INTERNETES ZAKLATÁS?!

Beszélgetés az internetes zaklatásról Kalapos Éva Veronikával

Acsai Roland: Mi az az internetes zaklatás?

Kalapos Éva Veronika: Az internetes zaklatás hivatalos neve valójában internetes megfélemlítés, és azt a folyamatot takarja, amikor egy fiatalt kipécéz egy vagy több iskolatársa, és a ma divatos kommunikációs eszközökön, a számítógépen, az okostelefonon és a közösségi oldalakon keresztül, gyakorlatilag „hadjárat-szerűen” megfélemlítik. Létezik olyan verzió is, amikor felnőttek zaklatnak gyerekeket, de az én könyvem a kortársak közötti megfélemlítés jelenségéről fog szólni. Ennek több dolog is lehet az alapja, egy előnytelen vagy túl sokat mutató fotó például, ami alatt megindul a kommentáradat és a megosztások, de a legtöbb esetben – ahogy nálam is – a netes megfélemlítést egy konkrét konfrontáció és iskolai zaklatás előzi meg, a főszereplő bántalmazása csak később terjed ki a netre is.

Van konkrét élményed a témával kapcsolatosan, beszéltél olyan gyerekkel, aki ezt átélte?

Többekkel beszéltem a témáról, gyerekkel és felnőttel is, de az írás szempontjából a legfontosabb talán mégis az, hogy jól emlékszem, milyen kiközösítettnek lenni.  Amikor én gyerek voltam, net hiányában még „csak” offline tudták ezt megoldani a társaim, akik általánosban több hónapra kizártak maguk közül, egyszerűen azért, mert városiként bekerültem egy vidéki iskolába. Nem értettem, miért csinálják ezt velem, és valahol pontosan ez a lényeg a könyv történetében is.  Létezhetnek mondvacsinált okok, mint például hogy a fiú különc és tehetséges, vagy hogy az osztály jónője vele akar járni, de a megfélemlítések esetében – kivéve persze, ha konkrét áldozattípusról beszélünk, ami sajnos szintén gyakran előfordul – szinte soha nem az áldozatról, hanem a zaklatóról, az ő hátteréről, félelmeiről és frusztrációiról szól a dolog.

Szerinted hasznos vagy káros a Facebook?

A Facebook nagyon hasznos, de könnyen válhat fegyverré. Úgy veszem észre, a legtöbb szülőnél ott csúszik el a dolog, hogy rögtön tiltásokat fogalmaznak meg a gyerek felé, arra sajnálják az időt, hogy megismerjék a világot, amibe a gyerekük beleszületett. Nem a Facebook rejti az igazi veszélyt, bár természetesen sokszor előfordul, hogy ott zaklatják a gyerekeket, hanem az ellenőrizetlen véleményoldalak, amikre ezrével özönlenek a fiatalok, és persze a szülői odafigyelés hiánya és a közöny. Távolról sem szeretném azt mondani, hogy mindenről a szülők tehetnek, de az elzárkózással csak még inkább kiszolgáltatják a gyerekeiket a veszélynek.

Te mire használod?

Posztolok, reklámozom a projektjeimet, tartom a kapcsolatot a barátaimmal, szóval sok mindenre, de ésszel. Legalábbis reménykedem benne. ☺

Te tabletes vagy tablet ellenző szülő lennél?

Ellenző semmiképpen, hiszen ahogy az előbb is mondtam, az ellenzést, a tiltást tartom a legnagyobb hibának ebben a dologban. Legalábbis az olyan tiltást, amihez nem fűződik magyarázat, mert azt a gyerek ugyan milyen alapon is tartaná be? Teljesen igaza van, ha lázad valami ellen, amit nem ért, felnőttként is gyakran teszünk ilyet.  És ha ellenzem a tabletet vagy az okostelefont, mit érek el vele? Majd csinálja a hátam mögött, mert ezek mentén épül fel a világa. Inkább megtanulnám én is használni, amit még nem tudok, kérdeznék, és próbálnék rávilágítani, hogy azért a monitoron kívül is van élet. Ha én hitelesen képviselem azt a külső életet, talán nem lesz olyan nehéz dolgom.

A kegyetlen gyerekekből kegyetlen felnőttek is lesznek?

