„Testvéreim, szegény emberek, mindig a fény fog győzni! […] A nap! […] amely megvilágította útjaimat, megvilágítja a ti útjaitokat is,  szegény emberek szerte a világon, szabadulásotok felé menet!…”[1] mondja Ferenc halála pillanatában Michel de Ghelderode gyönyörű darabjában. A történetek szerint Ferencet egyetlen dologgal tudták megharagítani a testvérek, azzal, ha savanyú arccal tettek-vettek a világban. Ő a tiszta öröm szentje, a Nap, a Hold és a Csillagok fivére, aki a madaraknak prédikált, és végtelen szeretetével megszelídítette a vérengző farkast. Ritkán adatik meg, hogy egy szent történetét olyan hivatottan szólaltassák meg, ahogy azt Ghelderode tette, aki arra is képes volt, hogy mindezt a saját korában, a 20. század eleji nagyváros zűrzavarában virágoztassa ki. Bozsik Yvette koreográfus ezt megtette és a Nemzeti Színház színpadára rendezte.
Michel de Ghelderode alig húszéves, amikor véget ér az I. világháború. 1917 óta írogat, művészetkritikát, verseket, regényt, majd bábjátékokat s alkalmilag színdarabokat is, de még maga sem tudja, melyik műfajnál kössön ki. Írói tehetsége keresi a kibontakozási lehetőséget. 1920-ban jön létre egy professzionális katolikus színházi társulat Flandriában, a Flamand Népszínház (Vlaamsche Volkstooneel), amelynek élére 1924-ben Johan de Meester rendező kerül, aki kísérleti, modern színházat szervez. A kor legmagasabb színvonalát képviselő hivatásos vándorszínház volt, a flamand ajkú lakosság körében rendkívül népszerű, s egyszerre igyekezett lépést tartani az egykorú európai áramlatokkal és folytatni a flamand népi művészet hagyományait. Végül ő kéri fel 1926-ban a fiatal Ghelderode-ot, hogy Szent Ferenc halálának 700. évfordulójára írjon darabot. Ekkor készül el a Képek Assisi Szent Ferenc életéből című mű, melynek ősbemutatója 1927-ben volt.
Sokakban merülhetett fel a kétely, hogy egy ilyen nyilvánvalóan mélyen vallásos téma szakrális színházat igényel, és hogy fogja ezt Bozsik Yvett a Nemzeti Színház színpadára adaptálni. Aggodalomra semmi ok, az előadás működött, méghozzá nem is akárhogyan.
Bozsik Yvette mindent meglelt Ghelderode e művében, ami jelenleg foglalkoztatja őt, ezért is rendezte meg talán egy nagyszabású produkcióban a Nemzeti Színház színművészeivel, saját társulatának táncosaival és a kaposvári színészdiákok részvételével. Ahogy magát a szerzőt több írásában, úgy a rendező-koreográfust is Brueghel és Bosch képei inspirálják a színrevitelben. Az alkotótársak ismét Cziegler Balázs látványtervező és Berzsenyi Krisztina jelmeztervező, akik korábban már együttműködtek Bozsik Yvette-tel. Magában a drámában a táncos elem annyira hangsúlyos (Szent Ferencnek még a lázát is táncos által képzelte megjeleníteni a szerző), hogy koreográfus után „kiált” a mű. Bozsik Yvette művészi útja garantálja az új megszólaltatás létjogosultságát.
