Pék Zoltán

Bolyongás az elágazó életek kertjében

Paul Auster: 4 3 2 1

Egy hetvenéves író nagy regényét nehéz nem nagyregényként olvasni. Paul Auster tizennégy regény, számos verses- és esszékötet, forgatókönyv, film és egyéb produktum után tavaly jelentette meg 4 3 2 1 című új regényét, amely háromszor olyan vastag (közel 900 oldal), mint akár a legvastagabb regénye, és felmerül a kérdés: vajon ez a tartalomban is megmutatkozik? Vajon Auster öregkorára nemcsak szöveghosszt váltott, de célt is? Vajon őt is elérte sok amerikai író átka, és nekirugaszkodott az amerikai nagyregénynek?
A szüzsé nem ezt látszik alátámasztani. A regény Archie Ferguson életét meséli el, pontosabban négy Archie Ferguson életét, aki egyszerre ugyanaz a személy is meg nem is: nagyon hasonló a testi adottságuk, az érdeklődésük, a sport- és irodalomszeretetük, ám a sorsukat másfelé terelik a véletlenek, a saját döntések és az emberekkel-környezettel való kapcsolatuk. Aki valamennyire ismeri Auster regényeit, az rögtön felismeri az egyik fontos motívumát, azaz a véletlen szerepét az életünkben, azt a meggyőződést, hogy a döntéseink dacára – vagy éppen azért – teljesen ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak.
A 4 3 2 1 azonban különbözik az eddigi műveitől abban, hogy ennek bemutatásához Auster nem abszurd vagy szélsőséges élethelyzetet használ (gondoljunk a megszállott nyomozásra a New York trilógiában, vagy az abszurd falépítésre A véletlen zenéjében), hanem négy mindennapi életet a maga banalitásaival és bíbelődésével, nyűgeivel és nyavalyáival. Azaz realista megközelítéssel él, ami alatt egyszerűen az értendő, hogy az emberre koncentrál: mind a négy fiú New Jerseyben, a peremvárosban nő fel, mindegyiknek kicsit más a kapcsolata a szüleivel, barátaival, szerelmével. Mindegyik éli a maga életét, ami ilyen vagy olyan, de hétköznapi élet, persze kisebb-nagyobb tragédiákkal vagy éppen csodákkal. Ahogy a szereplők nőnek, ahogy mind kijjebb merészkednek a világba, úgy tágul egyre a regény horizontja is, és bekerül a képbe a történelem, ami persze mindig is ott volt, ott füstölgött-zakatolt, de Ferguson tudatának érésével egyre inkább hatással lesz az ő sorsára is, egyre inkább kialakul az egyén és a történelem kölcsönhatása, ami persze jobbára egyirányú, bár némi visszahatás igenis van, s ennek mértéke a politikai érzékenység függvénye, ami a szereplők újabb megkülönböztető jegye.
A regény alapötletéből fakadóan elkerülhetetlen a redundancia. Mivel Auster azt mutatja meg, hogy a döntések és a külső körülmények mennyire más irányba tudják téríteni az ember életét, ezért ezeket a bizonyos pontokat, ezeket az elágazásokat újra meg újra be kell mutatnia. Természetesen alkalmaz kihagyásokat, és a szemszögváltás is, azonban óhatatlanul ismétlődnek helyzetek, motívumok. Ez persze szándékos is, hiszen ennek a repetitív ismétlődésnek – amely egyébként mondatszerkezet szinten is jelentkezik, a mondatok felépítése, ritmusa egyrészt az olvasást segíti, másrészt ezt az ismétlődő-lüktető érzést fokozza – eredményeképp kettőslátás, sőt többeslátás alakul ki az olvasóban. A szereplők néha összemosódnak, majd újra elkülönülnek, ami erősíti azt a kiinduló helyzetet, hogy egy személyről van szó, és mégsem.
