Egyik visszatérő rémálmom, hogy lekések egy Nick Cave koncertet. A szituációk különböznek: bolyongok elkeveredve a tömegben egy fesztiválon, vagy olyan fásultan, lassan készülődöm, hogy már a végét sem érem el, odamegyek, de összedől a színpad, vagy éppen úgy döntök, hogy mégsem megyek el, aztán úgy a koncert közepe táján görcsbe rándul a szívem, amiért elmulasztottam valamit, ami számomra mindennél fontosabb. Az álom szakaszosan visszatér, és a variációk száma végtelen, de mindig könnyes szemmel ébredek fel, azzal az érzéssel, hogy már megint rosszkor voltam rossz helyen.
 
Pár napja kis híján sikerült abszolválnom az álmomat, az aktuális szituáció teljes kimerültség. Pedig a helyszín barátságosan közeli, szomszédos kerület, gyors tömegközlekedés, szapora járatszám, ennél már csak az lett volna kényelmesebb, ha a teljes zenekar házhoz jön, és a kertünkben lép fel. Hát, ennyit az álmokról, mindenesetre jókora gyomorgörccsel indultam el. Aztán a helyszínre érve megállapítottam, hogy épp időben érkeztem: ráérősen bóklászó emberek a stadion körül, alig szivárognak be páran az épületbe. A színpad előtt várakozó csoportosulás csak pár sornyi, nem kerülök reménytelenül messzire. Cave többször is „front row performer”-ként jellemezte magát, és tényleg felejthetetlen élmény közel állni hozzá, figyelni a gesztusait, az arcát, tekintetét, ahogy kommunikál a közönséggel, és bevonja őket az előadásba. A számtalan alkalom közül, amikor láttam őt, a tavaly téli bécsi koncert volt az első, amikor ültem, akkor is kényszerből, mire észbe kaptam, elfogytak az állójegyek. Érdekes volt a felülnézeti perspektíva, de a koncert teljes hosszát végigficánkoltam az ülésemen, annyira hiányzott, hogy ne csak szemmel és füllel, hanem mozgással, ritmussal, a teljes testemmel éljem át a koncertélményt. Szóval most álltam kb. a harmadik sorban, és több mint húsz év rutinjával barátságosan araszoltam előre centiméterről centiméterre, miközben vártuk, hogy elkezdődjön a koncert.
 
Amíg várakoztam, azon gondolkodtam, vajon Cave képes lesz-e felülmúlni a decemberi bécsi koncert vegytiszta katarzisát, ami életem legnagyobb koncertélménye volt, vagy a budapesti koncertek sorában a mostani túltesz-e majd az Erkel Színházban megrendezett Boatman’s Call turné estéin, amelyek az eddigi hazai koncertjei közül szerintem a legszínvonalasabbra sikerültek.
Persze Nick Cave mindig fantasztikus, és minden egyes turnéjáról hordozok magamban valamit, ami különleges, és ami örökre belém ivódott.
 
Az első a Live Seeds koncert volt egy cirkuszi sátorban valahol Bécs szélén, a 90-es évek elején. A szabadság mámora. Rengeteg magyar, mindenfelé ismerős arcok, mintha fél Budapest ott nyüzsgött volna a sátor körül.
Aztán jött sorra a többi koncert, Budapest, Bécs, Bécs, Budapest, váltakozó ritmusban.
 
Majd megint Bécs, talán a Nocturama turné lehetett: a színpadon hatalmas energiák. Ihletett pillanat, az a fajta, amikor a művész túllép önmagán. Ember nem képes elérni ezt a pillanatot, csak megadathat, ajándékként kaphatja. Teljesen a kontrolunkon kívül áll, megtörténik-e, vagy sem. Ő mégis tökéletesen uralja: miközben robban, épp a megfelelő tizedmásodpercben ér oda a zongorához, hogy vadul játszani kezdjen rajta, és kiteljesedjen a dal. Soha, senkitől nem láttam még ehhez foghatót. „You are a very good audience” fordul mosolyogva a közönséghez a dal vége után.
 
Bécs ismét, Grinderman koncert, plázakorszak. Két fast fashion bolt bejárata között jutunk be a küzdőtérre a Gasometerben. Úgy szúrt a színpadi jelenléte, mint a borosta, vagy egy méh fullánkja.
 
