1930-as évek, Korea. Sook-Hee egy fiatal nőkből álló tolvajbanda tagja. Amikor vezetője Fujiwara kiterveli, hogy hogyan tudja a fiatal japán úrihölgy Hideko vagyonát magára iratni, Sook-Hee-nek Hideko szobalányává kell vállnia, hogy megpuhítsa a lányt a házasságra. A cselszövés sikerül, mégis minden máshogy történik, ahogy Sook-Hee remélte.
Park Chan-wook (Oldboy, A bosszú asszonya) a koreai filmművészet kiemelkedő alkotója. Filmjeiben egyszerre ötvözi a koreai filmkultúrát, Kim Ki-duktól a tévéfilmsorozatokig átható, konfuciuszi sorsszerűséget és a nyugati szerzői filmek szabad eszköztárát. A szobalány című filmjét tudatosan bontja több részre; döntését nem formai bravúr és nem a történet hossza befolyásolja: váza, alkotója, értelme a kompozíciónak.

Első rész

Park Chan-wook története az utóbbi évek blockbuster történelmifilm-regényeinek hangulatában (12 év rabszolgaság, A könyvtolvaj stb.) indul utjára. A harmonizáló, színárnyalatokat (ezesetben zöldeket és barnákat) felvonultató látvány, a hozzá szerzett eredeti filmzene és a mesebeli, ringatózó fényképezés azon igyekszik, hogy visszarepítse a nézőt a régmúltba. A visszafogott játék, amely alapvetően jellemző a koreai színjátszásra, alátámasztja a kezdeti koncepciót. Az első különleges motívum a szolga és az úrnő közötti viszony. A rendező az európai századelő-ábrázolással teljesen ellentétes kapcsolatot mutat be: a szolga nem beosztottja az úrnőjének, hanem a legközelebbi társa. Hasonlóan a 19. század közepének regényirodalmához, ebben a történetben is a szobalány és gazdája közvetelen kapcsolatban tud egymás mellett élni: nem lebeg ott a státuszharc, nem szükséges érzékeltetni senkinek a társadalmi pozícióját. A filmben ábrázolt kapcsolat mégis más. Sook-Hee nem a helyzetéből (közelség, mindennapi kommunikáció stb.) adódóan válik Hideko legjobb barátnőjévé, szerepe szerint inkább társa a másik nőnek. A két nő kölcsönösen figyel és vigyáz egymásra, megosztják egymással az életüket. Habár a későbbi történés alátámaszthatja az ábrázolás (a nyugati világtól eltérő) unortodoxitását, a két nő közötti kapcsolat az első részben is hiteles. A rendező egy olyan társadalomról mesél, ahol a férj csupán a testi társa a feleségnek, a valódi házastárs a szobalány. A külső és a belső világ nem áll kapcsolatban egymással, nem generál feszültséget a két nő közötti társadalmi különbség.
Park Chan-wook felteszi a kérdést: mi tudná megakasztani ezt a harmonikus társadalmi modellt? A válasz: a szerelem, ami a két nő között kialakul. Nem lehet többé szétválasztani a szellemi-lelki társat a testi-társtól. Kapcsolatukat a társadalmi különbségek bonyolítják (az úr és a szolga közötti tiltott szerelem), az egynemű kapcsolatok korabeli társadalmi megitélését a film végéig homály fedi. A rendező világában szerelmük önmagukban is tiszta és megkérdőjelezhetetlen, magától értetődően teljesedik be. A féltékenység áll kettejük közé: Sook-Hee úgy érzi Hideko elhagyta, megcsalta őt, amikor hozzáment Fujiwarahoz, ezért is sürgeti a férfit, kettejük tervének mielőbbi beteljesedését. A neurólógiai intézetbe mégsem az úrnőt, hanem a szobalányt zárják be az orvosok.

