NEM SEMMI!
A Scolar Kiadó jóvoltából hamarosan megjelent a nagysikerű ifjúsági regény, a Semmi folytatása, a Minden. Hát nem semmi… Janne Teller fordítója, Weyer Szilvia leállt beszélgetni egy indiánnal. Ez lett belőle:
– Szerinted mitől vált akkora sikerré Janne Teller regénye, a Semmi?
A Semmi sikerének egyik titka szerintem, hogy kamaszokat (is) érdeklő, egzisztenciális kérdésekkel foglalkozik, ugyanakkor könnyen érthető formában. Ezen kívül a Fontos Dolgok Halma jól eltalált kép, könnyű ezzel a gyűjtögetéssel azonosulni.
– Neked vannak gyermekeid?
Van egy egyéves kisfiam. Egyelőre még csak a szó legszorosabb értelmében falja a könyveket.
– Szerinted a mai kamaszok tényleg ilyenek, ahogy a könyv ábrázolja őket?
Nem hinném, hogy kifejezetten a mai kamaszokról lenne szó, hogy teljesen más kérdések foglalkoztatták volna a gyerekeket mondjuk ötven éve, vagy hogy ma kevésbé ismernék a határokat. Gondoljunk csak Golding regényére, a Legyek Urára, ott is ugyanolyan kegyetlenek a szereplők, mint a Semmiben.
– Miben más a hamarosan megjelenő, új kötet, a Minden?
A Minden novelláskötet. A történetek szereplői itt is kamaszok vagy gyerekek, és általában egyszerre tettesek és áldozatok. Közös bennük, hogy dühösek, magányosak, és nagy az igazságérzetük. És valaki(k) mindig cserben hagyják őket. A felnőttek? A társadalom? Szóval vitatkozni itt is lesz miről.
– Neked melyik könyv állt közelebb a szívedhez?
Más regényt fordítani, mint novellákat. Novelláknál nem csak olvasóként, hanem fordítóként is minden egyes történetbe újra bele kell jönni, meg kell találni a hangot.
– Te milyen kamasz voltál?
Nem voltam különösebben lázadozó kamasz. Ha Pierre Anton az osztálytársam lett volna, azt hiszem reménytelenül naivnak tartottam volna – de az őt jobb véleményre bírni akarókat ugyancsak. Nekem Jostein Gaarder filozófiatörténeti regénye, a Sofie világa, volt nagy olvasmányélményem akkoriban, szóval én így kerestem a válaszokat.
– Volt már az életedben mindent vagy semmit-helyzet?
– Nem volt.
– Mi a könyv üzenete? Kinek ajánlanád?
– Húha, azzal hogy egy könyvnek “üzenete” van, nehezen tudok azonosulni. Janne Teller viszont valóban elég didaktikus jellegű prózát ír. Az egyén és a társadalom viszonyáról van szó a kötet legtöbb novellájában, ha tanulságszerűen kellene összefoglalnom, így szólna: a társadalom mindig hibás, de ez nem menti fel az egyént saját felelőssége alól. Vagy így: gyereknek/fiatalnak lenni nehéz, ennél csak felnőttnek lenni nehezebb. Tizennégytől kilencvenkilenc éves korig ajánlom – egyáltalán nem csak kamaszoknak szóló történetek, de a szereplők életkora miatt a gimnazista korosztály könnyen tud azonosulni a problémákkal. Előny, ha valaki szereti a novellákat és/vagy érdekli a skandináv, azon belül is a dán irodalom. De az olvasó ne a Semmi folytatását várja, ez csupán rájátszás a regény címére.
JANNE TELLER:
MINDEN
(részlet)
„A legszívesebben senkivel nem osztoztam volna az apámon, úgyhogy minden kérdésre olyan röviden válaszoltam, ahogy csak tudtam, akkor is ha azért igyekeztem udvarias lenni. De az ebédnél mégis egy nagy közös asztalnál ültünk. Az apukám és egy vékony, nagyon barnára sült nő között ültem, aki úgy gondolta, hogy minden olyan aranyos rajtam: a sárga nyári ruhámtól kezdve a rózsaszín szandálomon át a szőke, totál idegesítő göndör hajamig minden, pedig a hajam sose akar engedelmeskedni, ahogy én magam sem, de ma legalább összetartja egy hajgumi. A néni szerint persze főleg az a tény, hogy apámmal egyedül jöttem el kirándulni, olyan, de olyan aranyos.