Ami az Auster-olvasóknak szembetűnően hiányozhat a könyvből, az a transzcendencia. Minden regényében találkozunk valami külső, megismerhetetlen erővel, ami meghatározatlan, megragadhatatlan, amolyan posztmodern balladai homály, amelyben a szereplők tévelyegnek, gyakran meghasonulnak és olykor végleg elvesznek. A 4 3 2 1-ből ez ebben a formában valóban hiányzik, noha van benne egy kitartó transzcendens jelenlét, amely a könyvön végig felsejlik, hol halványabban, hol erősebben: az elbeszélő. Ez az elbeszélő egyszerre Auster és a regénybeli alteregója, aki ír, aki megírja a többi szereplő és közben önmaga történetét. Az írás amúgy is központi témája az austeri életműnek – mint teremtés, mint megszállottság, mint maga az élet –, és ebben a regényben sincs másként: mindegyik szereplő így vagy úgy ír, olvasunk verset, fordítást, novellát, más könyvekről való elmélkedést.
Itt persze adja magát az önéletrajzi késztetés kérdése. Ez nem meglepő, hiszen Auster majdnem minden regényében találunk a saját életéből vett elemeket, és ez itt sincs másképp: a 4 3 2 1 szintén számos utalást tartalmaz – Auster születésének éve, 1947, New Jersey és New York, a Columbia Egyetem –, de az önéletrajzi regény fogalmát nem meríti ki, a klasszikus értelemben legalábbis. Auster másként áll ehhez hozzá, hiszen a hosszabb lélegzetű írásai tulajdonképpen két műfajba sorolhatók: önéletrajz (visszaemlékezés? nyomozás?) és fikció. A kettő közti különbségtétel általában is problematikus, az irodalomértelmezés egyik gordiuszi csomója; Austernél az egyik kiegészíti, támogatja a másikat. Az első prózakötete, a The Invention of Solitude elsősorban az apjáról és a vele való kapcsolatról, illetve annak hiányáról szóló meditáció, amely könyv második fele, a „The Book of Memory” szövegileg és gondolatilag kétségtelenül a New York trilógia előtanulmánya. Ennek fényében árulkodónak tűnik, hogy a 4 3 2 1-et két önéletrajzi kötet is megelőzte, tehát a visszanézés, a múlt feldolgozása kétségtelenül jó ideje foglalkoztatta Austert. Ettől függetlenül ez egy regény, és noha az előforduló önéletrajzi utalások plusz dimenziót vetítenek ugyan mögé, de a megértésnek – és ami legalább ilyen fontos, az élvezetnek – egyáltalán nem feltételei. És nem véletlen használom az „élvezet” szót, mert a 4 3 2 1 nem utolsó sorban magáról az írás gyönyörűségéről szól; a regényből tagadhatatlanul süt a történetmesélés öröme, érződik, hogy élvezettel íródott.
A fentiek alapján jól látható, hogy Paul Auster 4 3 2 1 című regénye a szerzőhöz méltón igencsak sajátos alkotás, amit talán a fejlődésregény kategóriába lehet besorolni. Viszont ha az, akkor megnégyszerezett fejlődésregény, egyszerre austeri regény és nem az, egy magát megtagadni nem tudó és nem is akaró író nagyszabású műve, aki azonban igenis mondani akar valamit, mesélni, menni tovább, mert mindig van még egy könyv, még egy döntés, még egy útelágazás.