Ez nem a kegyetlenségről szól, persze elsőre igen, de mögötte mindig más van. Nem hiszek abban, hogy létezik szimplán kegyetlen ember, az emberek fásultak, frusztráltak, keserűek, magányosak, kudarccal teltek tudnak lenni, a kegyetlenség pedig egy tünet, a gyerekeknél ugyanúgy, mint a felnőtteknél. A netes megfélemlítés ma nagyjából olyan, mint amikor régen a srácok kövekkel dobáltak egy kutyát, vagy belelógatták a társukat a vécébe, van benne egyfajta erőfitogtatás, a hatalom megélése, amitől persze nem lesz kevésbé tragikus, csak kicsit érthetőbb. És úgy, hogy a cybervilágban mindezt arctalanul tehetik, még gátlástalanabbak lesznek. Szerintem sok útja van annak, hogy valakiből kegyetlen felnőtt legyen, és nem léteznek törvényszerűségek – van, aki képes felülemelkedni önmagán, egyedül vagy segítséggel és van, aki nem.

Szerinted a könyvedben tematizált kérdés az emberiség alapvonása?

Ha a pszichológiai vizsgálatokat, például a Zimbardo-féle börtönkísérletet vagy az áramütéses Milgram-kísérletet tekintjük, igen. Mindannyiunkban megvan a hajlam a kegyetlenségre, a kérdés csak az, hogy engedjük-e eluralkodni magunkon. Ettől lesz például zseniális a Harry Potter, ami nekem óriási szívszerelem: mert nem azt mondja, hogy ne lehetnél akár te is gonosz (sőt, egyenesen egy tőről fakadónak ábrázolja Harryt és Voldemortot), hanem, hogy megvan az esélyed a jóra, ha a szeretet jelen van az életedben. A világ legsablonosabb üzenete a lehető legkevésbé sablonosan, és azt hiszem, valahol tényleg itt van az a bizonyos kutya elásva.

Te milyen gyerek voltál?

Ha a megfélemlítés tekintetében kérded, sose voltam képes rá. Én még a tanárokat is sajnáltam, akiket a többiek cikiztek, sokszor szégyelltem magam mindenki helyett. De az is igaz, és itt jön egy másik nagyon lényeges dolog, hogy soha nem is tettem semmit. Nem álltam fel és küldtem el a társaimat a fenébe, nem fordultam szembe velük, és védtem meg azt, akit bántottak. Igazságérzetem mindig is volt, de a csoportnyomás gyávává tett, és ez sajnos a mai napig előfordul. Dolgozom rajta.

Szerinted mit lehet tenni az internetes zaklatás ellen?

A legfontosabb, hogy az áldozat ne maradjon egyedül. Nem fizikailag, bár van, hogy az ilyen támogatás is hasznos, hanem hogy mindig legyen, akivel megoszthatja, ami éri, aki mellette áll. És itt jön be megint a szeretet kérdése, mert ha csak egyvalaki is van a környezetében, akinek meg tud nyílni, már nem húzza le az örvény. Sokszor pont az a baj, hogy a környezet közömbös („nem kell rájuk odafigyelni”, „ó, meg tudod te védeni magad”), esetleg a szülők és tanárok is félnek konfrontálódni, vagy egyszerűen nem hisznek a gyereknek, amíg valami tragédia nem történik. Ennek nem lenne szabad megtörténnie, meg kell hallani, amit a gyerek mond, mert egy kamasz soha nem ok nélkül kezd el ilyesmiről beszélni (és ha beszél, az már jó!). Persze nagyon alaposan meg kell vizsgálni az egész esetet, mielőtt mondjuk hivatalos lépéseket tenne valaki, de ha a gyereknek mutatnivalója van, azt igenis meg kell nézni, és ha olyasmit látunk, ami bizonyíték lehet, egy print screen, és máris van a kezünkben valami. A D.A.C. kapcsán is mindig csak azt tudtam mondani, hogy figyelni kell, még ha sokszor iszonyú nehéz és fárasztó is, amiben biztos vagyok. De ilyenkor akár a gyerek élete is lehet a tét, ez pedig meg kell, hogy érje a fáradságot.

kalapos éva veronika fotó 2 (1)

