A művészetelmélet megválaszolhatatlan alapkérdése, hogy mit tartunk művészetnek. Mitől lesz valaki fotóriporterből fotóművész? Kézművesből textilművész? Filmesből filmművész? Mindent kategorizálunk, nincs kivétel. A nagy kiadók ma már nem küzdenek az ellen, hogy a vásárlók bizonyos könyveket „ponyvának” nevezzenek, csupán új címkét lógatnak a termékre: ez a „szórakoztató” irodalom. Szépirodalom (tessék figyelni, ez a művészet) és szórakoztató irodalom. Már-már arra a következtetésre juthatnánk, hogy ami művészet (ld. szép) az nem szórakoztató. Persze dehogynem.
Próbáljuk meg leegyszerűsíteni a dolgot és (a teljesség igénye nélkül) kiválasztani egy nézőpontot a sok közül. Mondjuk, hogy a művészet a hétköznapok egyszerűsége felett áll. Minden, ami művészeti értéket képvisel, jelentéstartalommal, de legalább valamiféle mondanivalóval bír. A műalkotás gondosan összefogott, jól átgondolt valami, s mint ilyen feltehetőleg többirányú célja van. Az alkotó (művész) tehát szakmájának (ezért a szóért egy okl. művész talán megkövezne) mesterembere.

a_kezdő3
Ilyen alkotómester Nancy Meyers is, akiről ez a rendhagyó írás értekezni bátorkodik. Meyers pontos, érett munkákat tár a közönség elé, ebből következik pályájának az a különlegessége, amiért egy művészeti folyóirat filmrovatában a róla szóló értekezés helyet kaphat: munkásságának színvonala szinte egyedülálló a világon. Ez az egységes színvonal az olyan különlegesen egységes pályájú alkotók közé emelheti őt, mint amilyen többek között Andrej Tarkovszkij – nagy különbség mégis: Nancy Meyers vígjátékokat rendez.
(Talán könnyelműnek tűnhet egy hollywoodi zsánerfilmest önkényesen beemelni a filmirodalomba, de gondoljunk csak bele, a múlt század derekán volt a thriller műfajának is egy álomgyári nagymestere, akit ma a filmesztétika korának legfontosabb alkotói között emleget, az alkotó pedig nem más: Alfred Hitchcock.)
Meyers közönségsikere rendezői karrierje óta töretlen. Azt már látjuk, miben különbözik a filmirodalom nagy alakjaitól: kizárólag vígjátékban utazik. De miben különbözik a vígjátékrendezőktől? Ez is egyszerű: az igényesség.
Amellett, hogy filmjei mellőzik a kilencvenes évek után megerősödő ún. altesti humort, tartalmazzák a már fent említett központi mondanivalót, mindig ott van a zsebében a szerzői filmesek (megint egy jó szókapcsolat!) jól ismert jollyjokere: a társadalomábrázolás.
Vegyük csak végig. A kilencvenes évektől napjainkig, eddig rendezett filmjeiben milyen témákat helyezett a középpontba: a csonka család és a külön nevelt testvérek közötti kapcsolat (Apád-anyád idejöjjön!), a nők szerepe a fogyasztói társadalomban (Mi kell a nőnek?), az ötvenen túliak túlpörgött életmódja és kapcsolatrendszereik (Minden végzet nehéz), a businesswoman-ek és az internetes lakáscsere intézménye (Holiday), a ötvenen túliak szerelmi háromszögei (Egyszerűen bonyolult).
Utolsó rendezése óta hat év telt el. Ez a hat év fokozottan beírta magát a technikatörténetbe: mindennapi használati tárgyakká váltak az érintőképernyős mobiltelefonok, a tabletek, a Facebook, a széles sávú internethálózat, a videotelefonálás. Hat év alatt ugrásszerűen fölgyorsult a világ.

