtam, hogy a magyarázata vagy a mentegetőzése egyáltalán nem lesz arányban az idegességemmel, mert rövid lesz, amilyenek a mentegetőzései és magyarázatai lenni szoktak, amikor bármiben is hibás, rövid lesz és kicsit dühös, mintha dühös lenne rám, amiért előbb olyan helyzetbe hozom, hogy csalódást okozzon nekem, aztán csalódom benne.
Megebédeltünk, aztán ő elment megint Kittyhez, és amíg Kittyvel volt, én lesétáltam a városba Madeleine-nel. Késő este megint visszajött.
Másnap hűvös volt velem, és azt mondta, nem tudja eldönteni, velem maradjon-e, vagy visszamenjen Kittyhez. Úgy tűnt, köztünk mindennek vége. Délután háromkor ment el, aztán négykor visszajött, és azt mondta, velem akar maradni. Sőt, hozzám is akart költözni, mintha csak mindent jobban tisztázni szeretne. Úgy gondolta, beköltözhetne a vendégszobába. Azt mondta, beszél róla Madeleine-nel. Én semmit nem tettem, csak hagytam, hadd beszéljen Madeleine-nel, és Madeleine hadd tegye azt válaszul, amit akar. Madeleine nem akarta, hogy ott lakjon, és nem is volt hajlandó fontolóra venni. Sejtettem, hogy nem akarja majd, de nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbültem-e vagy sem.
Bár nem igazán gondoltam, hogy Madeleine beleegyezik, hogy odaköltözzön, rövid időre meggyőztem magam, hogy a pénznek, amit a lakbérhez való hozzájárulásra kapna tőle, mégis örülne, mert gyakran volt nagy gondban, mikor ki kellett fizetnie a részét. De újra csak rosszul mértem föl Madeleine-t. Bár nagyon kevés pénze volt, a pénz nála soha nem volt a legfontosabb szempont, sőt többnyire egyáltalán nem is volt szempont. Tulajdonképpen azt hiszem, sértette, hogy pénzt kínálunk az élete szétrombolásáért cserébe.
Miután erről beszéltünk, mindhárman beültünk a kocsiba, és elmentünk egy születésnapi partira. Útközben csend volt a kocsiban. Madeleine ült a hátsó ülésen, és meg volt ránk sértve, mi meg az első ülésen voltunk rá dühösek, amiért megtagadta, amit kértünk tőle, és tűnődtünk, hogy ezek után mit kezdjünk magunkkal, bár nem hiszem, hogy az én dühöm nagyon őszinte volt. Abban a luxushelyzetben voltam, hogy dühös voltam Madeleine-re, miközben nem bántam nagyon, hogy meghozta helyettem ezt a döntést.
Másnap este, bár ő előtte azon a ponton volt, hogy elhagy, és mégsem hagyott el, egy másik férfival mentem el vacsorázni. Ez a tervem már megvolt, és nem változtattam rajta. Nem örült neki. Amíg nem voltam otthon, egyedül volt a szobámban, és olvasott, aztán elment sétálni, és mikor visszajöttem, nagyon keveset szólt hozzám, folyton elfordult, és mivel folyton elfordult, megrémültem, nem tudtam elaludni, mikor ő már aludt. Ekkor volt az, hogy egy ideig bámultam rá a lámpafényben, aztán kimentem cigarettázni és olvasni a konyhába, és egy egeret figyeltem, ami a tűzhelyből jött elő, és a gázrózsákon járkált, ételre vadászva. Ekkor volt az, hogy visszamentem az ágyba, és ő azt mondta, mintha csak álmában mondaná: „Olyan szép vagy.”
Reggel, miután álmában azt mondta nekem, amit mondott, ugyanarra a székre ült, ahol én ültem előző este, és az ölében tartotta a kismacskát, a homlokát cirógatta. Mögötte álltam, és átfogtam a vállát. Az arcomat a puha hajára hajtottam. Most, hogy újra itt volt velem, miután megrémisztett, valamit tenni akartam érte, adni neki valamit, bár nem tudtam, hogy mit. De ez a késztetés pár napon belül elgyengült, aztán elmúlt.
Az egész veszekedés, ami azzal indult, hogy olyan dühösen elment tőlem, és azzal ért véget, hogy késő este bámultam a fehér vállát, egy hete tartott.
Azt hiszem, először azért nem írtam le a konkrét szavakat, amiket mondott, mert attól féltem, hogy hiúságnak látszana, hiába mondja magáról a regény, hogy fikció, és nem az én történetem, és hiába csak az ő véleménye volt, nem szükségképp az igazság. Sőt, hinnem kellett, hogy lát valamit, amit én nem látok, mert amikor belenéztem a tükörbe vagy ránéztem egy fényképre, az arc, amit láttam, az a feszes és mozdulatlan vagy furcsa helyzetbe merevedett arc csak nagy ritkán tűnt akár csinosnak is, és gyakrabban unalmasnak vagy kellemetlennek, a vonások, ha fáradt voltam, elúsztak vagy kavarogtak, az arc egyik felén ott volt négy fekete anyajegy konstellációja, a haj sima, fakóbarna a nagy kockafejen, a nyak olyan vékony, hogy inasnak látszott, a két döbbent vagy haragvó szem olyan fakókék, hogy már szinte fehér, ahogy a szemüvegem lencséje mögül kibámult, bár ha levettem a szemüvegem, ahogy néha szoktam, inkább megijesztettem az embereket, mint azt legalább egy barátom egész becsületesen közölte velem.
Ebből a változatból még azt is kihagytam, hogy amikor Madeleine-nel olaszt tanultunk a kávézó teraszán, és aztán abbahagytuk, mert elkalandozott a figyelmünk, végül azért hagytuk abba, mert az olasz nyelvtan egyik lapján egy kis zöld potyadék landolt. Egy verébtől származott, a fölöttünk lévő fáról. Nem vettem bele az aznapról szóló beszámolómba, mert nem illett annak a hangulatához, amit írtam.

Fordította: Mesterházi Mónika

(A kötet a Magvető Könyvkiadónál fog megjelenni 2017-ben)
 

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)