12086843_1049994328373936_1091504751_n

A KARÁCSONYFA ALATT SZOKTUNK ALUDNI…”

karácsonyi beszélgetés Mészöly Ágival a Hanga és Várkony-sorozat új kötetének apropóján –

Acsai Roland: Hogyan foglalnád össze a Hanga és Várkony-sorozat első részét annak, aki csak a második könyvnél kezd el ismerkedni vele?

Mészöly Ági: Hanga és Várkony első kalandja során felderítik, milyen összefüggés van az iskola folyosóján szanaszét hagyott játékok és a kibírhatatlan hőség között. Lefülelnek egy gátlástalan tudóst, aki a gyerekek kedves tárgyainak a segítségével akarja megoldani a világ energiaellátását, és mellesleg megnyernek egy farsangi tehetségkutatót.

Mennyiben épülnek egymásra a kötetek?

Csak annyira, amennyire a krimisorozatok általában szoktak. Nem árt őket egymás után olvasni vagy nézni, de önállóan is érthető minden rész. Persze a sorozat folyamán egy nagyobb, összefüggő történet is kibontakozik.

Honnan jött az ötlet, hogy belevágj ezekbe a könyvekbe? Volt-e valami fontos momentum, ami elindította benned Hanga és Várkony történetét? 

Szeretem a sorozatokat és a rejtélyes bűnügyeket. Ennek ellenére viszonylag hosszú időn keresztül ellen tudtam állni a csábításnak, hogy folytatásos regényt írjak. Hanga és Várkony először egy novella főszereplői voltak. Aztán egy kis ráhatás a gyerekeim részéről, finom nyomásgyakorlás kiadói oldalról… de igazából könnyű volt belerángatni engem ebbe a kalandba, sőt, nagyon hálás vagyok, hogy rávettek. Nagyon élvezem a furmányos történeteket, és egyre jobban kedvelem a szereplőket is.

Úgy fogsz egy könyv írásába, hogy a fejedben már ott az egész történetváz, vagy hagyod, hogy közben alakuljon?

Rengeteg ötlet van a fejemben, és magam sem tudom pontosan, melyik honnan ered, és miért éppen akkor tör felszínre, amikor. De a történetek váza valahogy egyben „érkezik” hozzám. Vannak olyan mesék és regények, amelyekben nyilvánvaló a magánéleti mag, de olyanok is vannak, amiknek nincs közvetlen közük az életem eseményeihez. Persze alakulnak, finomodnak a cselekmény részletei, de ez a folyamat inkább ahhoz hasonlít, mint amikor egyre közelebbről tanulmányozol egy érdekes képet. Sokszor úgy érzem, hogy én magam mindebben passzív vagyok, a történet egy idő után önálló életre kel, írja magát. Határtalanul élvezem ezt a folyamatot, azt hiszem, ez az, amit flow-nak nevezünk.

Mindennap írsz? Ha igen, hány órát?

Mindennap eltervezem, hogy írok, aztán a meglehetősen bonyolult élet elég sok esetben máshogy szervezi önmagát. Egy lekésett vonat, egy rajtaütésszerű takarításroham, egy barátnő, aki beugrik egy teára, esetleg egy (vagy több) friss rész valamelyik kedvenc sci-fi vagy anime sorozatomból, és huss, már el is röppent a nyugodt alkotásra szánt délelőtt. A határidők viszont mágikus hatással vannak rám, ilyenkor kifejezetten egyhegyű tudok lenni…

Ki a legjobb kritikusod? Te magad? A gyerekeid? A szerkesztőd?

Azt hiszem, elég igényes vagyok magammal szemben is, csak olyan dolgokat mutatok meg bárkinek, amit vállalhatónak, többé-kevésbé késznek érzek. Van néhány kollegám, akiknek adok a véleményére, és a gyerekeim sem bánnak kesztyűs kézzel a szövegeimmel. De ez nem baj, szerintem. Lehet, hogy ez mazochizmus, de szeretem, ha szigorú ítészeim vannak. Nem véletlen, hogy a kedvenc szerkesztőm meglehetősen szőrös szívű kritikusként közismert… de ha ő rábólint egy írásra, akkor biztonságban érzem magam.

Milyenek voltak a gyerekkori karácsonyaid? 

Rengeteget kellett takarítani és főzni, és általában veszekedésbe torkollt a készülődés. Talán ezért is van, hogy nálunk elég alter a szenteste. 24.-én délben kelünk, reggeli után moziba megyünk és megnézzük az aktuális blockbustert (idén, természetesen a New Hope-ot), aztán jön a minimálvacsora készítése és a fenyődíszítés… általában este tíz után jutunk az ajándékokhoz, akkor viszont órákig is tart, míg egyenként átad mindenki mindent. A karácsonyfa alatt szoktunk aludni, matracokon, csapatostul. Nem valami elegáns, de elég meghitt és mókás.