a_kezdő1
Ebből a világból választotta Meyers új filmjének cselekményét: Jules (Anne Hathaway) a harmincas évei elején járó fiatal üzletasszony. Nem így tervezte az életét, de egy kickstarter projekt (ez a könnyen elindítható, internetes gyűjtésen alapuló vállalkozáskezdő modell ma már szinte uralkodó a kereskedelmi innovációban) vezetője lett. Ma már egy jól működő internetes webáruház igazgatója. Hirtelen sok beosztott, hirtelen nagy felelősség. A cég befektetői bizalmatlanok – választania kell maga fölé egy tapasztalt cégvezetőt. Át kell adnia a vezetést. Ebben a gondterhelt időszakban hirdeti meg a cég az új szociális programját (szintén az elmúlt évek társadalmi vívmánya a „dolgozóbarát multi”): nyugdíjas gyakornokokat vesznek fel. Ben (Robert De Niro) valaha cégvezető volt. Most próbál beilleszkedni az internetes kereskedelembe. Ott segít a fiatal nőnek, ahol az csak hagyja.
A film a generációk közötti szakadékról beszél. Ez a probléma nyilván nem az elmúlt hat évben ütötte fel a fejét, mindig is itt volt (gondoljunk Tolsztoj „öregjeire”, akik folyton a bezzeg-az-én-időmről beszélgetnek), Meyers csupán az elmúlt hat év interkommunikációs köntösébe öltöztette.
De Niro szinte önnönmagáról mesél: fiatalos, sármos hetvenes nem áll még készen a nyugdíjra. Még mindig ott buzog benne a tettvágy. (Míg Jack Nicholson ebben a hat évben letette a munkát, arra hivatkozva, hogy ő már nem tud ennyi szöveget megtanulni, De Niro a mai napig az év majdnem felét forgatáson tölti.)
A humor forrása abban a helyzetben rejlik, ahogyan a nyugdíjasok egymást kerülgetik a lakónegyedben – asszonyok vadásznak az özvegyemberre. És természetesen a megfigyelés, az összemosolygás. A jelenet, amiben az öregúr két csörgőórát is felhúz, hogy le ne maradjon az első munkanapjáról, majd azt látjuk, hogy mikor a vekkerek csörögnek, reggel hétkor, Ben kimosakodva, öltönyben az ágyán ülve csapja le őket.

a_kezdő2
A konfliktus egyértelműen a bizalom kérdésköre a generációk között. A fiatal Jules-nak nincs szüksége egy nyugdíjas munkatársra. Semmi ellenszenv, biztosan kedves, tanult ember, de nincs. Ben ráér és nem derogál neki az alázat: vár. Napokig ül a gépe mögött és vár.
Ben nem infantilis: nyitott. Ez a kulcsszó. Emiatt sikerül összebarátkoznia huszonéves munkatársaival. Ez pedig már a Nancy Meyers-féle emberszeretet melege – a kölcsönös segítségnyújtás. A fiatalok elfogadják, hogy ő öltönyben jár munkába, ő elfogadja a fiatalok munkatempóját. Ben kivárja, amíg Jules megszavazza neki a bizalmat. Felnéz Jules-ra, mint cégalapítóra, munkahelyteremtőre és anyára, Jules pedig felnéz Benre, mert kimért, tapasztalt, megfontolt, mert: bölcs.
Ezt a viszonyrendszert (általában bármit, ami optimizmusra ad okot) nehéz sallangmentesen, szentimentalizmus nélkül ábrázolni. Meyersnek nem is ez a célja – és hát romantikus vígjátékról beszélünk, bármit megtehet – mégis mesterien billeg a határmezsgyén. Története az alázatról szól. Az alázatról két ember között, az alá-fölé rendelt viszony szükségességéről. Az egymásra való nyitottságról.
A romantikus filmekben, így ebben is előkerül a megcsalás témaköre. Csupán egy mellékszál, de izgalmas tartalom: Jules-t csalja a férje, aki otthon neveli a gyereket. Meyers nem azt mondja, hogy ez egy félreértés, nem állítja, hogy az otthon ülő házastárs a hibás, se azt, hogy az őt elhanyagoló másik. Ábrázol és ajánl egy (kevésbé romantikus, mint inkább realista) megoldást. Meyers csak ennyit mond: ez ilyen egyszerű. Én már túl vagyok rajta, ez a te időd, csodállak azért, mert mered máshogyan csinálni – mondja Ben.Én most benne vagyok, tisztellek azért, mert te már túl vagy rajta, mert még mindig érdekel az, ami körülvesz, mert segítesz – mondja Jules. A film summája: a két karakter között nem alakul ki szerelmi viszony, se apa-lánya kapcsolat, csupán valami kölcsönös. Ez pedig már elég egy kiegyensúlyozott „közös” élethez.


(A kezdő (The Intern); írta és rendezte: Nancy Meyers; főszereplők: Anne Hathaway, Robert De Niro, Rene Russo, Anders Holm; fényképezte: Stephen Goldblatti; vágó: Robert Leighton; látványtervező: Kristi Zea; jelmeztervező: Jacqueline Demeterio; zeneszerző: Theodore Shapiro)

Szabó Márton István