Paul Auster

4 3 2 1

(részlet)

 
Abban az évben volt egy új fiú a faházban, egy zöldfülű, Ferguson nyári társai között, nem nagyvárosi, New Rochelle-ből jött, Ferguson ismeretségi körében az egyedüli másik peremvárosi srác, kevésbé nagyhangú és verbálisan agresszív, mint a New York-iak, olyan csendes, mint Ferguson, sőt még csendesebb, olyan fiú, aki szinte meg sem szólalt, de amikor mégis, a hallótávolságon belül lévők odafigyeltek a szavaira. Federman volt a neve, Art Federman, közismertebb nevén Artie, és mivel az Artie Federman hangzásra túlságosan hasonlított az Archie Ferguson-hoz, a házban a fiúk azzal poénkodtak, hogy ikertestvérek, akiket születésükkor elválasztottak. Ez attól lett vicces, hogy nem volt igazi vicc, inkább antivicc, olyan vicc, aminek akkor lett értelme, ha az ember értette, hogy a vicc magáról a viccről szól, mert noha Federman és Ferguson mutattak bizonyos külsődleges hasonlóságot – egyforma méret és testalkat, nagy kéz és a fiatal labdajátékosok sovány teste –, a monogramjukon kívül alig hasonlítottak. Ferguson sötét hajú volt, Federman szőke, Ferguson szeme szürkészöld, Federmané barna, más formájú az orruk, fülük és szájuk, első látásra sem lehetett őket testvérnek nézni, sőt még távoli unokatestvérnek sem. Viszont a velük lakó fiúk nem először látták őket, és ahogy teltek a napok, és figyelték a két A. F.-et, talán megértették, hogy a vicc, ami nem is vicc, több a viccnél, mert még ha nem is hús-vér testvérek, azért barátok, két hús-vér barát, akik gyorsan olyan közel kerültek egymáshoz, mint a testvérek.
Az egyik furcsaság, amit Ferguson megfigyelt saját magával kapcsolatban, hogy több is volt belőle, hogy nem egyetlen személy, hanem ellentétes ének összessége, és mások társaságában ő is mindig más és más lesz. Egy olyan szókimondó, extrovertált valakivel, mint Noah, halk szavú, befelé forduló lett. Egy olyan félénk és zárkózott ember mellett, mint Ann Brodsky, hangos és durva lett, mindig túl sokat beszélt, hogy áthidalja a lány hosszú, kínos hallgatásait. A humortalan emberek előhozták belőle a viccmestert. A gyors eszű bohócok mellett butának és lassúnak érezte magát. Megint másokban megvolt az az erő, hogy pályára állítsák maguk körül, és elérjék, hogy utánozza a viselkedésüket. Az összeférhetetlen Mark Dubinsky, akinek mindig megvolt a véleménye a politikáról és a sportról, kihozta Fergusonból a szócsatázót. Az álmodozó Bob Kramer mellett törékenynek és bizonytalannak érezte magát. Artie Federman közelében viszont nyugodt lett, olyan nyugodt, mint soha senki mellett, mert az új fiú mellett ugyanolyan önazonosságot érzett, mint amikor egyedül volt.
Ha a két A. F. közül az egyik csak egy kicsit más személyiség, könnyen ellenségek lehettek volna. Ferguson főleg jogosan neheztelhetett volna az újonnan érkezettre, mivel Federman jobb sportoló volt, márpedig az elmúlt öt évben Ferguson volt a legjobb, főleg baseballban, vagyis mindig beállós pozícióban játszott és negyediknek ütött, de amikor Federman az első nap elment edzésre, azonnal látszott, hogy messzebbre és jobban üt, a labdája gyorsabb és erősebb, és másnap, amikor két hazafutást ütött, eloszlatva minden kétséget, hogy az első napi teljesítménye mázli lett volna, Bill Rappaport, a csapat huszonnégy éves edzője félrevonta Fergusont, és közölte a döntését: Federman lett az új beállós és negyedik ütő, Ferguson megy a harmadik bázisra és eggyel később üt. Ugye megérted, miért kell ezt tennem?, kérdezte Bill. Ferguson bólintott. A bizonyíték erejét tekintve mi mást tehetett volna? Semmi kifogás ellened, Archie, tette hozzá Bill, de ez az új gyerek fenomenális.
Akárhogy nézte az ember, Bill új felállása lefokozást jelentett, visszalépést, és fájt Fergusonnak, hogy elvesztette a Paradicsom tábor baseballhadseregének főparancsnoki tisztjét, de ahogy az érzés mindig érzés, ami az idő száz százalékában szubjektíven igaz, úgy a tény is tény, és ebben az esetben az volt az objektív, vitathatatlan tény, hogy Bill helyes döntést hozott. Ferguson visszacsúszott második számú embernek. Régi gyerekkori álma, hogy feljut a nagyok közé, lassan ragacsos trutyivá olvadt a gyomra mélyén. Egy ideig keserű érzés maradt utána, de aztán túllépett rajta. Federman túl jó volt, hogy versenyezzen vele. Ilyen tehetség láttán az egyetlen értelmes reakció örülni, hogy a te csapatodban van.
