A ZENIT

­– beszélgetés Hétvári Andreával –

Acsai Roland: Mi számodra a Szegény Dzsoni és Árnika üzenete?

Hétvári Andrea: Azt hiszem, elsősorban a látható valóság viszonylagosságának és a láthatatlan valóság valódiságának bizonyítéka, a jin-jang szimbólum eleven megtestesülése, nappal és éjszaka eltéphetetlen összefonódása és a mindenekfelett való hit, hogy az összes létező százarcú boszorka (a százarcú boszorkaság) odafordulással, szeretettel és megtartó figyelemmel megszelídíthető volna, főleg úgy, ha a világ legszabadabb és egyben legőszintébb, tisztaszívű Szegény Dzsonijának és Árnikájának figyelmét, megértését és szeretetét adnánk mellé. Odafordulás híján pedig marad a viharszínű százarcúság, de a vaspántok azért mégsem mozdíthatatlanok. Vagyis a recept minden esetben – Geszti Pétert idézve – az, hogy egy meg egy az végtelen, és ez nemcsak a mindennapi életben, az üzletpolitikában vagy a szerelemben igaz, hanem az élet láthatatlan síkján is, sőt, ott igaz csak igazán.

Előbb volt az illusztráció és utána a vers, vagy fordítva?

Dorka művészete – aki egyébként mindössze tizennégy esztendős – varázscsírákat és csodamagokat hordoz, amelyek nyomán elindul az ember keze a billentyűzeten. A madár mint örök téma jelenik meg megunhatatlanul gyönyörű rajzain, grafikáin, festményein, ezek az állatok az egyik legkülönösebb szimbólumai, archetípusai a művészetnek. Mondják, hogy a szárnyas lény, a madár a gyermekrajzokon a segítő. Mindig vonzódtam ezekhez a víztiszta, különös teremtményekhez, ezért a versek gyakorlatilag önmagukat írták, amikor a cinkés, a baglyos és a lundás rajzokat megláttam. A vadkacsás vers története más. Épp egy kupac, különféle szerzőktől válogatott versanyagot küldtem át Dorka postaládájába válogatásra és illusztrálásra, közte a saját kacsás versemet is (álnéven), amikor néhány napra rá megérkeztek a kiválasztott vershez a csodakacsák, és kiderült, hogy az egymásra hangolódás név nélkül is kitűnően működik.

Mit jelentenek számodra a versed kacsái?

Azt hiszem, a világot. Az univerzum sokszor a legapróbb dolgokban mutatja meg magát, és gyakran két kacsa ugyanúgy lehet az egész világ, mint az összes tejútrendszer együttvéve. És gyakran az összes tejútrendszer együttvéve sem jelenthet annyit, mint egymásnak két kacsa.

Mit jelent számodra a végtelen?

Talán Kazantzakisz írja valahol, hogy a kiválasztottak már itt a Földön élhetik az örökkévalóságot. Ez a mondat mélyen belém vésődött. Már gyerekként megtapasztaltam ezeket a semmivel sem magyarázható időréseket és időtlen pillanatokat a mindennapok folytonosságában. Szeretem azt a szót, hogy zenit. Tavasztól őszig mindig arra gondolok, hogy a legjobb volna egy kerek mező közepén hanyattfeküdni, és figyelni ezt a hihetetlenül egyszerű és megismételhetetlen kékséget és felhőtáncot, ami Ő. De ugyanez jut eszembe akkor is, ha azoknak a tekintetére gondolok, akikkel fontosak vagyunk egymásnak, mert valamiképp a tekintetekben is a végtelen folytatódik.

Milyen a jó gyermekirodalom?

Úgy érzem, hogy a mostani világ egyre inkább ész- és nem szívközpontú. (Nem virágzás-centrikus, hanem bomlásközpontú.) Pedig a felszín alatt jól kitapogatható szívcsakra dobog. Ez az ősi ütem a végtelen szövetében mindennek az eredője és egyben végállomása is. A művészetnek a teóriákon, a játékon és a visszatükrözésen kívül és mellett kapcsolódnia kell ehhez az eredőhöz. Merítenie belőle, és visszatérnie a forráshoz. A mai trendekben és irodalmi kánonban egyre inkább egyensúly-eltolódást érzek. Igazi gyermekirodalomként említik azokat a műveket, amelyek szétszedik a világot, analizálva a tabuk és a felnőttlét kríziseit magyarázó problémákat, jelenségeket, ami önmagában véve nem volna baj. Azonban egyre kevesebb figyelmet, lehetőséget, biztatást vagy elismerést kapnak azok a művek, amelyek ezzel ellentétes irányban működnek, vagyis a szétesett, széthullott világot próbálják újra egészként megmutatni, az ultrareális valóság mögé tekintve, egy kevésbé látható, mégis valóságosabb dimenzióba vezetve kis olvasójukat, egy olyan világba, ahol – az interjú elejére visszanyúlva – egy meg egy az nem csupán kettő, hanem valóban VÉGTELEN. A játéknak és az élet kardinális kérdéseinek a költészetben és a művészetben helye van, azonban a „játék” és a lebontás után valakinek össze kell pakolni, a káoszból újra rendet rakni. Ezt jó esetben ma meghagyják a szülőnek, pedig úgy gondolom, a mesének vagy a gyermekeknek íródott lírának a játékon és az analízisen túl ez ugyanúgy küldetése volna. Szerkesztőként, édesanyaként, magyar szakosként, költőként és olvasóként is úgy gondolom, a művészetet, az irodalmat és a jó gyermekirodalmat éppen az különbözteti meg az egzakt tudományoktól vagy a filozófiától, hogy mindig van benne egy csipetnyi – ahogy Márai írja – „tündéri”. „Ahhoz, hogy egy emberi alkotás remekbe sikerüljön, s időtlen ragyogással kápráztassa és gyönyörködtesse az embereket, a tehetség, a téma, a kivitel tökéletessége mellett kell valami más is.” (…) „Tündéri nélkül csak „nagy” vagy „tökéletes” művek vannak.” Rilke azt mondja: „A műalkotások határtalanul magányosak és talán a kritika férkőzhet hozzájuk legkevésbé. Csak szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket és lehet igazságos irántuk.” Osho pedig így ír: „Amikor nem vagy, akkor van Isten – ez a kreativitás. (…) Egy dal jön el rajtad keresztül – nem te vagy a teremtője, odaátról érkezik. Amikor te teremted, az csak hétköznapi, világi. Amikor rajtad keresztül érkezik, akkor fenséges szépség rejlik benne, magával hoz valamit az ismeretlenből.” Máraival, Rilkével és Oshóval teljes egyetértésben úgy gondolom, ilyen a jó gyermekirodalom is.

