ZALÁN TIBOR GYEREKVERSE UNOKÁJÁHOZ/UNOKÁJÁRÓL
 

zalán fotó, bahget iskander
(Bahget Iskander fotója)

EGYMÁSRAÍRT GYEREKKOROK

Acsai Roland: Összehasonlítanád néhány mondatban, miben volt más a te és a lányaid gyerekkora?
Zalán Tibor: Nehéz ezt néhány mondatban összehasonlítani! De megpróbálom. Én az ötvenes évek második, a hatvanas évek első felében voltam gyerek. Akkor még sokkal szegényebben éltek az emberek, akik dolgoztak, és nem funkcionáriusok vagy magas pozícióban posztoló munkáskáderek voltak. Apám kubikos volt, anyám téglagyári munkás. Sokat dolgoztak, és nem nagyon jutottunk előre. A téglagyár környéke, az utca nevelt föl, ennek ellentmond, hogy közben jó iskolám volt, és zenét tanultam. Apám ingázott, anyám hajnaltól estig a téglagyárban robotolt, én a magam ura és áldozata voltam nap mint nap.
A téglagyár környéke tele volt csodákkal, a csavargások élményekkel, a korán önállósodott élet szabadsággal. A lányaim már nem az elsőgenerációs értelmiségiek sorsát és későbbi küzdelmét örökölték meg. Olyan környezetben nevelkedtek fel, ahol könyvek vették körül őket, nekik is volt születésüktől fogva könyvespolcuk, festmények a falon, már akkor híres és érdekes vendégek foglalkoztak velük, s mi igyekeztünk idejekorán bábszínházba, színházba, koncertekre, operába vinni őket; zenét és nyelveket tanultak.
Azt hiszem, kevesebb volt a szabadságuk, mint nekem, de a lelkük és a szellemük szabadsága több és fejlettebb volt, mint amilyen az enyém az ő korukban lehetett. Persze, megismertettem őket is az abonyi téglagyár környékével, a tavakkal, a temetővel, mindazzal, amivel én gyerekkoromban találkoztam. De számukra már csak egzotikumot jelentett nyaranta a nagyszülőknél a mezítlábas vidéki élet.
Mit éreztél, amikor az első lányod megszületett?
Azt hiszem, valamiféle megrendülést éreztem. Végtelen örömöt, és némi keserű ízt is a számban: valami véget ért, amit talán ifjúságnak hívhatunk. Nem a fiatalságunk ért véget a feleségemmel, hanem az a fajta gondtalan felelőtlenség, ami két embert össze tud tartani, meg tud őrizni egymás számára, ha valóban szeretik a másikat. A harmadik kis ember azonban nem közénk ékelődött, hanem „mellénk szegődött”, hogy mára már mi szegődjünk mellé néha, ha úgy érezzük, hogy az neki is jó.
És milyen volt, amikor az első unokád született? Azt tudom, hogy a születése után újra elkezdtél gyerekverseket írni, aminek ő a főszereplője, múzsája.
Azt hiszem, valamiféle megrendülést éreztem. Végtelen örömöt, és némi keserű ízt is a számban: valami véget ért, amit talán fiatalságnak hívhatunk. Az én szemléletemben ugyanis az ember mindaddig fiatal, amíg a gyerekeiről gondoskodik, és tud gondoskodni, amíg az e féle gondoskodásnak ő az első számú felelőse. A nagyapaság egyértelművé teszi, hogy az ember elindul egy más kor(szak) felé, amit kíméletlenül öregedésnek hívunk, kíméletesebben: kifelé tartás a legszebb férfikorból. Az unoka feltétlenül ajándék, könnyítés ennek az átmenetnek az elviselésében (noha kétségtelenül okozója annak és ráeszméltetője!), illetve az átmenet utáni állapot elfogadásában. Teljesen más a viszonyom az unokámhoz, mint a gyerekeimhez volt. És ez nem magyarázható a felelősség másságával, vagy a nevelés áthárításával. Amíg a lányaim gondozásához, neveléséhez túl fiatalok és tapasztalatlanok voltunk a feleségemmel, az unokánkhoz már kellő tapasztalattal, sokkal több tapintattal, türelemmel, és hihetetlenül más megértéssel fordulunk. Nem jobban vagy kevésbé szeretjük, mint a tulajdon gyerekeinket, hanem jelentősen másképp.

Zalán Tibor:
Egy emlékhely-avatón, nagyapával

Ő írta az altatót,
de nem írt föl nyugtatót
magának.

A Gát utcában lakott,
füstön át a csillagok
ragyogtak

fölötte, a nagy égen –
kékítős ég vizében
kis halak

fickándoztak, Attila,
szólította a trilla,
aludj már!

A villamos csöngetett,
fölébredt a sok gyerek
ágyában.

Ő meg épp most alszik el,
akár csuporban a tej,
libacomb

illatozik álmában,
rezge megbánásában,
ahogy él.

Kis kabátján szakadás,
máma nem hasad tovább,
aluszik.

Felébredvén csavarog,
állomáson szenet lop
mamának,

készül benne költemény,
egész század hívja majd
fiának,

de addig még sok a gond,
homlokára ráncot von
a szükség,

a jó cukor túl drága,
gyönge szívét is bánja,
eladná!

Bobó nagyapára néz,
szemében könny rengedez,
úgy mondja:

viszek neki kispárnát,
letörülöm a könnyét –
nyugodj hát!

(A rovatot szerkeszti: Acsai Roland)