Ímélinterjú Uri Asaffal. Készítette: Jász Attila
Nemrég jöttél meg Jeruzsálemből, ahol volt egy sztrókod is. Szerencsésen felépültél. Ennyire felpörgött az életed? A kétezres évek elejéig ott éltél és volt egy nyugalmas polgári foglalkozásod is az egyetemem. Aztán hirtelen minden megváltozni látszott, kívülről. Akkortájt derült ki, hogy van érzéked a képzőművészethez, sőt az íráshoz, de még a fordításhoz is. Mi történt valójában?
2004 óta élek Budapesten. Fiatal éveimet is itt töltöttem, és az ELTÉn kutató vegyész lettem. Majd az életem közepén hosszú kaland és család-alapítás következett a szülő és névadó hazámban. A Jeruzsálemi Héber Egyetem fizikai tanszékétől 2002-ben mentem nyugdíjba. Az életemben semmi nem történt hirtelen, minden változás körül érezhető volt a kifejlet. Ez azt jelenti, hogy lassan beérő ember vagyok. 15 éves koromban kezdtem rajzolni, de az se tévesszen meg senkit, hogy az első versem csak 1999-ben jelent meg, 57 éves koromban. A vers címe: Anselm Kiefer. A vers közhelyes, de „emblematikus”, mert Celanról és egy német képzőművészről szól. Gondolatban már hosszú ideje formálom a szavakat és rengeteget olvasok, amellett tanulom a hébert, a biblia nyelvét.
Kint születtél, aztán a fiatal éveidet itt töltötted, majd visszaköltöztél. Magyarul írsz, nemzetközi nyelven festesz, egyre elismertebb művész leszel itthon. A neved miatt a köteteid impresszumában folyton keresik a fordítót az olvasóid. Melyik országot tekinted elsődleges hazádnak?
Mint említettem, több hazám is van: szülőhazám, ahol születtem, névadó hazám, ahol új nevet kaptam (a kettő ugyanaz a földrajzi hely) és nevelőhazám, amely a magyar anyanyelvet belém oltotta. Mindegyik haza egyformán értékes, ezért ingázom Jeruzsálem és Budapest között, várnak a gyerekek, az unokák. De melyik az „elsődleges”? Ez csak Jeruzsálem lehet, (Cion), ahova majd eltemetnek, ahol a prófétai igéret szerint a nemzetek összegyűlnek az idők végezetével. Néha hídnak érzem magam két világ között, ez az olvasónak is természetes lesz, ha megismer, ha megszokja a nevemet.
A neved furcsasága mellett éppoly furcsák a verseid is a magyar olvasó számára. Nagyon erős és pontos képekből szerkeszted, abszolút jellemző rád nyelvezete, felismerhető, szerethető, és a szabad vers forma is nagyon jól passzol az általad teremtett versvilághoz. Jól gondolom, hogy mindez külön-külön és együtt is nagyon fontos számodra? Talán a képzőművészeti tevékenységedhez kötődően is.
A nevem „furcsasága” és a verseim furcsasága között teljes az összhang. Itt furcsaság helyett inkább a „más-ság” vagy a „szokatlan” kifejezéseket használnám. A furcsánál az ember először megütközik és félrefordítja a fejét. De mint előző válaszomban elhangzott, „ha megszokja az olvasó a nevemet” akkor a versek is közelebb kerülnek hozzá és keresni fogja a velük való találkozást. Erről a másságról – már ami a verseket illeti – részben a modern héber vers a felelős, mely nagy hatással volt rám, annak metaforisztikus (szó-képi) és aforisztikus (tömör) jellege. Ez a mérce működik az én verseimben is, ahol a metafora további magyarázatot kap egy másik szó-kép vagy szó-képek által. Idézném Dávid Vogel két sorát, melyet héberből fordítottam:
Az erdei úton halk visszhang halad
akár az azúr fonál mikor a világ szunnyad
Mint egy absztrakt haiku. De tovább erőltetném a kérdést, a te vizuális munkásságod és erős képi költészeted között egyáltalán nincs kapcsolat. Sokszor úgy merül fel egy-egy kép a verseidben, mint a festményeidben és rajzaidban egy-egy konkrét motívum, és jól láthatóan szándékosan ilyenek a képeid. Mondhatjuk sejtelmesnek is. És meg is fordíthatjuk, a verseid hatnak-e a képeidre?
