avagy a Kárpáti Tamás-triptichon

Egyszerűség, egyszerűség, egyszerűség.” (H. D. Thoreau)

[i, egyszerűség:] a homály dicsérete
Régóta gyanakszom, hogy a dolgok sokkal egyszerűbbek, mint gondoljuk. Mint látszanak. Mint hisszük. Régóta ismerem Kárpáti Tamás képeit. Barátságban vagyunk. Nem nagyon beszélgetünk, inkább együtt hallgatunk. Az a jó a képekben, hogy ilyesmit lehet csinálni velük. Azok a jó képek, akikkel jókat lehet hallgatni. Igen, igen. A képek is élőlények, teremtmények. Ha megkérdezzük Tamást, biztosan ő is ezt mondaná. (Sőt, Cserba Gyuri is, akinél az itt jelenlévő képek egyébként laknak.) Szóval barátkozunk egy ideje. Ezért egy csomó minden, ami a felületen van jelen, nem érdekel már. Ez persze nem igaz, nem teljesen az. A felületen megjelenő, jól eldolgozott homály érdekel. Mint költői tapasztalat. Hiszen a jó szövegeken is mindig homály ül, tolmácsolhatom így is kedvencemet, az argentin Borgest.* Ez azt jelenti, mindig marad valami talányosság, ami a jó művek szükséges velejárója. A jófajta homály megidézése, megfestése nem könnyű mutatvány. Ne legyen se túl konkrét, se túl elmosódott. Azt tudnám mondani példaként, legyen olyan, mint Kárpáti Tamás festményein. Mindegy, hogy tájkép vagy portré. Ez lenne az egyik dolog, a homály. Nem könnyű erről beszélni. A másik se sima ügy. Ki látható a figurális képeken. Ne siessünk a válasszal. Mindenkinek igaza van. Azoknak is, akik hitük egyik legemblematikusabb spirituális alakját vélik felfedezni, és azoknak is, akik Tamás önarcképét látják az elmaszált, visszatérő szakállas, hosszú hajú, szenvedő, de fényt és erőt sugárzó arcban. A művészet szabadsága tehát ismét minden merevségünket feloldja, miért ne lehetne keresztény és antik elemeket is egyaránt használni egy egységes képi világban? Ugye?!
 
*„Egyébként nem annyira a titok a fontos, mint a hozzá vezető utak- mondja Borges egyik hőse, aki kiköltözött sápadtarcúként egy rezervátumba. Azokon az utakon pedig végig kell menni.”

[ii, egyszerűség:] az idő álma
Elmosódó formák, majdnem formátlanok, de mégse.
Ilyen festményeken át nézhetünk néha az égre.
 
Amikor elhalkulnak a formák, és a csend alakot ölt,
a délután a pohárba valami áttetsző anyagot tölt,
 
amit időnek nevezünk, azután majd elmúlásnak,
megbékélve kissé az útnak vagy kerülő M0-nak.


[iii, egyszerűség:] a szomorúság boldogsága
Sokáig azt hittem, hogy Tamás képei szomorúak. De ahogy egyre inkább mögéjük látok, vagyis talán egyre inkább azt látom, ami a vásznon van, világos számomra, hogy a fájdalom jelenléte mellett ott van a derű is. Mondhatnám, öröm. Például afölött, hogy élni és dolgozni lehet. Van feladat és van a festőnek belső víziója. (Szent őrülete, ahogy Platón mondja.) Van, mit megfessen. Nem pusztán témája, hanem figyelheti, ahogy alakulnak általa, mint közvetítő által, a dolgok: a keze, ecsete alatt. És nem is mindig festményen csupán, hanem papíron vagy bronzban is. Ugyanaz mind. Az anyag mindegy. Nem arról van szó. Mégis fontos az anyag, hiszen abban testesül meg a szellem. Aki boldogan szomorú legtöbbször, de néha szomorúan boldog is. A fizikai testet Kárpáti Tamásnak hívják az egyszerűség kedvéért. És éppen azért ezt a nevet írja a művei alá. Ne dőljünk be neki. Hívták már Rembrandtnak, Watteaunak, Gulácsynak. Mert nem a név fontos, hanem a mű. Akinek mindig meg kell születnie… Hogy időtlenül ragyoghasson. (Végh Attila szavaival)


[ps] a befejezetlen kép angyala (vagyis ugyanez másképpen)
Georg Trakl halálkék vonatra száll. Irány Szentendre.
Tamás alázatosan fest. A fény alá hajlik ecsetje.
Az én dadog, ha Isten diktál.
Az idő ehhez csak assszisztál.

Csendes Toll