M. Augé: Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába
Milyen gyorsan elment már megint a nap, anélkül, hogy tulajdonképpen bármi is történt volna! – jut eszünkbe egyre gyakrabban. Eleget tettünk a kötelességeiknek, elmentünk bevásárolni, levittük a szemetet, de közben sokszor úgy érezzük: szinte sosem lehetünk a saját gondolatainkkal elfoglalva, mert mindig valamit csinálni kell, folyton el kell jutni valahonnan valahová. Az események és terek megélése egyre sűrítettebb és feszítettebb módon van jelen életünkben. Mindennapi tereinkben egyre inkább átutazóként vagyunk csak jelen, ahol egyrészt kívülállóként viselkedünk, másrészt beleolvadunk a „másik”, az átlagember világába.
Ezt a mindannyiunk által jól ismert jelenséget írja le immár magyarul is olvasható könyvében az ismert francia antropológus, Marc Augé, aki korunkat nem annyira a „posztmodern”, mint inkább a „szürmodernitás” korának nevezi, és annyiban állítja szembe az úgynevezett modernitással, amennyiben nézete szerint az idő, a tér és az ego mértéknélkülisége egy nem-helyekkel teli világot eredményez, amelyet egyéni és kollektív szinten, más módon, más térviszonyok között élhetünk meg. Nézzük meg röviden az Augé által említett három aspektust! Korunk egyik fő problémája Augé felvetései alapján tehát az idő mértéknélkülisége. Az idő felgyorsulásával az események megszaporodnak, már nehezen lehet követni a régmúltat, a felfokozott értelemadási igény a közben feltornyosuló események, lázadások korszakában felmondja a szolgálatot. A másik fontos változás a tér mértéknélküliségéből fakad. Az információs technológia rohamos fejlődésének időszakában, a tudomány előrehaladásával a Föld szinte eltörpül az űrben, másrészről a virtuális világ is egy olyan űrt szül, mely a fikciós világot teszi valósággá. Sztárok, sorozatszereplők válnak legjobb „barátnőinkké”, legközelibb „ismerőseinkké”, és nemcsak a személyek, hanem a tér, a hely is, amelyben a tévé képernyőjén léteznek, ismertebbekké és megszokottabbakká válnak számunkra, mint akár közvetlen, tényleges szomszédaink. A szürmodernitás korában a harmadik probléma Augé szerint az ego, az individuum mértéknélkülisége, amelyet röviden úgy írhatunk le, hogy az egyén, főleg a nyugati társadalmakban, önmagában akar létrehozni egy egyéni jelentésekkel teli világot és a bejövő információkat saját maga kívánja értelmezni, miközben valójában a kollektív tudat, egy uniformizálódott társadalom rabjává válik.
A három probléma felvázolása után Augé azt is láthatóvá teszi számunkra, hogy ez a három tényezőből fakadó felgyorsulás milyen környezetben valósul meg. A tér két módon jelenhet meg: antropológiai helyként és nem-helyként. A kettő természetesen nem különíthető el teljesen egymástól, de alapvetően más céllal jönnek létre és más jelentőséggel bírnak. Antropológiai helynek a szerző a gazdasági, vallási, társadalmi vagy politikai szempontból vizsgált helyet nevezi, amely magában foglalja a lakók vagy adott esetben törzsek jelenét és múltját, emlékezetét. Az egyén ezekben a helyzetekben identitását különféle szimbólumokon keresztül juttatja érvényre. A jelen együtt él a múlttal és értelemmel ruházza fel a múltat. Ezzel ellentétben a nem-hely egy olyan átmeneti tér, amelyben Augé szerint megszűnik az identitás, a viszony és a történetiség. Ezeken a helyeken soha nem érezzük igazán otthon magunkat, csak áthaladunk rajtuk, nem kívánunk sok időt eltölteni ott: ilyen például egy aluljáró, egy váróterem, vagy egy orvosi rendelő.