Részlet Kalapos Éva Veronika Égés című regényéből

– Fú, Patrik, a színház szerintem tök jó! – szólalt meg Klau olyan hangosan, hogy mindenki odakapta a fejét. Francba, ez nem normális! – És tényleg azt mondták, hogy tehetséges vagy?
– Fejezd be! – sziszegtem, de már késő volt. A következő pillanatban egy hang csendült fel közvetlenül mellettem, amit ezer közül is megismertem volna.
– Milyen színház? Színészkedni fogsz?
Még elkaptam a csúfondáros villanást Klau szemében, aztán előrefordult, úgyhogy nem volt más választásom, mint felnézni. Dina most kék ruhában volt, amitől reggel már első látásra kikészültem. És mosolygott, pont olyan különösen, ahogy a plázában.
– Igen – feleltem. – De nem igazi színházban. Csak egy kis társulat, valami diákszínjátszó-féle.
– Nem is tudtam, hogy van ilyen a suliban – csodálkozott, és megigazította a karkötőjét. Kék volt benne a kő, mint a szeme.
– Nincs is, ez egy másik helyen van, nem iskolához kötődik. Csak velünk egykorúak vannak benne, meg kicsit idősebbek, ezért mondtam, hogy diákszínjátszó…
– Ez mennyire jó! – látszott, hogy tényleg örül. – Látod, én mondtam.
– Mit? – direkt tettem úgy, mintha nem tudnám, mire gondol. Fullgáz lenne, ha rájönne, hogy minden szavára emlékszem. Volt egy olyan érzésem, hogy nem tudom átvágni, mert a mosolya kicsit szélesebb lett.
– És hányszor mész egy héten?
– Még nem tudok semmit, csak, hogy a Frankensteint csináljuk meg – próbáltam úgy tenni, mintha pontosan tudnám, miről beszélek. – Azt vágod?
– Persze! – ha lehet, még lelkesebb lett, a hajfürtjei vidáman táncoltak a válla körül. – Annyira szép!
– Szép? – ez eszembe se jutott. Mármint, hogy egy lány szépnek láthat egy sztorit, amiben egy halottakból összetákolt szörny halomra gyilkol mindenkit. Dina mélyen a szemembe nézett, nekem pedig kiszáradt a torkom.
– Aha. Szegény csak azt akarja, hogy szeressék, nem?
Ha most nem az osztálytermünkben lettünk volna, tuti megcsókolom. Na jó, nem. Úgyse mertem volna, de még sose vágytam rá ennyire. Létezik, hogy nem csak eszelős jó csaj, de még érti is… mármint, hogy ért engem?
– Óóóh, de romii!!!
Néha nagyon bírom, hogy ennyire könnyen felismerem a hangokat. Így volt pár másodpercem felkészülni Győző pöffeszkedő fejére, mielőtt szembenéztem volna vele. Subi meg ő összefont karral álltak mellettünk, észre se vettem, mikor bejöttek, pedig nem szoktak túl halkak lenni. Mögöttük még két srác hesszelt, az egyik Kornél volt, aki Bencével együtt jár edzeni, a másik meg Olivér, egy tök átlagos kocka. Amióta Győzőnek ekkora lett az arca, általában együtt nyomulnak, bár sose éreztem, hogy különösebben bírnák egymást. Gondolom, úgy vannak vele, hogy jobb mellette, mint ellene. Mert így nem kerülhetnek például olyan helyzetbe, mint én most.
– Igenis romantikus – Dina Győzőre nézett, aki azonnal meghunyászkodott. Ez is új volt, és csak azóta figyeltem meg, mióta Dina lett mindenki szemében az istennő. – Tudod egyáltalán, miről szól a Frankenstein?
– Valami faszi van benne, akit összevarrnak – vágta rá Győző. Dina elhúzta a száját.
– Hát, lényegében. Meg van benne filozófia is, meg tudomány, meg szerelem…
– Aha – Győző az utolsó szónál összeszűkült szemmel nézett rám. Frankón nem vágtam, mi baja velem. Sose imádtuk egymást, de eddig utálni se utáltuk. – Szóval színház, mi?
– Ja – bólintottam. – Majd szólok, hogy mikor lesz előadás, oké?
Ahogy kimondtam, máris megbántam. Tudhattam volna, hogy szívatásnak fogja venni. Mintha én nem is feltételezném, hogy őt érdekelheti az ilyesmi, vagy elég okos lenne hozzá. A következő percben már a padom mellett állt, és félretolta Dinát.
– Jó! Még az is lehet, hogy érdekel! – sziszegte a képembe. – Talán megnézném, hogy fosod össze magad a színpadon!
– Hé! – ez megint Dina volt, de azt kívántam, bár meg se szólalna. Mindig ő véd meg. Mint egy gyereket. – Minek mondasz ilyeneket?
– Neked meg bejön ez a szar? – nézett rá Győző, és felém bökött. – Mióta lettél ilyen kulturális? Mikor moziba hívtalak…
Elharapta a mondatot, de már késő volt. A fenébe. A fenébe, a fenébe, a fenébe. Szóval Győzőnek komolyan bejön Dina. Nem csak úgy, mint egy csaj, akinek naponta megnézi a fenekét meg a mellét, hanem igazából. Moziba hívta, és ezek szerint Dina nemet mondott. Az a lány, aki most az én padom mellett áll, érdekli, amit csinálok, és megvéd.
Még nem tudtam, mi vár rám, amikor Győző idegesen rángó arcára néztem, aztán Dinára, aki szenvtelenül bámult vissza rá.
Még nem tudtam, hogy most kezdődik el.

A rovatot szerkeszti: Acsai Roland

kalapos éva veronika fotó 1