A próbafolyamatok alatt Bozsik Yvette egy interjúban azt nyilatkozta, a készülő előadással kapcsolatban: „Igen, de Michel de Ghelderode műve nem historikus, nem történelemkönyvként vezet végig bennünket Ferenc élettörténetén, és nem is szentimentálisan fogja meg a témát. Végigjárjuk Ferenc életének főbb stációit – a megtérést, a vagyonról való lemondást, a madaraknak prédikálást, a rend alapítását, a gyógyítást, a halált és a mennyországot. Mindezt azonban nem történeti hűséggel tesszük – a szerző sem így írta meg -, hanem a Ferenc lelkében zajló látomásokon keresztül. Nem idézzük meg a középkort, Ferenc korát, de nem is a mában játszódik majd az előadás, hanem egyfajta absztrakt térben és kortalanságban. Amikor elkezdtem foglalkozni a szöveggel, végig az volt az érzésem, mintha azt láttatná Ghelderode, mivel szembesülne Ferenc a mi korunkban.”[2]
Az előadás címe: Az Úr komédiása; és csak az alcímben szerepel, az hogy Képek Assisi Szent Ferenc életéből. Azzal indokolták ezt a készítők, hogy Ferenc önmagáról mondta: én az Úr komédiása vagyok. Megtetszett nekik ez a mondat, mert talán többet mond az előadásban is megjelenítendő derűről, mint az egyébként tényszerű eredeti cím. A ma már szenté avatott férfiról jól tudhatjuk, hogy rámért csapásokat ajándékként, derűvel élte meg, és a leprások, a kísértők, a betegségek, a halál mind angyalokként jelennek meg, akik vezetik ezen a nehéz úton. Ghelderode figurája nem holmi fennkölt, eleve szent alak, hanem esendő, kétségektől, kísértésektől gyötört ember, akit az elhivatottság éppúgy jellemez, mint a humor és a vidámság.
A darab és a rendezői koncepció is két részre osztható: az első felvonás képileg realisztikusabbnak mondható, hagyományosabb, dekódolhatóbb színpadképeket használ, lírai színháznak mondanám, mely a színház a színházban technikát alkalmazza a felénk fordított nézőtérrel. Képileg nem annyira absztrakt még, mint a második felvonás, amelyben – nyilván a szövegből adódóan is – sokkal elrugaszkodottabb eszközöket használnak: itt már allegorikusabb figurák jelennek meg, mint például Szegénység kisasszony, Láz, vagy az angyalok. A második felvonás színpadképe, tér- és fényhasználata, valamint a jelmezei egyből Robert Wilsont idézik. De van itt V-effektus is a brechti színházból, amikor Fehér Tibor neo-keresztény énekeket penget egy szál gitáron, és elmond néhány Szent Ferenc-legendát, amit homok-animáció illusztrál.
Bozsik rendező-koreográfusként szintén nagyon sajátságos látvány- és mozgásvilággal támogatja meg ezt az amúgy is elemelt szöveget, a végeredmény pedig olyan színházi kavalkád, amely nemcsak Szent Ferenc Ghelderode által felvázolt történetét erősíti, hanem tömör színházi kalauznak is mondható. A belga író már az eredeti drámában is hatalmas szerepet ad a mozgásnak, illetve a szimbolizmusnak, amiket Bozsik Yvette rendezése csak még jobban megerősít. A rendező maga mondta, hogy ez az előadás „koreográfusért kiáltott”, ami így is van. Nem tudnám azt a középpontba helyezett mozgás nélkül elképzelni. Ferenc érzelmei az alapszövegben sem csupán gondolatként jelennek meg, hanem emberalakként, akik Ferenctől függetlenül, ám közvetlen közelében ólálkodnak. Így mind a láz, mind a szorongás hibátlanul összerakott koreográfiával – egyszerű, ám csodálatos jelmezben (jelmez: Berzsenyi Krisztina) – fejezi ki a maga mondanivalóját. Rég nem láttam olyan előadást, amely a színházi nyelvnek ennyi fajtáját használja, ennyiféleképpen láttat: mondhatni minden jelenet más-más rendezői koncepció, más-más képi megfogalmazás. Betekintést nyerhetünk a színházi nyelvekbe, talán a színpad mindenegyes variációját láthatjuk: hol színpadi süllyesztőben „tűnik el” egy jelenet a szemünk elől, hol mozi nézőtér varázsolódik elő a semmiből, hol a zsinórpadlás-mennyországból lógnak le az angyalok, hol a futószalaggá vált proszcéniumon vonulnak fel a szereplők, hol pedig egyetlen szempillantás alatt mai show-műsorban találjuk magunkat.