Aztán Wroclaw. Középkorból itt felejtett városka, és a rasszizmus előretörésének kora. A koncertről hazafelé menet egy lengyel neonáci csoporttal utaztam egy vagonban. Ahogy szálltam fel a vonatra, az első, amit megpillantottam belőlük, Hitler arcképe volt az egyik fiú pólóján. – Ezek megtámadnának, ha tudnák, hogy zsidó vér is folyik az ereimben. – Ez járt a fejemben, miközben utat törtem magamnak köztük, bőrönddel a kezemben. Éjszaka, verekedés közben ketten bezuhantak a folyosóról a fülkénkbe. Kiküldtem őket, mondtam nekik, menjenek máshová verekedni, mi aludni szeretnénk, azt hittem, csak ökörködnek. Aztán amikor felálltak, láttam, hogy egyikük arcából ömlik a vér.
A koncerthelyszínen unalmas kisvárosi előzenekar, olyan lehangolóan istenhátamögötti a hely, hogy komolyan aggódom, milyen lesz így ez az este. Aztán megérkezik, és minden átlényegül, különlegessé válik a jelenlététől egy szempillantás alatt. Döbbenten, lenyűgözve figyelem a varázslatot. Teljesen mámoros, tombol a tömeg. A biztonsági őrök szóltak előre, hogy ugrani fog. Mellettem csapódik be a közönségbe.

Nagyon nem érzem jól magam tömegben, és kevés ember kedvéért vállalom be, hogy egy tömeg közepén álljak, félelmetes tud lenni, amikor a kontroll kikerül az irányításunk alól. Ancsel Éva mondta egyszer: “Próbálj meg szembe menni egy lincselő tömeggel, és te leszel az első, akit meglincselnek.” Nagyjából húsz éves lehettem akkoriban, és belém égtek a szavai.
Nagyon-nagyon szeretem Bowie-t, hiányzik, hogy már nincs itt velünk. De annak az ötletének egyáltalán nem örültem, amikor emberi szemgolyót ábrázoló felfújt labdákat eregetett szét a tömegben: a közönség kezei addig hajtották őket a fejük felett, míg sorban kipukkadtak mind, egyik a másik után. Nem, egyáltalán nem akartam ezt a szerepet, nem akartam én lenni az a tömeg, aki miatt annak idején elveszítette a fél szemét.
De Nick Cave-nél bizalom van, és kölcsönösségi viszony a közönséggel.
 
Bécsben, a Skeleton Tree album koncertturnéján a fia halála miatti gyász volt a fő motívum. Figyeltem őt, hogyan szakad fel, és tisztul ki belőle, egyik dalban a másik után, és tisztult ki belőlem is a fájdalom, nekem is volt siratni valóm. Talán mindannyiunknak, ott a teremben.
A Higgs-bozon Blues, talán az egyik legsötétebb, legkeményebb apokaliptikus dala volt az, amikor a gyász átfordult életigenlésbe. Elérte a legmélyebb pontot, és volt ereje, hogy visszaforduljon. „Érzed a szívverésem?” Kérdezte egy lánytól az első sorban, és a mellkasára helyezte a kezét. Él. Élünk. Van még időnk élni, ha nem is tudjuk, mennyi adatik. De akkor ott voltunk együtt. Sok ezernyi szívdobbanás.
 
Mikor ott hallgattam a dalt, akkor ütött meg először, milyen hatalmas boldogság, hogy az én nyelvemen szólal meg magyarul. Milyen nagyon szeretem a nyelvét. Minden egyes sornál, amit leírok, arra gondolok, hogy méltó legyen hozzá. Nick Cave a mesterem volt. Egyetlen szavam, mondatom nem lenne ugyanaz, ha nem ismerném.
 
Az első dokumentumfilmje, a 20.000 nap a Földön első mondata valahogy így szólt: “Valamikor a 2000-es évek elején megszűntem emberi lény lenni.”
Milyen veszélyesek a szavak. Milyen veszélyes anyaggal dolgozik, akinek az a sors jutott, vagy adatott, hogy szavakkal teremtsen. A szavai. A szavaim. Úgy tartom őket a tenyeremen, mint a friss, forró vulkáni lávát. Úgy folynak le a bőröm alá, hatolnak be a csontomig, mint a radioaktív izotópok, hogy aztán hosszú évek lassú, alattomos munkájával tegyék a dolguk, és teljesítsék be a sorsunkat.
 
