Justin Kurzel Macbeth-je az 53. egész estés feldolgozás a Nemzetközi Internetes Filmadatbázis szerint. A rendező második nagyjátékfilmjének tehát olyan témát választott, amit már (mondhatjuk) elegen megrágtak előtte. Nem akart mellé nyúlni. S ha a mozinézők töretlen érdeklődését tekintjük, tulajdonképpen nem is nyúlt mellé.
A két főszereplő, két remek színművész a pálya csúcsán – biztonságos választás. A körítés, a vizuális varázslat, a skót táj, a köd, a Hebridák – mind emelik az alapmű fényét. Mégis kételyeket ébreszthet a nézőben az ötvenharmadik Macbeth: a biztonsági játékon túl van-e értelme az újradolgozásnak?
Kurzel megpróbálja letisztázni a feladatot. A történet végig követi a mű cselekményét, persze jól meghúzva, két és fél órába sűrítve az öt felvonást. A szöveg meghagyva az eredeti shakespear-i sorokat igyekszik hű maradni a 17. századi nyelvezethez. Ebből következik az első összeférhetetlenség (amit akár meg is szokhattunk volna, a mérhetetlen mennyiségű Shakespeare-feldolgozás láttán): 21. századi színészek játszanak 17. századi nyelven egy 11. századi történetet. Hogyan is lehetne ez hiteles?
A 11. századot tökéletesen megidézi a látványvilág. Visszafogott fakó jelmezek, eszközök, egyszerű smink, még a férfiak haja is izgalmasan borzolódik a tarkónál: mintha csak az egyenruhák vagy a tisztálkodási szokások hajlítanák mindenkinek ugyanolyanra. A korona is: mintha csak a magyar Szentkorona külső koronáját hordaná a Macbeth – autentikus. Az emberek folyton mocskosak, harcolnak, folyik a vér. A sátrakban folyton ég a gyertya (gyertyafény és köd: ez a középkori Skócia).
Hiába veszi végig a konfliktusrendszert, hiába turbózza fel a vizualitást, a kísérlet (már amennyiben egy ilyen biztonsági feldolgozás annak minősül) megbukik. A rendező próbál a színház és a film határán mozogni: a hosszú beállításokban hosszú monológok hangzanak el. A táj, mint a színpad mögé vetített grandiózus díszletek. A felére húzott történet sajnos még így is unalmas. A filmes eszközöket „kihasználva” a rendező a csatajeleneteket (főleg az elsőt) karakteres lassított felvételekkel, a film sebességének váltakozásával kívánja érdekesebbé, érzékletesebbé tenni. Kérdés, hogy jó-e ez így.
Ezeken a ritmusra vágott csatákon, illetve a terek, térmélységek érzékeltetésén kívül nem is igazán indokolt a filmfeldolgozás – hacsaknem azért, hogy színészek játékát megőrizhessük az örökkévalóságnak, bár erre talán egy színházi felvétel is képes lehetne.
Másfelől pedig a film nem igazán színházi élmény, hiszen ami a színes-szagos, megáll-a-levegő-ha-elsírja-magát-féle színházi atmoszférát, emelkedettséget jellemzi, nem igazán teremthető meg a moziteremben. (Nyilván ez is vitatható, próbáljunk meg egyszer úgy végigülni egy Lars von Trier vetítést, hogy ne érezzünk a nyomasztásban közösséget a nézőtársakkal. Aligha fog menni).
És ehhez jön az ollózott (végül is követhető…) archaizáló szöveg – hasonló, mint Liv Ullmann Julie kisasszonyában, de ezúttal valahogy mégsem működik.
Itt vannak ezek a zseniális színészek… Marion Cotillard született Lady Macbeth. Az utolsó nagymonológját úgy mondja föl egy szuszra, hogy a Globe-ban is megállná a helyét. Michael Fassbender is kihozza a maximumot a karakterből (még ha nem is értjük igazán, miért nem elég Macbethnek a hirtelen jött előléptetés), az utolsó csatajelenetben a körülményekhez képest ő is oda teszi magát.
De a legtöbb esetben a szószínház megöli a filmet. Nem hagyja „szóhoz jutni” a színészeket. A finom, feszültséggel átszőtt csöndek helyett —például amikor Macbeth bemegy a sátorba és megtörténik a „nagy” beszélgetés — csupán az eldarált szöveget kapjuk, a kényszert, hogy: ide még ennek a huszonöt sornak be kell férnie!
És itt el is érünk egy olyan kérdéssorhoz, ami inkább egy oktatáspolitikai problémakört érint, mint egy filmesztétikait: Kell-e nekünk (ilyen áron) ismerni ezt a művet? Pontosabban: ezt a művet kell-e megismernünk?
Mert ami belátható: az öt felvonásos Macbeth ma már szinte eljátszhatatlan. Shakespeare önmagában ma inkább irodalmi kuriózum, mint mainstream. Hát mit tegyünk – nem csúszik. Mit akarunk megismerni belőle? A kort? Az írót és nyelvezetét? A történetet? Hogyan hatalmazzuk fel magunkat arra, hogy azt mondjuk: ez a sor még jöhet tőle, de ezt már újraírom?
Nem lenne-e tisztességesebb azt mondani, hogy a mű finoman szólva is: avítt. Ha az alkotó úgy dönt, filmjét a hatalmovágy‒házastársi manupuláció‒ezotéria háromszögben kívánja felhúzni, nem tisztább-e írni valami „eredetit”, ahelyett, hogy az archaikus művet szétdarabolva, újraírva, megfelezve, a gyengébb tartású irodalomtanárok kezébe adva egy ilyen „feldolgozást”, alternatívát kínáljon a legújabb generációnak a mű „helyett”?
Új műveket kell-e választanunk az oktatáshoz? Elég-e egy jól válogatott szöveggyűjtemény és pár ajánló, hogy képet adjon egy-egy száz évnél idősebb műről? Érdemes-e létrehozni „hivatalos” Kötelezők Rövideneket, hogy a legfrissebb generációk legalább a történetekkel tisztában legyenek? Ezeket a kérdéseket nem ez az írás hivatott megválaszolni.
Pedig a válasz lehet, hogy nem is olyan bonyolult. Ha elég bátrak lennénk, azt is mondhatnánk, ha unjuk, nem tudjuk eredeti formájában befogadni a kicsit avíttas alapművet, akkor miért nem nézünk, olvasunk (írunk!) ugyanarról valami frissebbet. Hiszen csak a nyelv változik – a konfliktus marad.
(Macbeth; rendezte: Justin Kurzel; írta: Jacob Koskoff, Michael Lesslie, Todd Louiso, William Shakespeare; főszereplők: Michael Fassbender, Marion Cotillard, Elizabeth Debicki, Sean Harris, David Thewlis, Jack Reynor, Paddy Considine; fényképezte: Adam Arkapaw; vágó: Chris Dickens; látványtervező: Fiona Crombie; jelmeztervező: Jacqueline Durran; zeneszerző: Jed Kurzel)
Szabó Márton István
Discussion about this post