Egy végtelen töredezett színházi utazásban van részünk: nincs határozott keret; amint kellőképpen ráközelítettünk egy „mintára”, jelenetre, máris ott egy másik, ami teljesen más eszközökkel dolgozik, mégis az egész részét képezi. Különálló, egyedi képeket kapunk, de végül is ezt ígérték már a címben is. Mintha egy labirintuson mennénk végig: a fausti világból századelejei moziba tévedünk, ahol Ferenc a Leprással és a Részeggel találkozik, útkeresése közben mindig fel-felsejlik a körülötte levő világ bujasága: hiába monologizálnak, a „tömeg” a felénk fordított széksorokban hozzánk hasonlóan a tenger szélén táncoló fürdőruhás nőt nézi. Az ilyen szimbolikus figurák, mint a Részeg, a Leprás, a Vak vagy a köpönyegforgató Ügyvéd nemcsak a profán világban jelennek meg, később, a második felvonás túlduzzad az olyan figuráktól, mint az angyalok, a Szegénység kisasszony, az agonizáló Ferenc Láza, a Halál vagy az asztrális térben megjelenő Parsifal és Orfeusz.
A mozgás által nyújtott vizuális élményt csak tetőzni tudja az azzal párosított, nagyszerűen komponált zene. Egy másik, szintén érdekes eszköze a darabnak az árnyjáték és a sziluettekkel való folyamatos játszadozás. Ez, noha szorosan kapcsolódik a mozgáshoz, hiszen a legapróbb mozzanatok is tisztán látszanak az árnyjátékban, önmagában is gyönyörű színpadképet ad. Az előadás során az egyik legkatartikusabb élmény (legalább is számomra) az első felvonás utolsó jelenete, a vagyonról és minden materiálisról való lemondás. Ez a jelenet sem lenne ilyen hatással a nézőkre (feltételezem, nem vagyok ezzel az érzésemmel egyedül), ha nem volna a darab szerves része a fénnyel (Pető József), illetve a színpad mélységével való játék. A színpad falai és mennyezete olyan hatást keltenek, mintha egy reneszánsz festménybe csöppentünk volna – ami nem csoda, hiszen a díszletet (Cziegler Balázs) többek közt Bosch képei ihlették.
Ebben a nagy kavalkádban marad viszonyítási pont Bakos Kiss Gábor, alias Szent Ferenc, Ghelderone írói szócsöve, akinek a vízióján keresztül a hit, a szent és a profán aktuális helyzetére reflektálhatunk. Ferenc stílusosan bozsikos nagy tangós-balkános haláltáncünnep-temetése után asztrális vizekre evezünk: a futószalagon találkozunk üdvözültekkel és elkárhozottakkal, éterben bolyongó lelkekkel (Orfeusz és Parsifal), végignézzük Ferenc mennybemenetelét; de csak a nagy finálé utáni kisebbik finálé adja meg a választ a kezdeti kérdésre. Bakos Kiss Gábor következetesen építkezik, és érzékletesen formálja meg ezt a nagyvárosba csöppent Krisztust. Elmondja az alakításával kapcsolatban, hogy Ferenc kimondott szavai mögött sokszor cinizmus és irónia van. „Így vagyok ezzel én is, magamat is gyakran rajtakapom ezen. Ferenc figuráján keresztül azonban olyan alakításra törekszem, ami mentes ettől: nem teszem az áldozatát idézőjelbe, nem tolom őt magam elé, miközben „mögüle” ironikus, cinikus gesztusokkal relativizálom a cselekedeteinek a súlyát. Ghelderode nagyon pontosan megfogalmazta ebben a darabjában az európai ember életérzését, vagyis lelki kapaszkodóinak a hiányát, elbizonytalanodását, irányvesztettségét, és igen, a hitetlenségét. Szent Ferenc alakját ezek fölé emelte.”[3] Éppen ezért Az Úr komédiásai megnyugvást, megbékélést hozhat a nézőknek.