Ezt a tehetséget az tette annyira szokatlanná, legalábbis Ferguson szerint, hogy Federman szinte nem is volt tudatában. Akármilyen buzgón játszott, akárhány meccset nyert meg az utolsó inningben egy jó ütéssel vagy bevetődéssel, sosem értette, hogy mennyivel jobb mindenki másnál. Egyszerűen ment neki a baseball, és ezt ugyanúgy elfogadta, mint az ég színét vagy a föld kerekségét. Szenvedélyesen játszott, de közben közömbösen, sőt kicsit unottan, és amikor a csapatban valaki megjegyezte, hogy profi is lehetne a középiskola után, Federman a fejét ingatva nevetett. A baseball élvezetes, mondta, de tulajdonképpen értelmetlen, csak gyerekjáték, a középiskola után főiskolára megy és tudós lesz, vagy fizikus, vagy matematikus, még maga sem tudja.
Ez a válasz egyszerre volt buta és lefegyverző, Ferguson tipikus példának látta arra, ami a kvázi névrokonát jellemzi és megkülönbözteti a többiektől, mivel eleve eldöntött tény volt, hogy a táborból minden fiú főiskolára megy, hogy a világban, amiben élnek, a harmadik generációs zsidó-amerikaiak világában a szellemi fogyatékosok kivételével mindenkitől elvárják a főiskolai diplomát, ha nem az egyetemit, de Federman nem értette a nüanszokat, nem fogta fel, hogy nem azt mondják neki, ne menjen főiskolára, hanem hogy nem muszáj mennie, ha nem akar, vagyis úgy gondolták, jobb helyzetben van náluk, sokkal inkább ura a saját sorsának, és mert tényleg remekelt matekból és szándékában állt főiskolára menni (azon a nyáron magától megtanulta az integrálszámítást, az ég szerelmére, hány tizennégy éves képes felfogni az integrálszámítás alapjait?), elengedte a füle mellett a bókot, és szívből jövő választ adott, ami annyira egyértelmű és felesleges volt (mindenki tudta, hogy integrálszámítást tanul és hogy mindenképp főiskolára megy), hogy nem is kellett volna mondania.
De ez volt az egyik, amit Ferguson szeretett a másik A. F.-ben: az ártatlansága, az átszellemült távolsága a társadalom iróniáitól és ellentmondásaitól. Mindenki más állandó kínok közt vergődött, egymást ütő sugallatok és turbulens következetlenségek káoszában, de Federman nyugodt, tűnődő volt, békében magával, annyira bezárkózva a gondolataiba és a saját módszereibe, hogy alig figyelt a zajra maga körül. Beszennyezetlen lény, Ferguson néha ennek látta, olyan tiszta és rigorózus, hogy gyakran nehéz volt megérteni, és ő meg Noah nyilván ezért látták annyira másnak új lakótársukat. Noah aláírta, hogy Federman igen intelligens és remek labdajátékos, de az ő ízlésének túl őszinte, humor terén nagy hiányosságokkal küzd, hogy jó társaságnak számítson, és a belőle áradó nyugalom, ami olyan csillapító hatással volt Fergusonra, Noah-t idegesítette, úgy érezte, Federman nem egészen ember, egy bizarr kísértetfiú, ahogy egyszer fogalmazta, egy jelenés, ami úgy született, hogy az agya egyes részei hiányoznak. Ferguson értette, mit akar ezzel mondani Noah, de nem értett vele egyet. Federmen csak más, ez minden, más síkon él, mint a többiek, és amit Noah jellemgyengeségnek látott – Federman félénkségét a lányokkal, azt, hogy képtelen viccet mesélni, hogy nem akar vitatkozni senkivel –, Ferguson inkább erősségnek, mert több időt töltött Federmannel, mint Noah, és értette, hogy amit Noah sekélyességnek vagy akár ürességnek lát, az pont hogy mélység, olyan lelki nagyság, ami nem volt meg senkiben, akit ismert. Az volt a baj, hogy Federman nem hozta a legjobb formáját csoportban, négyszemközt viszont teljesen más ember lett, és most, hogy eltelt három hét, és a két A. F. több tucatszor megjárta a baseballpályát, Ferguson megismerte azt a másik embert, legalábbis kezdte megismerni, és leginkább az tetszett neki Federmanben, hogy milyen jó megfigyelő, az érzékei mennyire rá vannak hangolva az őt körülvevő világra, és amikor csak rábökött egy elhúzó felhőre, megbámult egy porzóra leszálló méhet, vagy azonosította az erdőben láthatatlanul rikoltozó madarat, Ferguson úgy érezte, először látja-hallja azt a dolgot, hogy ha a barátja nem hívja fel a figyelmét ezekre, sosem szerzett volna tudomást róluk, mert Federmannel sétálni az odafigyelés művészetének gyakorlása volt, és az odafigyelés, fedezte fel Ferguson, az első lépés ahhoz, hogy megtanuljunk élni.
