Mildrednek erőszakos halállal halt meg a lánya már több mint fél éve. A tettes még nem került elő. Mildred egy napon úgy dönt, hogy a régi főút mellett kibérel három óriásplakátot Ebbing határában, hogy provokációjával felkeltse a rendőrség és a média figyelmét. A nyomozás újraindul. Az indulatok elszabadulnak.
Martin McDonagh rendezői karrierjének története igazán impozáns: 2004-ben, már, mint hazájában és a tengerentúlon is elismert, ünnepelt drámaíró nyerte meg első kisjátékfilmjével az Oscart. Néhány sikeres színdarabbal később In Bruges című első nagyjátékfilmjével 2008-ban szintén Oscarra jelölték, de ami még fontosabb: a vígjáték-dráma-krimi zsánereit legeredményesebben ötvöző író-rendezők közé robbant be akkor a filmirodalomba. 2012-ben jött a folytatás, egy talán kevésbé mély, a karakterek között talán jobban elaprózódó munka, A hét pszichopata. Az elmúlt hét évben azonban, egyetlen színdarabon kívül, nem írt semmit sem.
Új filmjét, arányaiban előző két filmje közé írta. A dráma számára előnyös mélységének megtalálása és a karakterábrázolás elaprózódásának elkerülése érdekében kevesebb karakterrel, és köznapibb problematikával machinál: filmjét a gyermek elvesztésének feldolgozása és a rendőrség felelősségre vonása körül kialakuló feszültségek köré építi.
Története, habár semmi újat nem mond rólunk, nekünk, feszes: a várakozásra épít, hiszen tudjuk, hogy egy kisvárosban mindenki mindenkit ismer, a karaktereknek közös múltjuk van, haragban és feszültségben pedig nehezen élhetnek szeretteik között – a feloldást várjuk, ami úton van, erről nem is lehet kétségünk. Ehhez a feloldáshoz hajózunk egy ismerős csavarokkal megtűzdelt filmben.
McDonagh filmje előző alkotásaihoz hasonlóan leginkább az ezredforduló pop-filmes alkotóinak (Tarantino, Ritchie, a Coen testvérek és mások) filmjeihez, és azok gondolatvilágához konvergál, miszerint a jó film titka, hogy a már annyiszor bemutatott karaktereket és csavarokat a megfelelő kontextusba helyezve, soha nem hallott abszurd monológokkal (esetünkben párbeszédekkel) kell teletűzdelni egy feszes történetben – mégis más azoktól: kevésbé szélsőséges.
Ebben a filmben McDonagh egyszerűen a megbocsátásról, annak lehetőségeiről mesél. A már említett Tarantinoval ellentétben, aki (például) Kill Bill című filmjében (de írhatnánk akármelyik filmjét) csupán felvázolja a helyzetet, megannyiszor végignézett krimiket felidézve, azt állítja, hogy a megbocsátani képtelen embert addig hajtja a bosszúvágy, amíg az be nem teljesül. Ezzel szemben a Három óriásplakát szintén egy bosszútörténet, mégsem állít: kérdez, és néha válaszol. A fenti rendezőkkel ellentétben McDonagh nem jó és rossz, esetleg „rablóból pandúr” vagy fordítva karaktereket ábrázol. Karakterei nem térnek meg, fordulnak át, vagy maradnak örökké a végletekben.
Remek példa a fenti állításra a kihallgatás-jelenet, amelyben a kihallgatott nő egészen addig ellenséges az őt kihallgató rákos rendőrrel (akit valószínűleg gyermekkora óta ismer), amíg az rosszul nem lesz és vért nem köhög a nő arcára – abban a pillanatban, amikor a nő aggódva pattan fel a rendőrhöz, a karakterekkel valami olyan történik, ami a fent említett alkotásokban elképzelhetetlen: háromdimenzióssá válnak, kilépnek a zsánervilágból, olyan oldalukat mutatják, ami nem a történet vagy a karakterábrázolás, hanem kizárólag a kettejük kapcsolatának ábrázolása szempontjából leíró.
McDonagh ezáltal új dimenziót ad a pop-film hagyományának. Ez a dimenzió pedig az a relativitás, ahogyan a karakterek egymáshoz viszonyulhatnak, egy sematikus történetben egy síkon kimozdulhatnak a sémából. A rendező tehát a vígjátékelemekkel tűzdelt kriminek bizonyos pontokban ad egy-egy hiperrealista pofont, amellyel biztosítja, hogy karakterei, történeteivel szemben, ne maradjanak kiszámíthatóak, sematikusak.
Karaktereit emellett egy remek színészgárdára építi. Woody Harrelson, habár nem játszik nagyot, elegánsan alakítja a rákos rendőrfőnököt. Árnyalt, háromdimenziós vezető a vásznon, játékának csúcsa a kibékülés-jelent, amelyben az őt provokáló gyászoló nőt próbálja vigasztalni a hintán. Frances McDormand becsülettel játssza végig a filmben a cinikus, bizalomra képtelen, gyászoló nőt. Eközben Sam Rockwell az antihős-mellékszerepében alakít valóban maradandót. Karaktere egy eleinte darabos, korlátolt személyiség, aki a film végére úgy megy át teljes átalakuláson, hogy ugyanazok a motivációi, mint korábban – azt akarja, hogy rend legyen. S habár szerepe is igen jól megírt, feladata nem egyszerű, hiszen pálfordulását kell megmagyaráznia játékával: azt kell bemutatnia, hogy az igazságért verekedő rendőr, ha mást helyez a saját igazság-halmazába, képes érte akár megveretni is magát.
McDonagh filmjének téglái tehát a karakterek, a párbeszédek és az azokat megelevenítő színészek. Habarcsa pedig a látvány. Filmjét a nyolcvanas évek látványvilágába illeszti, amelyben a tárgyak, a jelmezek, az épületek, mind-mind otthonosak a zsánerfilm-nézőnek. Ebben a világban végül mindenki megtalálja a helyét. A rendező nem állítja, hogy a befejezés boldog, de azt sem, hogy mindenki megőrül, akinek esélye van rá, hogy megőrüljön. Filmje népmese, és mint ilyen, univerzális.
 
(Három óriásplakát Ebbing határában; írta és rendezte: Martin McDonagh; főszereplők: Frances McDormand, Sam Rockwell, Woody Harrelson, Caleb Landry Jones , Kerry Con Lucas Hedgesdon; fényképezte: Ben Davis; vágó: John Gregory; látványtervező: Inbal Weinberg; jelmeztervező: Melissa Toth; zeneszerző: Carter Burwell)

Szabó Márton István