Véleményem szerint, kikerülhetetlen Fehér Tibor alakítása, aki kétarcú ügyvédként, ifis hittanórákról ismert gitáros neo-keresztényként, majd spíkerként is feltűnik a színpadon. Több színésztársához hasonlóan ő is több szerepet játszik, de úgy ugrándozik ezek között a karakterek között, olyan lazasággal, mint amikor tévénézés közben gombnyomásra váltogatjuk a csatornákat a vasárnapi ebéd után. Ez a fajta elemi színészi energia és könnyedség van legközelebb Ghelderode világához – Fehér Tibor ezekben az epizódszerepekben tudja igazán megszólaltatni a műfajt, amelyet a szöveg képvisel. Számomra az ő játéka képviseli a legtisztábban a humort, mely végig ott lappang az abszurd szövegben.
Az előadás mindezek alapján számomra talán egy szakrálisabb jellegű mozgásszínháznak indult, amiből aztán totális színház lett a valóságban. Az előadásnak megvan a maga keretes szerkezete, a legutolsó jelenet pedig érdekes befejezést ad a történetnek. Hihetetlen, hogy az 1926-ban megírt darab mennyire aktuális így, kilencven évvel később, ebben rejlik az sikere a darabnak. Eszerint napjainkban a politikusok, az entellektüelek magasabb szerepet töltenek be az életben, mint a szentek. Rengeteg, napjainkban is igaz állítás hangzik el az előadás végén. A mű Nekem sok mindenről szól, de leginkább arról, hogy senkivel szemben ne ítélkezzem. Mi, emberek gyakran hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy akkor vagyunk okosak és modernek, ha negatív kritikát fogalmazunk meg – még ha az adott dologról szemernyi információval sem rendelkezünk. Szent Ferenc arra is tanít bennünket, hogy az életet ne a médiából és a tankönyvekből ismerjük meg, hanem menjünk ki a szabadba, s tapasztaljuk meg a körülöttünk lélegző világot. Ha valaki az ismereteit kizárólag újságokból vagy a televízióból meríti, az könnyen megvezethetővé válik. A ferences rend alapítójának története számomra önigazolást is adott: azt hirdette, hogy lehet és kell is dönteni az életben, igenis lehet „eretneknek” lenni, szembemenni a divattal, a már bevett szokásokkal és formákkal.
Írásomat Rideg Zsófia, a darab fordítója és dramaturgja szavaival zárom, aki többek között azt is elmondta, hogy szó szerint lélekemelő volt fordítani a darabot, és mindenkinek, aki alkotóként vagy nézőként kapcsolatba kerül vele, biztosan felemelő lesz a találkozás. Hisz szorongással és szorongatással teli korban élünk, ahol nem lehet elégszer hallatni, megénekelni a Szeretetet és az Örömöt, amely egy és ugyanaz, mert ahogyan Ferenc maga mondja: „Van Isten, és létezik az ő mérhetetlensége, az ő változatlan fényessége. Annak van tiszta szíve, aki nem szűnik meg imádni az élő és igaz Urat. Akinek az a törekvése, hogy Isten életére odafigyeljen, és aki képes minden nyomorúsága közepett Isten örök ártatlanságában és örömében fürdeni, aranylóan, mint a porszem a napsugárban.”[4]
Hodován Margit

[1] GHELDERODE, Michel de: Drámák. Budapest, Európa, 1982.
 
[2] KORNYA, István: „Mindig tovább kell lépnem”…“Mindig tovább kell lépnem”:https://szinhaz.org/csak-szinhaz/csak-szinhaz-budapest/2017/02/12/mindig-tovabb-kell-lepnem-bozsik-yvette-es-az-ur-komediasai-nemzetiben/. Utolsó megtekintés: 2017. május 10.
[3] KORNYA, István: A lelkekhez szól. https://nemzetiszinhaz.hu/magazin/2017/01/8-35. Utolsó megtekintés: 2017. május 08.
[4]Nemzeti Színház oldala. https://nemzetiszinhaz.hu/eloadas/kepek-assisi-szent-ferenc-eletebol/kapcsolodo-tartalmak. Utolsó megtekintés: 2017. május 10.