Mesélj az írócimborákról!

A cimboraság jó dolog, különösen akkor, ha sok olyan ember munkálkodik együtt, akiknek lételeme az írás. Tavaly novemberben csatlakoztam az Író Cimborák szerzőihez, Miklya Zsolt nyáron tett javaslatot, hogy „rendes” tag legyek, s az írótársak legnagyobb örömömre befogadtak. Köszönet illeti a havi témák szerkesztőit, akik mindig mindenben készségesek és Majoros Nórát is, aki a társaságot összefogja. Minden hónapban más szerkesztő-alkotótárs vezényli az alkotómunkát és a játékot, ami minden esetben rendkívül izgalmas, inspiráló és gyümölcsöző mindenféle szempontból. Írók és illusztrátorok találnak egymásra, gimnazisták kapcsolódnak be kortárs írók alkotómunkájába, félbevágott versek születnek újjá és mindenkiről kiderül valami olyan, amit eddig nem tudtunk, hogy együtt örülhessünk egymásnak. Most augusztusban zárult az a többhónapos munka, melynek során Nemes Nagy Ágnes Aranyecset című keleti meséjét szőttük tovább, ennek terméséből született az Ecsetvilágok c. kiállítás, melyet a Móra Kiadóval közösen szerveztek az Író Cimborák és az Illusztrátor Pajtások. Sok remek alkotótársat ismertem meg a közel egy év alatt. Németh Eszter különösen sok hasznos tanáccsal látott el, és két legkedvesebb illusztrátor-képzőművész barátomat, Baracsi Gabit és Egri Mónikát is innen ismerem. Egyszóval remek dolog ez. Ilyenkor mindig eszembe jut a Napkút Kiadó vezetőjének, Szondi Györgynek – akinek szintén nagyon sokat köszönhetek – egyik szállóigévé vált gondolata, hogy „egyedül együtt jobb”.

CSODAKACSÁK

(Hétvári Andrea versei Fricska Dorka képeire)

VADKACSAVERS

Két kacsa úszik
lenn a tavon,
csillog a nádas
vízvonaton.

Két kacsa úszik
tónak ölén,
fürdeti szárnyuk
vízinövény.

Vízinövény és
vízivonat,
két kacsa hallgat
jó nagyokat.

Álmuk a tóban
reggeli fény,
holdsugarasban
vízinövény.

csodakacsák

LUNDÁK

Szállnak-e nyári lundák,
ha a telet elunták?
Betűktől nyüzsgő szárnyuk
ugye még megtaláljuk?
Vagy néznek gombszemekkel,
hová repült a reggel
a szavak tengerében,
s ha fognád könyved éppen,
csodálkozol, ha látod,
lundán kering az égen.

hétvári 2

HANGVERSENY ELŐTT

Szeretnék tudni cinkéül,
csak nem tudom, hogy kezdjem,
talán, ha hangonként fognék
egy cinkedalba, menten
szárnyaim nőnének, s szállnék,
szállnék, a kékbe lassan,
de halkan tenném, hogy a Hold,
az ezüstszínű katlan
fel ne ébredjen, ha már
ég vizén ringatózik,
csillagözönbe hajlik át,
és boldogságban úszik.
Vigyáznék, hogy az énekem
csöndből szőtt fonalára
rátalálhasson minden nap,
örökre – nemsokára.

hétvári 3

ÁLOMVÁROS

Egyszer volt egy nagy bagoly,
nemcsak némi hangyaboly,
arra gondolt ő magában,
lép egyet a szivárványban.
Egyet-kettőt, hármat-négyet,
felborítja a festéket.
Lett is vihar, színzivatar,
amilyet csak ecset kavar.
Nőni kezd a festéktenger,
ember arra járni nem mer.
Házak csúcsosodnak benne,
mintha ötven tornyuk lenne.
Zöldek sárgák, lilák, kékek,
szűk utcákon jó vendégek.
Nőtt a színek kavalkádja,
hangorkán jött még utána.
Feltámadtak tüzes nyarak,
el is szálltak kék madarak.
Szerencse, hogy csöndet intett
arra szálló tág tekintet,
különben még ma is dúlna
ott a színek háborúja.

hétvári 1

 

(Az Indiánert Acsai Roland szerkeszti)