Kathrine, Dorothy és Mary matematikából diplomáztak, és számolóként dolgoznak a NASA-nál. Egy átszervezés mindhármuk életét megváltoztatja. Csak azt szeretnék csinálni, amiben a legjobbak, nem is tudják, hogy a következő hónapokban új fejezetet nyitnak az afroamerikai polgárjog történetében.
Theodore Melfi producer-rendező második nagyjátékfilmjét (első: St. Vincent, 2014) két Oscar-díjra is jelölték. Habár egyiket sem kapta meg, a 2017-es Oscar-filmek közül kétségkívül az egyik legmaradandóbbat sikerült megalkotnia.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy, mivel az európai-amerikai értelmiség fokozatosan törekedett arra, hogy a huszadik században felzárkóztassa ideáit a jövőhöz, tehát a századelőtől kezdve igyekszik felszámolni a rasszizmust, az etnikai megkülönböztetés kézzelfogható problémáit már a szüleink is maguk mögött tudták hagyni.
A hatvanas években, miközben az értelmiség (lélekben) már felnőtt a diszkrimináció felszámolásának gondolatához a világon, a szegregáció még mindig vadul működik az Egyesült Államokban. Húsz évvel vagyunk a második nagy háború után, s habár a lakosság már nem tudja „kikerülni” a színes bőrű lakosság szerepvállalását a társadalomban – katonai tisztek, egészségügyi dolgozók, kutatók stb. dolgoznak együtt a fehérbőrű highclass-szal – nem csak az elmaradott déli államok koszos kiskocsmáiban működnek külön only black és only white mosdók, hanem a kormányépületekben ugyanúgy, mint a nagyvárosok közkönyvtáraiban.
A fentiek mellett ez a film a technikatörténet azon korszakáról mesél, ahol az egyén, a „feltaláló”, mint individuum megszűnni látszik; a közös, nemes cél érdekében a legjobb elméknek egy szobában kell ülniük, hogy a jövő nagy kérdéseinek megoldásain dolgozhassanak. Új korszak kezdődik a tudománytörténetben: az építheti a jövőt, akit odaengednek az előfinanszírozott munkaasztalhoz.
Filmünk három főszereplőjének élete ekörül a munkaasztal körül forog a NASA kutatóközpontjában. Katherine azért küzd, hogy matematikusként ismerjék el az űrhajók pályáin dolgozó kutatócsoportban, Dorothy azért, hogy csoportvezető lehessen a számítástechnikai laborban, Mary pedig repülőmérnök szeretne lenni. Mindhárman feketék, mindhárman nők, mindhárman kiugró tehetségek.
Theodore Melfi filmjének legnagyobb erőssége, hogy olyan részleteket oszt meg az afroamerikai polgárjogi harcok díszleteinek kulisszáiról, melyekkel ritkán találkozhat a néző. Nem egy rabszolga- vagy drogmaffia-filmre ülünk be, ahol a felállás az első ilyen filmre beülő nézőnek is evidens – az elnyomottak szenvednek, az elnyomók elnyomnak stb.
A számolás jogában a viszonyok kétoldalúak és képlékenyek. Meg kell értenünk, hogy (ami visszatekintve fölösleges energiapazarlásnak, ésszerűtlenségnek tűnik) a rendszer, ami szerint a NASA kutatóközpontját építették, abban a történelmi együttállásban az alkotók részéről relevánsnak, sőt szabványszerűnek tetszett: nem külön számítástechnikai, kísérleti, és elméleti irányító blokkokat építettek, hanem „fehér” és „színes” épületeket, külön szeparált mosdókkal, irodákkal, parkolókkal. Eszükbe sem jutott, hogy egy színes bőrű munkatársat átemelhetnek a „fehér” épületbe. Egyszerűen nem volt erre precedens.