Említette a vele készült interjúkban, hogy a tragédia után milyen sokat adott neki és a családjának az emberek támogatása a közösségi médián keresztül, hogy sokan elkezdték saját gyászuk, veszteségeik történetét elmesélni. És bár azt mondják, az élet legnehezebb pillanataiban mindig magunkra maradunk, valójában nem vagyunk egyedül. Közös sorson osztozunk.
Átélte a tragédiát, és amikor újra színpadra állt, adni akart. Ő akart adni nekünk, viszonzásként.
 
Milyen érzés lehet ott állni a színpadon, és az ő szemével látni minket? Milyen végtelen a nézőpontok száma egy ilyen térben, és vajon hányat tarthat egyszerre a fejében?
Láttam egy fotót a londoni koncertjéről, hátulról mutatja, ahogy egyedül áll az arénában, szemben a végeláthatatlan tömeggel. Megrémültem tőle, vajon hogyan bírhatja el ezt a súlyt egyetlen ember? Nem véletlenül írta meg a Gladiátor folytatásának történetét: a főhős folyamatosan harcol, meghal, majd feltámad, harcol, meghal, feltámad, harcol és így tovább, végetnemérően a történelem hosszú évszázadain át. Ilyen lehet az élete? Meghal egy kicsit a színpadon szinte minden éjjel, hogy felkeljen, és egy újabb helyszínen, a következő arénában szaggassa fel a sebeit, és küzdjön magával újra tovább? Honnan a jó égből veszi ehhez az energiát? És még képes volt levezetésképpen ide-oda ugrándozni örömében egy-egy jól sikerült dal után, mikor úgy érezte, sikerült maximálisan odatenni magát.
 
Azt adta a közönségnek, ami számára az egyik legkülönlegesebb élmény, az egyik legnagyobb kincs. Megosztotta velük a színpadot, ahol életének legcsodálatosabb pillanatait éli át. Meg akarta mutatni, hogy milyen érzés ott fent állni, és nézni le ránk. Bécsben kézen fogott és felvitt a színpadra egy kislányt, és körbemutatott a termen, hogy nézze, nézzen körül, végig a zsúfolt arénán, lássa a rengeteg embert, aki mind eljött, és ünnepel.
Aztán felejthetetlen volt látni, ahogy a közönség fenn táncol vele a színpadon, a szeretet gesztusait közte, és az ismeretlen emberek között: az világ legkülönlegesebb helyévé vált az a színpad, örökkévalóvá lettek azok a pillanatok, kívül álltak téren és időn.
Milyen nagyon szerettem volna ott lenni én is, milyen nagyon szerettem volna meghívást kapni a világegyetem legfantasztikusabb, és mellesleg legmenőbb partyjára, ahol a pillanat öröme legyőzte a halált. És az események sűrűjében még az ördögöt is el tették láb alól.
 
Míg a téli bécsi koncert elsősorban a gyász feldolgozásáról szólt, Budapesten, a nyári napéjegyenlőség napján, sokkal nagyobb szerep jutott az örömnek és a szenvedélynek. Bár a Jesus alone és a Magneto adta meg a felütést, a harmadik dal egy régen hallott klasszikus a Let Love In albumról, a Do You Love Me? Ez az a pillanat, mikor eldől, hogy fantasztikus és felejthetetlen lesz a koncert: van amikor kevésbé működik a kommunikáció, a kémia előadó és közönsége között, van amikor tökéletesen. Amikor megáll felettünk, énekeljük, kiabáljuk vissza neki a refrént, látom a boldogságot szétáradni a körülöttem álló lányok arcán, Cave el is veszti az egyensúlyát egy másodpercre a rámpán, mi lelkiismeretesen nyúlunk utána, hogy megtartsuk, nehogy véletlenül baja essen.
 
