Lázár Júlia: Kőarc

A Kőarc című könyv a kiváló költő és műfordító Lázár Júlia negyedik önálló verseskötete. Míg az általa fordított szerzők és művek listája igen hosszú (fordította többek között E. M. Forster, George Orwell, Ted Hughes, Toni Morrison, Sylvia Plath, Susan Sontag munkáit), addig saját versesköteteit nem tart sokáig felsorolni: Ujjnyomok (1988), Az ismeretlen (2001), Még (2011). A szerző viszonylag ritkán publikál, de ez a legkisebb mértékben sem hiba, a költői hitelesség szempontjából legalábbis biztosan nem az.
A kötetben a műfordító is szerepet kap, ugyanis a Kőarc egyes ciklusait William Butler Yeats Az ellopott gyermek című művének versszakai előzik meg – Lázár Júlia fordításában.
Ciklusokat említettem, de ez nem egészen pontos meghatározás. A kötet szerkesztésekor talán nem a tematikus elrendezésre került a főhangsúly. A különféle verstípusok nem különülnek el élesen egymástól, nem válnak el látványosan a közéletinek nevezhető versek a sejtelmesebb, áttételesebb daraboktól. A leginkább különálló darab, a kötetzáró Szigetmesék című szöveg, egy 19 részből álló verses mese, melyet gyerekrajzok kísérnek. A sziget motívuma amúgy már az első Yeats-idézet első soraiban feltűnik, s többször is visszatér a kötet verseiben, mint például a Lábjegyzet című versben:
 
a pálca eltört, Prospero halott.
meghalt, mert nem maradt a szigeten.
 
A gondolatilag és formailag egyaránt sokszínű és erőteljes könyv egyes közéleti verseivel kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy például a 400 halál, az Eleven emlékmű vagy akár a Pillanatkép című versek esetében a szerző mintha egészen közel kerülne ahhoz, hogy az elemi erejű felháborodás, melyet a mai magyarországi állapotok ébresztenek benne, a versbeszédet csak és kizárólag a konkrét aktualitáshoz kösse. Szerencsére azonban mindig sikerül elemelnie a verset a mindennapoktól, hogy valami mélyebbről, általánosabbról, egyetemesebbről, igazabbról szóljon.
A bizonytalanságot jelezheti, hogy több vers is kérdéssel kezdődik:
 
önmagunk ellen van-e fegyverünk?
(Fegyver)
 
én mondjam el, a barlang mély redői
hogyan hullámzanak?
(Értelmezési kísérlet)
 
fehér papír a fehér arc helyén.
melyik az igazi? keresem.
(Camera obscura)
 
A versek jellemzője továbbá a fény és a sötétség motívumának gyakori szerepeltetése, s általában a vizualitás kiemelt szerepe.
 
mozdul hold és faág. a fény marad
(400 halál)
 
miattad szorongva, ahogy riadtan
leráztam volna a sötétet,
nem engedett az álom.
(Kőálom)
 
a sötétség karéja éles.
(Sötétség)
 
A kötet egyik legszebb, legjobban sikerült verse a Navigare necesse est címet viseli. Ez a vers is kérdéssel indul, bizonytalan, kiismerhetetlen helyzetet jelenítve meg:
 
hogy mondjam el? rejtik a csillagok.
virágok kelyhe és tücsökzene.
nem érted, én sem, mégis hogy lehet
vége, amikor nem volt kezdete.
 
A vers zárlata nem vonja vissza a létezés bizonytalanságára, átláthatatlanságára, felfoghatatlanságára és kilátástalanságára vonatkozó megállapításokat – a végső szó, úgy tűnik, mégiscsak a reményé. (Ahogy a kötetzáró verses mese, Szigetmesék utolsó három sora is a remény hangján szól: „Ha van sötétség, lesz majd újra fény, / zajjal telik meg újra a sziget, / anyó megszorítja apó kezét.”)
 
nem érted, én sem, mi a feladat,
országnyi szennyel bírni hogy lehet?
csontig hatol a fény, fertőtlenít,
az agy kicsi szürke sejtjeiben
nem vág rendet, érik a lázadás,
a dac megint, nem számít semmi más,
se megszokás, se törvény, se vagyon,
élni nem kell. szeretni csak nagyon.
 
(Bp. Gondolat, 2016)

Szűcs Balázs Péter