 
Második rész

Az első rész alapfelvetése az epizód második felében már a második részt készíti elő. A visszafogott játékba fokozott érzelmek vegyülnek, s egy visszafogott jelenet erejéig a szexualitást is bevezeti a rendező az eszköztárba. Egy-egy kiugró kép (amikor Sook-Hee kinyújtott nyelvvel közeledik a kamera, a másik nő lágyéka felé) előrevetíti a vizuális utazást. A könyvtárat, a benne ülő, fekete nyelvű fogvatartót megismertetve a rendező bevezet minket a „kékszakáll”-történetbe. A második rész kibontja az előzményeket. Megismerkedünk a palotába érkező kislány történetével, a bántalmazással, a nagynéni öngyilkosságának valódi okával. Az első részben megismert rigolyás „úr”, akinek egyetlen szenvedélye a felolvasás, a második részben kényszeres fogvatartóvá alakul át. A jelképrendszer átértékelődik. Az első részben az úr fekete nyelve és a fogvatartott nő fekete nyalókája mechanikus kapcsolatot ábrázol a két karakter között, mintha a nyalóka a fogvatartás, a kötelék eszköze lenne; a második részben, miután kiderül, hogy a férfi nyelve az orális fixációtól vezérelt, folytonos tollhegy-nyalástól fekete, a lány fekete nyalókája a tudatalatti kapcsolat, a sorsszerűség manifesztációja. Ahogyan megismerjük a bizarr, erotikus-novella felolvasások rituáléját, Park Chan-wook egyszerre ábrázol egy elvont és egy valós világképet, egy valóságos antikvitás-licitálást változtat bűnös élvezetté. Nem az a tiltott, ami történik, hanem az, ahogyan. A licitáló urak számára nem derül ki a lány pozíciója, a fogvatartás, a háttérben mozgató terror valósága. A kérdés, hogy a felolvasásokhoz szükséges-e ez a terror? A rendező azt válaszolja, hogy a licitálások misztikumát csak egy erre nevelt szex-felolvasó-rabszolga-lány hozhatja létre. Mechanikus, legyártott varázslatot mutat be az erre nevelt lány képében.
A második részben a kettős cselszövés története elevenedik meg. Egy korántsem olyan ártatlan Hideko képe bontakozik ki előttünk, aki alkut köt az őt meghódítani képtelen Fujiwarával a szobalány elveszejtésére, az örökség megszerzése érdekében. A két nő egymás ellen fogad. A közöttük ébredő szerelem másik oldalát ismerjük meg, Hideko más ritmusban és máshogyan szeret bele Sook-Hee-ba, mint a lány belé az első részben. A (cselszövés miatt) megoldhatatlan szerelem betetőzése az öngyilkosságot választó úrhölgy és az őt tartó szobalány közötti dialógus, a mindkettejüket kihasználó férfi ellen kitervelt (harmadik) cselszövés, a két nőt örökre összekötő kapocs kialakulásának pillanata. A két epizód, habár hangulatában, epikus festői képeiben (az akasztás jelenet, vagy amikor Hideko az egyik történetben szereplő szexuális pozíciót mutatja be a levegőben egy babán a könyvtárban) eltér egymástól, a motivációk és az érzelmek ugyanazon a talajon, stabilan állnak. A kibontott, nyíltan megmutatott szexualitás (amely viszonylagos vadságában a lírát képviseli, különösképpen a két szinte ugyanolyan formájú női test összefonódásából kialakuló jin-jangi egységet létrehozva), az akasztás és a könyvtár megsemmisítése kiteljesíti a film érzelmi skáláját.

Harmadik rész

A harmadik epizód, a lezárás, szorosan kapcsolódik a második részhez. Önálló felülettel, nézőponttal nem rendelkezik. A végkifejlet, a beteljesülés: a két nő menekülésének története, a végső magyarázat. A két férfi bűnhődése, epikus befejezés. Fujiwara kínvallatása alatt felelevenedik a Hidekoval töltött nászéjszaka tisztasága, elmesélhetetlensége. A végső igazságszolgáltatás: a higannyal átitatot cigaretta elszívása, mint gyilkosság és öngyilkosság.
A zárókép feloldás: a kérdésfelvetésre, hogy fel lehet-e oldani a gyermekkori feszültségeket, a rendező válasza egyértelmű. A második rész elején bemutatott jelenet, melyben az úr úgy üti a kezét a kislánynak, hogy közben hozzáköti benne a fémgolyó ízét az agresszióhoz, és a felolvasások egyetlen nők között beteljesülő szexjelenete fonódik össze az utolsó képben – a két nő előbb egymás szájába, majd egymásba helyeznek fel gömbcsengettyűket, majd csilingelve szeretkeznek.
Park Chan-wook filmje egyszerre ötvözi a történelmi drámát, a mesét és a bizarrt. A Chirtopher Nolan által tökélyre járatott „csavartechnikát” oltja be nem-európai misztikummal. Kísérletet tesz a művészi értékekkel bíró koreai mozifilm megalkotására. Kérdés, hogy ezek után vajon az epika vagy a líra felé mozdul-e el? A koreai filmművészetnek egyértelműen szüksége van a nemzetközi közönségnek szóló, epikus koreai filmre. A világnak pedig az akasztófa alatt megoldódó konfliktusokra.

 

(A szobalány; rendezte: Park Chan-wook ; írta: Sarah Waters regényéből Jeong Seo-kyeong  és Park Chan-wook; főszereplők: Kim Min-hee, KimTae-ri, Ha Jung-woo, Jo Jin-woong, Kim Hae-suk; fényképezte: Chung Chung-hoon; vágó: Kim Jae-Bum és Kim Sang-beom; látványtervező: Ryu Seong-hie; jelmeztervező: Jo Sang-gyeong; zeneszerző: Jo Yeong-wook)

Szabó Márton István