Mi volt az a karácsonyi ajándék, amelyikre legnagyobb örömmel emlékszel vissza? Nekem egy üres akvárium, amit gyerekkoromban kaptam… 

Akváriumot én is kaptam egyszer… de az én kedvencem egy plüsspingvin volt. Négyévesen kaptam, és húsz éves koromig volt az alvóállatom. Felnőttkori kedvencem pedig az a hegymászókabát volt, amit kölcsönösen megvettünk egymásnak a férjemmel. Ugyanazt a modellt, ugyanabban a színben. Na, az elég nagy meglepetés volt!

Min dolgozol most?

Egy különleges riportmesekönyvet írok, ami tucatnyi, különböző helyzetben élő gyerek egy-egy napját mutatja be. Ez egészen más, mint a regényírás, de legalább olyan izgalmas: terepre kell menni, sok időt tölteni a gyerekekkel, aztán megpróbálni objektíven és értékítélet nélkül leírni a tapasztalataimat. Néha, főleg a kevésbé szerencsés gyereksorsok esetében nem könnyű kívül maradni, megfigyelőként, neutrálisan venni részt a napi történésekben. Komoly írói és emberi kihívás, sokkal nehezebb, mint egy bármilyen brutális történetet papírra vetni. Mert ez elsősorban élet, valóságos történések valóságos következményekkel, és csak másodsorban irodalom.