A nem-helyeket a mű során Augé több definíció segítségével írja le. Bár a nem-helyek nem antropológiai helyek, ugyanakkor nem is „helyen-kívüli helyek”. Nem egyeznek meg a szerző által többször idézett francia történész, Pierre Nora „emlékezeti helyeivel”, „beszédes nevű helyeivel” sem, melyek a múlthoz kapcsolódnak, de lényegében már inkább csak örökérvényűségükben vannak jelen (ilyenek például a temetők, a háborús emlékhelyek); és nem merülnek ki a könyv utolsó fejezetében részletesebben taglalt hatalmi jellegű nem-helyekben sem. Ezek az ellenőrzés alatt álló helyek – amelyekre Augé Kafka és Orwell világát hozza példaként – egyszerre akarnak ugyanis univerzálisnak és hatalommal bírónak lenni: a történetiség és térbeliség felgyorsulását nem helyrehozni, hanem újraírni kívánják, a tér beszűkülése által pedig korlátozzák a szabad információáramlást és a térbeli elrendeződést. (vö. 65.)
A francia antropológus művének az a fő hipotézise, hogy a szürmodernitás ezektől eltérő értelemben vett nem-helyeket hoz létre. A nem-helyek Augé szerint végső soron „a kor mértékegységei”, és sem a múlt helyeit, sem pedig az emlékezet helyeit nem foglalják magukban. A szürmodernitás korában a jelen fogalma bonyolulttá válik, hiszen a múltra tett utalások megzavarják és követhetetlenné teszik (vö. 43.). Ezek az utalások eredményezik a városképeket uraló történeti látásmód átesztétizálódását is, és így egy társadalmilag kiüresedett világot tárnak elénk. A város tulajdonképpen „múzeummá” válik: „fehérre vakolt, díszkivilágítással ellátott épületek, forgalom elől elzárt területek, sétálóutcák”. Felcicomázva viszont pont a lényegét veszíti el, amit egy átlagos utazó már nem is nagyon láthat meg, mivel teljesen elvakítja ez a másodlagos környezet. Augé felvetései alapján a nem-helyek tere nem egy hely helyett vagy miatt jött létre, hanem egy antropológiai hely velejárójaként. Az antropológiai hely valójában sosem tűnik el, a nem-hely viszont sosem valósul meg igazán. A nem-hely tudatosan nem-helyként jön létre, egy átmeneti, segítő térként, amely alkalmatlan a létezésre. A nem-helyek azonban olykor valódi, antropológiai értelemben vett helyekké is válhatnak. Az aluljáróban történő merénylet után az aluljáró mint nem-hely már sajnálatos módon emlékhellyé válik, a forgalmas átmeneti tereken a flashmobok pedig eseményteli, antropológiai hellyé változtathatják a pályaudvart. A modernitás és a szürmodernitás a könyv alapján abban különbözik egymástól, hogy míg a modernitás tereit legfőképpen antropológiai helyek alkotják, addig a szürmodernitásban a teret a nem-helyek hozzák létre, ahol a nem-helyek tere legtöbb esetben egyben fogyasztói térré is válik.
Léteznek azonban csak szavak által létrejött nem-helyek is. Az út során látott „szövegek”, hirdetések, reklámok például felhívják a turista figyelmét azokra a helyekre, ahova általában esélye sincs eljutni az elkerülő utakon lévő sztrádákról. A nem-hely kifejezés ebben a formában Augé szerint egy olyan értelmet is nyer, amely egy adott szöveg által teremtődik meg. Úgy gondolom, hogy Augé könyvében a nem-helyek tulajdonságai, jellemzőinek meghatározása mellett ez a retorikai dimenzió a legérdekesebb értelmezési vonulat. Hiszen például úti beszámolóink során fontosabb a történet elmesélése, mint a helyszín, és sokszor lényegesebbek a fényképhez fűzött kommentárjaink, mint maga a kép. Augé ennek kapcsán veti fel a csak a szavak által létező nem-helyeket, melyek lehetnek akár mítoszt felidéző, képzeletbeli helyek, közhelyek, vagy éppen utópiák is. A néző és a valódi látvány felszámolása, „a tekintet áthelyeződése, a képek játéka”, a tudat kiüresedése az egyéni tudatra magányt kényszerít. A nem-helyek, miközben általában éppen közösségi helyek, tulajdonképpen, ha jobban belegondolunk, inkább magányra ítélnek minket és szorongást keltenek bennünk. Ennek pszichológiai vonulatát Augé nem hangsúlyozza igazán, de a könyv epilógusában utal rá, hogy jövőbeli feladatunk nem lesz más, mint a magány etnológiájának megalkotása. Vajon miért olvadunk bele egyre inkább az átlagba, sodródva a történésekkel, valójában saját egyéniségünktől és akaratunktól félve? Nem gondolom, hogy a „szürmodernitás” zaklatott, sokszor felszínes, eseményhajhászó embere a nem-helyek miatt válna depresszióssá, az azonban bizonyos, hogy a nem-helyek elszaporodásával egyre inkább elveszítjük képességünket az irányításra és a terek tudatos megélésére. Bezárkózunk egy olyan világba, amely ellehetetleníti a valós, ember-ember közötti kommunikációt.