Nick Cave számára nagyon fontos a szoros, közvetlen kontaktus a közösséggel, egyszer beszélt erről egy interjúban: szereti megérinteni az embereket. Ezek az érintések egyszerre fejeznek ki szeretetet és szexualitást. Nagyon jól tudja, hogy egy igazi rock koncert ősi energiákat ébreszt fel, olyan rítusokat, amiket talán a görögök ismertek, és évszázadokra fojtódtak el, és szunnyadtak a mélyben a későbbi civilizációk máza alatt. Az érintéseken át cserélünk energiát. Érintések a bőrön, érintések a lelkeken.
Mikor a Lovermant énekli, nagyjából fél méterre tőlem behajol, betérdel a közönség fölé, hagyja, hogy tartsuk, támasszuk, fekvő, mászó pózban szinte lebeg a tömeg felett. Aztán erotikusan mozgatni kezdi a csípőjét: OK, tudjuk, jellegzetes ausztrál humor, nevetünk, de azért rendesen felforrósodik körülötte a levegő.

Két bensőséges szerelmes dal, a Ship Song, és az Into My Arms után, a koncert középpontjában, mintha egy tornádó epicentruma lenne, szólal meg az est két legkeményebb gyászdala, a Girl in Amber és a Tupelo. Bár a színpadon hangorkán, különösen a Tupelo alatt, a befogadónak ez a csend ideje. Míg az előző dalokat mindenki együtt énekelte Cave-vel, most hallgatunk. Hallgatjuk őt, és figyeljük minden rezdülését, ez a legtöbb, amit adhatunk viszonzásként. A monitoron, a háttérben vetített képek ugyanazok, mint Bécsben, jelenetek a One More Time With Feeling című dokumentumfilmjéből. Egy nőalak (Cave felesége) háttal a tengerparton, majd tomboló trópusi vihar, mintha Cave hajszálai is együtt mozdulnának a fák leveleivel.
A Jubilee Street oldja fel a feszültséget: a dokumentumfilmben mesél a trauma utáni teljes meghasonlottságáról, az önazonosság elvesztéséről, ahogy nézte magát a tükörben, és bár ugyanaz az arc nézett vissza rá, többé már nem volt ugyanaz az ember, mintha nem lenne azonos saját tükörképével. Itt, a színpadon, a szemünk láttára transzformálódik, fájdalmak közt születik újjá, megteszi újra, amiben eddig is mindig sikerrel járt, a legmélyebb fájdalmából teremt értéket. Mi nézzük, ahogy megint túlszárnyalja saját magát, és azt kívánjuk, bár ne ez lett volna az ár.
 
A Weeping Song felülnézetből, Bécsben volt számomra igazán hatásos: gyönyörű volt a mozdulat, a gesztus, ahogy leszállt a színpadról és belépett a közönség közé: ő is csupán egy ember lett a sok közül a tömegben – az alázat, és a kölcsönösség, sorsközösség vállalás gesztusa.
Budapesten mindebből annyit észleltem, hogy hirtelen eltűnt a színpadról. Lábujjhegyre állva kerestem a tömegben, és próbáltam kitalálni, merre járhat éppen. Aztán távoli pont lett egy távoli színpadon, kapkodtuk a fejünket, hol a monitort, hol pedig a messzi, magas, vékony alakot figyelve, aki karmestert játszott a tömeg tetején. – Azt akarja, hogy maradjunk csendben – tolmácsol az egyik lány, mikor késve nézünk felé, miközben Cave a dal éneklése közben időnként a közönség egyik tagjára bízza a mikrofont, és vezényli a tapsorkánt.
 
Ami a tőlünk nyugatabbra lévő országokban szépen, fegyelmezetten működik, az a forróvérű magyaroknál nem kifejezetten ugyanúgy történik: kissé kaotikussá válnak a dolgok, amikor a közönség első soraiban lévők megindulnak a színpad felé. Oldalt halljuk, ahogy Nick invitálja felfelé az embereket, de nem látunk belőle semmit, nem igazán kivehető, merre érdemes elindulni. A sorban előttem álló egyik fiú felhúzza magát a kordon mögött lévő keskeny sétálósávra, és elindul a színpadhoz vezető híd felé, egyre többen másznak fel utána. A rámpa nagyjából olyan magasan van, mint a Szabadság híd korlátja, aminek a tetején néhány éve piknikeztünk, a fiúk feljutnak rá, de egy átlagos erőnlétű nő nem tud egyedül felkapaszkodni, pláne, ha az este tiszteletére épp az aktuálisan kedvenc ruháját vette fel. Segítek az előttem álló lánynak felmászni, tolom őt felfelé, majd kinyújtom a kezem egy ismeretlen fiú felé, aki nekem segít, úgyhogy hamarosan én is fenntalálom magam a rámpán. Másodpercekig maradok térden, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat annyira, hogy fel merjek állni, senki nem lök meg, senki nem sürget, vigyázunk egymásra, vigyáznak rám.
 