12081508_1049964241710278_947185015_n

Mészöly Ági

RÉSZLET A HANGA ÉS VÁRKONY 2. – TAVASZI DIVATŐRÜLET CÍMŰ KÖNYVBŐL

4. fejezet, 

melyben nemcsak a boltban történnek furcsa dolgok

A következő napokban Várkony szinte minden szabad percét a tornateremben töltötte. Miután Bertold tanár úr a nyilvánosság számára érthetetlen okokból egyik napról a másikra eltűnt még Kövespartról is, az igazgató a dzsúdó-klub edzőjét kérte meg a tesiórák megtartására. Zoltán bá megpróbálta komolyan venni a tanárkodást, de nem nagyon sikerült neki: ugyanúgy nem értette, mi szüksége van a gyerekeknek a kislabdadobás művészetének precíz elsajátítására, mint a tanítványai. Inkább önvédelmet tanított a lányoknak, a fiúkat meg hagyta, focizzanak kedvükre. Viszont néha még szünetekben is magához rendelte a dzsúdósait, hogy a nagy tavaszi kupára gyakoroljanak. A győzelemre esélyeseket pedig délutánonként a suliban fogta, hogy órákig ismételgessék ugyanazokat a mozdulatokat. Néptáncra, a Jónás szülők nagy bánatára, még hétvégén sem jutott idő, sőt, Zoltán bá még azt is elérte, hogy a versenyzőket ne nagyon kérdezgessék a tanórákon.
Hanga pontosan értette, miért fontos Várkonynak a verseny. Tanítás után tehát a lányokhoz csapódott, és Bogival, Major Esztivel és Kovács Noncsival ment egy darabon. Útjuk természetesen a Különleges Holmik Boltja felé vezetett. Alig léptek ki az iskola kapuján, Eszti lelkesen magyarázni kezdett:
– Tegnap délután anyu elküldött kenyérért, aztán hazafelé még bekukkantottam a Boltba… és tudjátok, mit találtam? Egy dedikált Violetta pólót! És csak tizennégyezer forint!
– Tizennégyezer? – sápítozott Noncsi. – Abból egy tucat könyvet vehetnék! Már ha lenne annyim, de csak egy ötezresem van. Bár lehet, hogy inkább azt a cuki Hello Kitty-s tolltartót veszem meg, arra már megvan a pénzem… legalábbis majdnem megvan. És te, Bogi?
Bogit egyáltalán nem lelkesítették a Különleges Holmik. Amire ő vágyott, az nagyon egyszerű és átlagos volt: egy saját Iphone-ra gyűjtött, persze nem a legújabb típusra, csak valami hasonlóra ahhoz, amit néhány héttel ezelőtt hirtelen felindulásból a másodikos Zsombinak ajándékozott. Nézelődni sem nagyon volt kedve, inkább csak a barátnői kedvéért ment a boltba.
– Én nem költöm ilyen hülyeségekre a pénzemet – okoskodott. – Ha jól számolom, két év alatt összejöhet a telefon, de csak akkor, ha semmi mást ne veszek magamnak… még egy gombóc fagyit sem.
– Te legalább felelősségteljesebben gondolkodsz, mint egy csapat eszevesztett lemming – dicsérte Hanga, de a többieket nem hatotta meg Bogi tudatos pénzügyi viselkedése: szánalommal vegyes tisztelettel hallgatták az eltökélt kislányt, aztán benyitottak a Különleges Holmik Boltjának ajtaján.
Marinetta kisasszony éppen Mező Katával, egy nyolcadikos lánnyal tárgyalt rendkívül komolyan. Aztán, amikor a nagylány egy színes papírba csomagolt valamivel sugárzó arccal a hóna alá vágott egy színes papírba csomagolt valamit, és kiviharzott a boltból, az ötödikesekhez fordult.
– Á, Hanga, örülök, hogy benéztél! Ők az osztálytársaid, ugye? Eszti, ha még mindig érdekel a Violettás póló, szólj, mert levettem a fogasról. Nagyon sokan nézegették, gondoltam, elteszem neked. Noncsi, érkezett néhány Pony Clubos relikvia, nem volt még időm kicsomagolni őket, a belső szobában az asztalon megtalálod! És te? – fordult Bogihoz. – Veled még nem találkoztam. Segíthetek?
Bogi zavartan elmotyogta a nevét, meg habogott valamit arról, hogy ő most spórol, aztán Hangával együtt elkezdett nézelődni. Nemsokára bent találták magukat az olvasósarokban. Noncsi áhítattal nézegette egy jókora kartondoboz tartalmát, és közben nagyokat sóhajtozott: nyilvánvaló volt, hogy a zsebpénze még a kincsek csomagolóanyagára sem volna elegendő.
– És te, Bogi, mire is gyűjtesz? – jelent meg ismét szinte a semmiből a boltoskisasszony.
– Egy telefont akarok venni magamnak… egy Iphone-t – pirult el a kislány a füle tövéig. – Kaptam egyet karácsonyra, de, izé…
– Elvesztette – segítette ki Hanga.
– Micsoda véletlen – mosolyodott el Marinetta kisasszony. – Épp van valami ilyesmim. Pont itt, a felső polcon! Nem éppen új darab persze, még a Hannah Montana sorozat idején használta a főszereplő…
– Á, köszönöm, de nem érdekel – nyelt nagyot Bogi. – És egészen biztos, hogy nem is lenne rá pénzem.
– Csak Esztiék miatt ugrottunk be – szólt közbe Hanga kicsit elutasító hangon.
– Rendben, rendben – mosolygott a hölgy. – Akkor hagylak is titeket! De a süteményemet azért, remélem, megkóstoljátok? A barátnőtöknek nagyon ízlett!
Ezzel az asztalra tett egy tálca citromsárga macaront, és visszament a bolt első részébe.
Pár másodperccel később Bogi átszellemülten szagolgatott egy sütit.
– Te nem eszel? – kérdezte Hangát, aztán egy falatra eltüntette a macaront.
– Á, mandulaallergiám van. Két ilyentől simán kinyiffannék. Szóval egyél helyettem is nyugodtan… – felelt Hanga, de közben már a pénztár felé fülelt. Elképedve figyelte, ahogy Eszti egy kisebb vagyont hagy a pénztárban az aláírt lila pólóért cserébe.
– Lehet, hogy mégis megkérdezem, mennyibe kerül – hallotta a háta mögött Bogi hangját. Hanga megfordult, és döbbenten látta, hogy a kislány már a kezében tart egy aranytokos telefont, és sóvárgó arccal nézegeti.
– De hát most mondtad, hogy nincs pénzed rá! – próbálta visszarángatni a valóságba.
– Azért még megkérdezhetem, nem? – csattant fel érthetetlen türelmetlenséggel Bogi. Betömött még két süteményt, megkerülte Hangát, és elvágtatott a pénztár felé.
Kovács Noncsi közben talált egy szinte teljes matricáskönyvet, ami sajnos pont kétszer annyiba került, mint amennyi az összes pénze volt. Szomorúan telepedett le a fotelba, hogy megnézegesse. Töltött magának egy pohár narancslét, és a kezébe vett néhány szem süteményt is.
Bogi megsemmisülten tért vissza hozzájuk.
– Ki sem merem mondani, milyen drága – tette vissza szomorúan a polcra a telefont. – Gyertek, menjünk innen, mielőtt elsírom magam.
Hanga azonnal a kijárat felé indult. Ám Noncsinak eszében sem volt hazamenni – most rajta tört ki a vásárlási láz. Felpattant a fotelból, és Marinetta kisasszonyhoz rohant.
– Boltos néni, nekem egyszerűen kell ez az album! Tízezer forint lenne, de nekem öt van csak. Nem tudna valami engedményt adni? Vagy megvenném, mondjuk, részletre…
Marinetta kisasszony gyönyörű arca hirtelen szigorúvá vált.
– Meg ne halljam még egyszer azt a szót, hogy boltos néni! – hajolt le Noncsihoz összeráncolt homlokkal, de aztán elmosolyodott. – Mondjátok inkább hogy kisasszony, az sokkal kedvesebb! Ami pedig az engedményt illeti, nos, azt nem adhatok. Ebben a boltban csak egyszer volt árengedmény – kacsintott Hangára. – Arról viszont lehet szó, hogy most csak a felét fizeted ki. A maradékot meg behozod, amikor lesz pénzed. Vagy esetleg… szóval majd meglátjuk.
Hanga legszívesebben megrángatta volna Noncsi kabátját, hogy magához térítse, de a többiek olyan lelkesen helyeseltek Marinetta kisasszony ajánlatára, hogy inkább meggondolta magát.
Itt valami nagyon nem stimmel, mondta magában. Nagyon, nagyon nem stimmel valami.
És míg a többiek tapsikolva nézték, ahogy Kovács Noncsi aláírja Marinetta kisasszony mappájában az ötezer forintos tartozást, ő észrevétlenül visszasomfordált az olvasósarokba. Kinyitotta az iskolatáskáját, elővett belőle egy papírzsebkendőt, és óvatosan, anélkül, hogy egy ujjal is hozzáért volna, elcsomagolt néhány citromsárga macaront.