A helyzet azonban számos ellentmondást tartalmaz. Mindenki olyan szeretne lenni, mint a „másik”, viszont ez a bizonyos másik a legtöbb esetben semmivel sem különb a többieknél. Az egyéniségekből egyének lesznek, az egyéni identitások pedig közös identitásokká válnak. Bemenekülni a bevásárlóközpontba a hétvégén olykor nem más, mint puszta kényszer, ugyanakkor felszabadító érzés is, mert ilyenkor az embernek, belefeledkezve a shoppingolásba, nem kell mindennapi gondjaival foglalkoznia. A társadalom kulcsfigurájává vált egyén ettől egyre tehetetlenebbé válik, és egyre több nem-helyet konstruál. A hely, adott esetben a bevásárlóközpont, melyen áthalad, egy közös nem-hellyé válik, ahol az egyéni fel-használó mindig csak saját magával találja szembe magát, és amely egyúttal azzal a nyomasztó hasonlósággal is szembesíti, hogy ő épp ugyanolyan, mint mindenki más, és ugyanazt akarja, mint mindenki más. „Tégy úgy, mint a többiek, hogy önmagad lehess.” Augé szerint ebben rejlik a nem-hely paradoxona. A boltokon áthaladó, vagy a gyorsvonattal a tájon átutazó idegen már szinte csak a nem-helyek anonimitásában érzi otthon magát.
Lényeges azonban, hogy Augé nem azzal zárja könyvét, hogy a nem-helyek elszaporodása egy végleges állapot felé vezetne egy visszafordíthatatlan folyamat jegyében, hanem inkább csak felhívja a figyelmet erre a jelenségre és leírása révén óvatosságra int bennünket. A francia antropológus szerint a nem-helyek egyelőre csak egy „óriási zárójelet” alkotnak, és még szerencsére nem tartunk ott, hogy a világunk csak nem-helyekből épülne fel. A fő probléma a szerző szerint lényegében nem a hely ideáljának megsemmisülése, hiszen erre már a történelem során többször volt példa, hanem maga ez a zsúfoltság, ez a terekben létrejövő feszítettség. Ahogy a 19. században az új civilizációk és a kultúra vizsgálata volt a feladat, most a tér új elgondolására van szükség. Augé úgy gondolja, hogy végeredményben a nem-helyek megtapasztalásával leszünk tanúi a történelem felgyorsulásának, a bolygó összezsugorodásának, ezáltal a nem-helyek beépülnek világunkba, a társadalmi lét alapelemévé válnak. (vö. 68.)
Augé műve a kulturális antropológia szemszögéből vizsgálja az „itt” és „most” égető kérdéseit. A szerző látszólag nem állapít meg fontossági sorrendet korunk fő problémái közt, ugyanakkor – a könyvében felsorakoztatott hétköznapi, vagy olykor szubkulturális példákon, történeti kontextuson keresztül – mégis elsősorban a térviszonyokra, a helyekre és persze legfőképpen a nem-helyekre teszi a hangsúlyt. Úgy gondolom azonban, hogy a szürmodernitás fő kérdése nem feltétlenül és nem is elsősorban a hely vagy az idő, hanem inkább az Augé által kevésbé tárgyalt individuum mértéknélkülisége. A probléma nem feltétlenül kívül van, a helyekben és nem-helyekben, bár kétségkívül ezek is fontos összetevők, hanem belül, vagyis az egyének belső életében, hozzáállásában, gondolkodásában. Az antropológiában vizsgált „én”, amennyiben képessé válik arra, hogy „helyre” tegye önmagát, akkor, ha nem is tud teljesen azonosulni a múlt helyeivel, de bele tud helyezkedni azokba; definiálni tudja magát jelen környezetében és közösségében, és így talán nem veszik el a jövő nem-helyeiben sem. (Elmegyakorlat, Műcsarnok-könyvek 11, Budapest, 2012. Fordította: Fáber Ágoston)
Horányi Anna
Discussion about this post