A motívum, miszerint Kathrine, miután áthelyezik a „fehér” épületbe, folyton a fél kilométerrel messzebb fekvő „színes” munkaközpontba jár mosdóba. Talán elnagyoltnak, didaktikusnak tűnhet, pedig: végtelenül életszerű. Kivételként kapja a lehetőséget, hogy a „fehér” kutatócsoportban dolgozhat, örülnie kell, hogy egyáltalán itt lehet, nem meri megkérdezni, hova járjon mosdóba, ha egyszer a „fehér” épületben nincs „színes” mosdó.
A rendező gyakorlottan vezeti színészeit, a film koncepcióját alátámasztják az alakítások. Mivel életrajzi film, szükségszerűen többet kell megtudnunk a három főszereplőről, mintha csupán archetípusokat ábrázolnának az alkotók. Hogy az adott filmidő alatt mindhármukról elegendő információt közöljön, a rendező vehemens, elnagyolt gesztusokkal ruházza fel karaktereit. Az alakítások tehát nem mélyek, de pontosak, a karakterek egymáshoz képest pontosan úgy értelmezhetőek, akár egy háromszereplős drámában. A mellékszereplőktől csak ráadás, hogy Kevin Costner rég volt ennyire karakteres a vásznon, Kirsten Dunstnak jól áll a gonoszság, Mahershala Alit pedig sikerül kibillenteni a macsó-sármőz szerepkörből, amelyben benne ragadni látszott mindeddig.
A hosszú évszázadokon keresztül, a sejtjeinkbe nevelt faji és nemi előítéletek működnek a vásznon. A rendező fontosnak tartja kiemelni, hogy a változás nem egyik pillanatról a másikra történik; történetét nem a „szabadságharc” első csatái, hanem a folyamat középállomásai köré építi, egy olyan helyzetet ábrázol, ahol a probléma régóta a felszínen van, a változás (legalábbis a változtatás igénye) régóta ott lebeg már a levegőben. A hangsúlyt az egyén szuverén döntéseinek fontosságára helyezi, állítja: ha mindig csak kicsit nyújtózkodunk tovább, mint ameddig a lehetőség-takarónk ér, a takaró bizony idővel kibővíthető.
A rendező magyarázata az együttállásra az a hely, ahol ez a három történet párhuzamosan révbe érhetett (az USA első fekete női repülőmérnöke, számítástechnikus csoportvezetője, matematikus kutatója): a NASA. A szegregáció helyi eltörlését nem a haladó szellemiséggel magyarázza, egyszerűen az időhiány és az tudós-vezetők introvertált, társadalmi normákból kilógó személyisége hagyja figyelmen kívül a társadalmi nyomást. Döntéseikkel nem szociális, hanem praktikus alapon dolgoznak a szegregáció ellen. A lábjegyzetben azért megjegyzi: a jövőnek dolgozó válogatott kutatók politikai szabadságot gyakorolhatnak, hiszen politikai döntéseikkel senkinek sem kell megfelelniük – nem választották őket, nem is választhatóak, kvázi leválthatatlanok.
Lehetőségeink kibővítéséhez tehát szerencsés együttállások kellenek, és az, amelyet Mary Jackson, ha nem is tűnt reálisnak, jogilag már megtehetett: keresetet nyújtson be az egyetem ellen, amiért nem veszik fel a repülőmérnök szakra, pedig szakmai múltja, diplomája és munkahelye is alá támasztaná a felvételt. Ugyanígy nekünk is meg kell hoznunk azokat a döntéseinket, melyeket még senki sem hozott meg a környezetünkben, pedig elméletben meghozhatóak.
 
(A számolás joga; rendezte: Theodore Melfi; írta: Margot Lee Shetterly regényéből Allison Schroeder és Theodore Melfi; főszereplők: Taraji P. Henson, Octavia Spencer, Janelle Monáe, Kevin Costner, Kirsten Dunst, Jim Parsons, Mahershala Ali; fényképezte: Mandy Walker; vágó: Peter Teschner; látványtervező: Wynn Thomas; jelmeztervező: Renee Ehrlich Kalfus; zeneszerző: Benjamin Wallfisch, Pharrell Williams és Hans Zimmer)

Szabó Márton István