Indulunk nagy boldogan, libasorban a színpadot a rámpával összekötő híd felé, amikor váratlanul a biztonsági őrök elállják az utunkat, és leterelnek minket az árokba, akkor még nem tudtuk, nem értettük, miért. Aztán terelnek bennünket tovább, ki az árokból, messze, a színpad széléhez, a korlát mögé. Szívem szakadt a csalódottságtól. Már majdnem ott voltam. Két-három emberrel előttem még feljutottak. A biztonsági őr csak annyit mondott, nem engedhetnek fel több embert. Széttört minden varázs. Ott álltam vele egy színpadon, karnyújtásnyira tőle, nagyjából 20-30 másodpercig, aztán szégyenszemre leebrudaltak.
 
Bánatosan lóbáztam a lábam a kordon fémkorlátján ücsörögve, amikor a folyamatos tapsra visszajött Nick Cave, és mondta, hogy leesett valaki a színpadról, még nem tudják, hogy jól van-e, úgyhogy most befejezik a koncertet, nem játszanak ráadást. Még akkor sem tudtam, értettem, mi történt pontosan. Csak másnap döbbentem rá, a Facebook esemény kommentjeit böngészve, hogy mekkora baj történhetett volna. Hogy egy fiatal lány lezuhant, beverte a fejét, elájult, és nem adott életjelet. Hogy mentővel kellett kórházba szállítani. Hogy akár tragédiába is fordulhatott volna az este. Nem tudom, melyik pillanatban történhetett, talán épp akkor emeltek fel, mikor ő zuhant. Belesápadtam, mikor arra gondoltam, mit érezhetett Nick Cave, aki látta a lányt eszméletlenül, a földre zuhanva.
 
Kóvályogtam a koncert után, mint egy regénykarakter, aki véletlenül belesétált valami nagyon ütős bűbájba. Cave mágikus hatással van az emberekre. Egyszer az egyik rajongója írta valahol, hogy meglátta őt egy toronyház tetején beszállni egy liftbe, és teljes sebességgel, kétségbeesetten szaladt le utána a lépcsőn, hogy utolérje. Megvárta őt a földszinten. És amikor a fiú kissé zavartan bevallotta neki, hogy igazából a legfelső emeletről futott le, csak annyit mondott neki, hogy igen, tudja, figyelte végig, üvegből van a lift fala. Úgy alapjában véve példás türelemmel viseli, hogy állandóan megdelejezett emberek rohangálnak körülötte.

Annyira megkönnyebbült, mikor kiderült, jól van a lány, hogy visszaszaladt a színpadra, zakó nélkül, a nadrágjából félig kitűrt ingben, és lelkesen mondta, hogy akkor lenyomja mégis azt a két ráadásdalt nekünk, csak kántáljuk jó hangosan a zenekartagok nevét, hogy ők is előkerüljenek a büféből. A közönség egy része már elindult hazafelé, de mi, akik még ott lézengtünk a helyszínen, persze lelkesen ugrottunk a színpad elé. És fantasztikus volt, megint, még egyszer. A City of Refuge volt az első, amit énekelt ( „You better run…” – személyes tanács a budapesti közönségének), aztán a Rings of Saturn következett, ami gyönyörűen működött a koncert zárásaként, és egészen más, pozitívabb jelentést kapott, mint a Skeleton Tree album dalainak környezetében. Megtörtént újra a csoda, és ott voltunk vele együtt, az örökkévalóvá váló pillanatban. „This is the moment, She was borned to be…”, énekelte, és igen, úgy éreztük, az ilyen pillanatokért születtünk, az ilyen pillanatokért érdemes élni. És azóta mantrázom, hogy legyen még sok ilyen pillanat, történjen csoda, újra és újra.
És hordozom magamban örökké a nem várt ajándékot, amit ráadásként, az este mellé kaptunk, az apró hasadást egy zseniális művész maszkján. Azt, ahogy egy pillanatra megpillanthattuk a varázslat mögött az embert, aki éppen esendőségében nagyon szeretetre méltó.

Szabó Krisztina