Mi hat mire? Ez számomra is rejtély. Gyakran fülöncsípem az álmaimat, melyek közlését írásba foglalom, még azon nyomban félálomban, vagy ébredés után. Az „üzenetekből” gyakran versek lesznek. A versek közelítő pontossággal képet adnak az álomban látottról, mely helyzet-állapot, de soha nem történet. A rajz, a képi kompozíciók előhívása sokkal spontánabb, mint az írás, mert nem támaszkodnak az álomra, maguktól törnek elő festés közben. Gyorsan festek, gyakran nem is nézek oda, mi történik a vásznon, soha nem készítek vázlatot. A kép már rég készen van az agyban. Jaj neki, ha nem így van! A versek és a rajzok hasonló módon fogalmazódnak, de valószínűleg különböző forrásból táplálkoznak a tudatalattiban.
Leadtad a kiadónak az évek óta fordított Zohár-könyvet. Miért érezted szükségét, hogy ennek éppen te állj neki, és lefordítsd? 1990-ben Bíró Dánielék már tettek rá egy kísérletet. Mit kell tudnia feltétlenül az olvasónak általában a Zohár-szövegről és mit a te fordításodról?
A Zohár héber szó, jelentése ragyogás. A Zohár könyve középkori eredetű, a Bibliát értelmező monumentális írás. Én azt a részt fordítottam le, mely a Genezis (Teremtés) könyvével foglalkozik. Az Atlantis kiadónál kiadásra váró „Zohár a Teremtés könyvéről” kézirata az első magyar nyelvű teljes szöveg, mely az eredeti, arámi szöveg nyomán készült, és a szöveget kísérő mintegy négyezer lábjegyzettel teljes értékű kritikai kiadást ígér a magyar olvasó számára. Mikor a könyvről először hallottam, nagy izgalmat okozott annak emelkedett stílusa és a titokzatos arámi nyelv (melyen Jézus és kortársai beszéltek) és azt gondoltam, hogy úgy hódíthatom meg, illetve akkor kerülök hozzá a legközelebb, ha magyarra lefordítom. A Zohár könyve és az abban megformált szefirot világa a kabbala alapját képezi.
A Zohár-fordításod, mint kiderült, komoly tudományos munka is, ezért muszáj volt lábjegyzetelned is, magyarázatokat fűzni az eredeti szöveghez. Legújabb verseskönyvedben is szívesen élsz lábjegyzetekkel, ami versek esetében meglepő dolog. Ez a fordítói munka hozadéka lenne?
A Zohárral való élet, a fordítással töltött két és fél esztendő hangulat formáló erővel bírt, szinte már „zohárul” gondolkodtam, és mindent kérdést, magyarázatot enciklopédikus pontossággal kezeltem, magam és az olvasó javára, ezért aztán a két utolsó verseskötetem a Jeruzsálemi erdő és az Együtt és külön, sőt az útban lévő harmadik is tele vannak lábjegyzetekkel.
Mit jelent számodra az új köteted címe? Együtt és külön. Rengeteg dolog eszébe jut az embernek…
Az Együtt és külön, a kötet címadó verse, fontos kérdést feszeget. Hogy „bújunk el” a halál elől, amit az ember csak egyedül, külön élhet át. Miben és mennyiben segít az emberen a társi (élettársi) együttlét? Rossz a külön, mert „ágasbogas”, de az együtt is rossz, mert hamis. Merre van az optimális?
Végezetül azt kérdezném, merre van az optimális irány, mi lesz a következő lépésed? Tudom, hogy régóta írsz prózát is, szépprózát és esszét, azokból nem kerül át valami a látható szférába, nem lesz belőlük kötet?
A párom egyik nap azt mondta nekem: te olyan vagy, mint a villamos, te sínen jársz. Hiszek neki, és remélem, továbbra sem kell gondolkoznom ezen a kérdésen. A válasz magától adódik. A sín vezet, valami vezet, vagy valaki. Ha bízom ebben, mit számít, mi lesz ebből? Vers, próza, rajz, vagy esszé? Az egyik, vagy a másik, vagy együtt ötvözve, ahol a betűk helyet foglalnak a képek redői között, mint azokban a középkori könyvekben, ahol a szöveg, a vers rajzot képez. Ezt úgy hívták, hogy carmina figurata. Ki tudja, talán megismételhető.
Discussion about this post