Hanga egész délután az ablakban ülve várta, hogy Várkony végre hazaérjen. Közben időnként pötyögött valamit a telefonján, mintha csetelne valakivel. Ám mikor végül Várkony megjelent, esélye sem volt, hogy beszéljen vele a boltban történtekről: a fiú Kolossal és Gyulával együtt szó szerint vonszolta magát a fáradtságtól. Csak odaintett Hangának, hogy „majd beszélünk”, aztán eltűnt a házban. A lány előbb megpróbált türelemmel várni, aztán küldött üzenetet, sms-t, de nem kapott választ. Végül nyolc óra körül bekopogott Várkonyék ajtaján.
– Ó, a fiúk már lefeküdtek – nyitott ajtót a mamájuk. – Épp csak ettek egy pár falatot. Tényleg, te nem is jöttél ebédelni, Hanga… nem kérsz valamit?
– Nem, köszönöm, Bogiéknál kajáltam – füllentett a kislány, aztán nagyot sóhajtva visszament a kis házukba. Jobb híján kipakolta a táskáját: a Különleges Holmik Boltjában zsákmányolt süteményeket egy tányérra tette, időnként megnézegette őket, de semmit nem látott rajtuk. Egyszerű macaronok voltak, láthatólag a legfinomabb fajtából. Végül betette a tányért a kenyértartóba. Aztán nekilátott a leckéjének. Ezzel öt teljes percig elfoglalta magát.
Már lefekvéshez készülődött, amikor az anyukája hazaért.
– Szia, kicsim, hogy telt a napod? Hoztam pár zsemlét, még reggel vettem… rémes, hogy ebben a porfészekben este hat után semmi nincs nyitva. Gyere, együnk egy pár falatot, aztán még dolgoznom kell egy órácskát – hadarta egy szuszra, és már nyitotta is a nootebookját a konyhaasztalon. Hanga lemondóan nézte őt.
– Inkább elmegyek zuhanyozni – mondta, és bevonult a fürdőszobába.
Alig tíz perc múlva, amikor vörös loboncát törölgetve visszatért a konyhába, meglepetten látta, hogy anyukája éppen indul valahová.
– Vissza kell menned a gyárba? – kérdezte csalódottan.
– Nem, csak vennem kell valamit – magyarázkodott az asszony zavartan.
– Mit? Hol? Most mondtad, hogy ebben a porfészekben semmi nincs nyitva hat után…
– Igen, de talán a trafikban…
– Mit akarsz venni a trafikban? – nézett értetlenül a lány. – A ciginek még a füstjétől is rosszul vagy!
– Igazad van – vakarta a fejét az anyja, és látszott rajta, hogy komolyan kétségbe van esve. – De akkor mit csináljak? Tudom már! Gyorsan veszek valamit a neten!
– De mit akarsz venni? Hallod, anyu, mi lett ilyen fontos hirtelen?
– Fogalmam sincs – hangzott sírós hangon a válasz. Hanga döbbenten nézte, ahogy az anyukája kabátban-cipőben visszarogy a gépe mellé, beírja a keresőbe az egyik webáruház címét, aztán, mint az őrült, ide-oda kattingat.
A kislány fejében hihetetlen gyorsasággal forogtak a fogaskerekek. Odaugrott a kenyértartóhoz, feltépte a fedelét.
– Nyilvánvaló… – suttogta elhűlten.
A kenyértartóban üresen ásítozott a kistányér, amire délután a macaronokat tette.
Megjelent a Cerkabella Kiadó gondozásában, Jósa Tamás illusztrációival

12067163_1049994335040602_1750554384_n

(Az Indiánert szerkeszti: Acsai Roland)