– Inga mindent megeszik – dicsekedett az apám a nőnek és a többi turistának, miközben rágtam a garnélarákot, aminek a páncélja a fogam közé ragadt.
És ettem mindenfélét, aminek nem tudtam kiejteni a nevét, például ikembe corbasi, guvec és köfte. Ha lehúzom a függönyt a szemem mögött, és azt képzelem, hogy sakál vagyok a sivatagban, és egész nyáron nem ehetek mást, akkor bármit le tudok nyelni.
Ebéd után még volt másfél óránk a busz indulásáig, és megnézhettük a templomot meg a kis üzleteket a téren, vagy bármit csinálhattunk, amihez kedvünk támadt. Az idegenvezető ugyan nem mondta, de világos volt, hogy szerinte leginkább vásárolunk kéne ezt-azt, hogy ezért és nem másért álltunk meg ebben a faluban. És ez szerintem is jó ötlet volt, mert szeretek képeslapokat, teás csészéket és ékszeres dobozokat nézegetni, vagy bármi mást.
Miután gyorsan meglátogattunk egy nagyon-nagyon régi templomot – ami közel sem volt annyira régi, mint Epheszosz, és egyébként is zárva tartott és csak kívülről lehetett megnézni –, megálltunk apukámmal a szőnyegkereskedő boltjánál.
Hihetetlen meleg van a téren, ahol a levegő és a nap valahogy úgy everednek egymással, hogy az ember karja és fejbőre rögtön viszketni kezd, és alig kapni levegőt. De az árnyékot adó féltető alatt, az üzlet teraszán ventilátor keveri a levegőt, ezért ott jól el lehet üldögélni a hűvösben.
Az apám és a kereskedő hangosan és furcsán kapkodva beszélnek, és én nem tudom követni, mit mondanak, csak örülök apám lelkes hangjának, akkor
is, ha kicsit nyugtalanná is tesz. Ezért kis idő múlva nehezemre esik nyugton ülni, és elkezdem ide-oda hintáztatni a lábamat, nehogy felugorjak és olyasmit csináljak, amit nem szeretnék. De aztán mégsem bírok nyugton maradni, lecsúszok a padról, megint leguggolok a szőnyeg mellé, és bevésem a mintákat az emlékezetembe: struccok, kígyók, krokodilok, fantázialények, vastag gyík vagy inkább vékony teknősbéka, tevék és szamarak. Meg egy csomó
vonal, ami valami labirintusos játékot juttat eszembe, csak a bábuk hiányoznak hozzá. Némelyik állat rénszarvasra emlékeztet, pirosak meg zöldesbarnák,
bár nem hinném, hogy élnek rénszarvasok Törökországban,
úgyhogy valami másoknak kell lenniük. Vagy lehet, hogy a törökök azt képzelik, vannak náluk rénszarvasok, mint ahogy mi Skandináviában napsütésről és meleg strandokról képzelődünk sötét téli napokon, miközben a havas eső mindent elcsúfít, és minden csupa latyak és nyirkos hidegség?
A szőnyeg olyan szép, hogy szinte ragyog. Tudom, hogy anyukám mérges lenne érte, mégis azt remélem, hogy apukám meg tud egyezni a kereskedővel az árban, és magunkkal visszük a szőnyeget. Ha valakinek van otthon egy ilyen szőnyege, az olyan, mintha valahogy minden tökéletes lenne, akkor is, ha nem az. Mindig így vagyok a szépséggel, a puha és sima holmikkal, és ezért szeretném azt is, hogy egyenes hajú és jól nevelt legyek, mint a testvéreim, mert ők mindhárman rendesek és nem vadak és kuszák, mint a hajam meg én, aki ok nélkül furcsa dolgokat csinál, szóval a testvéreimet mindenki könnyebben a szívébe zárja, mint engem. Néha a saját szívemben sincs elég hely magamnak.
De a szőnyeg… a szőnyeg az arany és kék és hihetetlenül finom meg sima, s ha csak ránézek, repes a szívem.”
(Az Indiánert szerkeszti: Acsai Roland)
Discussion about this post