Aztán jött az a rendkívül meleg csütörtök délután a hónap vége felé, nagyjából a nyár csúcspontja, két nappal a szülői látogatás hétvégéje előtt, szombat délelőttre és délutánra kosárlabda és baseball kettős meccs volt tervezve a rettegett és gyűlölt Scatico tábor ellen, amit a Paradicsom tábori fiúk szülei is megnéznek, az ujjatlan pamutruhás, gömbölyded nők, a bermudás, tömzsi férfiak, a szűk nadrágos és magas sarkús, karcsú és korábban karcsú nők, a könyékig feltűrt fehér inges, ritkuló hajú férfiak, a nyár legnagyobb sporteseménye, amit este követ a Marx testvérek régi színdarabja, A kókuszdiók, amiből az első filmjüket csinálták 1929-ben, és bizarr, mégis érthető módon Noah, akit az egész táborban Harpo néven emlegettek, Groucho szerepét kapta meg, mert a képességeihez ez passzolt a legjobban, és Ferguson nemcsak a meccseket várta, hanem hogy lássa unokatestvérét a Groucho-járással parádézni színpadon, jobb keze második és harmadik ujja között szivar, az orra és felső ajka között arcfestékkel odakent bajusz. Nagy várakozás előzte meg a nap történéseit, és mert a Paradicsom tábor biztos vesztesnek tűnt kosárlabdában (tíz nappal korábban a Scatico táborba látogattak és csúfosan kikaptak), Bill Rappaport eltökélte, hogy baseballban megismétli a győzelmüket, és evégből az elmúlt napokban számos kimerítő edzést végeztetett a fiúkkal, a végtelenségig gyakoroltatta az alapokat (beszorítás, a futók bázison tartása), és megerőltető saját testsúlyos edzőgyakorlatokat csináltatott velük, hogy formában legyenek (húzódzkodás, felülés, sprint, több kör futás), és azon a bizonyos csütörtökön július végén, ami a legforróbb, legfülledtebb nap volt a táborban egész nyáron, Ferguson teste egész edzés alatt verejtékben úszott, és most, hogy a kétórás edzés véget ért, és Federmannel a ház felé sétáltak, ahol fürdőnadrágot vesznek a kötelező vacsora előtti fürdéshez, kimerültnek érezte magát, kifacsartnak, ahogy fogalmazott, mintha mindkét lábára százkilós súlyt erősítettek volna, és még az általában fáradhatatlan New Rochelle-i fiú is elismerte, hogy ő is eléggé kivan. A faház felé félúton Ferguson elkezdett beszélni a könyvről, amit az ebéd utáni pihenő alatt fejezett be, Nathanael West rövidke regénye, a Törtszív kisasszony, amit több könyvvel együtt Mildred nénitől kapott, és éppen elkezdte magyarázni, hogy Törtszív kisasszony igazából férfi, egy újságíró, aki női név alatt ír rovatot az elhagyott szerelmeseknek, azt hallotta, hogy Federman halk, tompa hangot ad, mint az ó, és amikor jobbra fordította a fejét és a barátjára nézett, látta, hogy Federman tántorog, mintha szédülés fogta volna el, de mielőtt megkérdezhette volna, mi a baj, Federman térde megrogyott, és lassan elterült a földön.
Ferguson azt hitte, csak viccel, az előbb arról beszéltek, milyen fáradtak, és Federman a fejébe vette, hogy viccesen demonstrálja, mi történik az emberi testtel túl sok testmozgás után forró és párás nyári napon, de nem jött a nevetés, amire Ferguson számított, ugyanis Artie nem volt a viccek embere, és ahogy Ferguson lehajolt megnézni barátja arcát, megdöbbenve látta, hogy a szeme nincs se nyitva, se csukva, hanem félig nyitva és félig csukva, csak a fehére látszott, mintha a szeme befordult volna, ami arra utalt, hogy elájult, ezért elkezdte az ujjaival ütögetni Federman arcát, előbb kopogtatta, aztán csipkedte, közben szólongatta, hogy ébredjen fel, mintha pár koppintás és csipkedés elég lenne, hogy eszméletre térítse, de amikor Federman nem reagált, amikor a feje előre-hátra billeget, ahogy Ferguson megrázta a vállát, és a szemhéja nem nyílt ki, nem csukódott be, nem is rebegett az élet legkisebb jelétől, akkor Ferguson megijedt, a fülét Federman mellkasára szorította, hogy érezze az emelkedését-süllyedését, ahogy a levegő ki-be jár a tüdejébe, hogy meghallgassa a szívverését, de nem volt szívverés, nem volt lélegzés, és Ferguson felpattant és üvölteni kezdett: Segítség! Valaki segítsen! Könyörgök, valaki segítsen!

Pék Zoltán fordítása

(A regény az Európa Könyvkiadó gondozásában az áprilisi Könyvfesztiválra jelenik meg.)

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)