AVAGY NÁDOR FEHÉRVÁRON
Vázlatos változatok
„Sítalpakon siklottam lefelé, mély előrehajlásban, a meredek síugró pályán, már hosszú órák óta haladtam előre a sűrű ködben, melyben csak pár méterre láttam magam elé, és nem tudtam, mikor következik az ugrató. Körbepillantottam, mögülem egy kenguru alakja bontakozott ki a ködből, sítalpakon, testhezálló rózsaszín szerelésben. A köztünk lévő távolság egyre csökkent, s fennállt a veszélye, hogy összeütközünk, amit jelen sebesség mellett aligha élnénk túl. Milyen értelmetlen halál, egy kenguruval való ütközés következtében halni meg a síugró pályán! Az állat vészesen közeledik – majd, amikor már hallom hátul a sítalpaink koccanását, hirtelen véget ér a pálya, automatikusan elrugaszkodom, villámgyorsan megfeszítem a testem, és már repülök is, szabályos ívet írva le, bele a ködbe.”
Ilyen elrugaszkodás (a ködbe) maga a művészet is, mögöttünk egy kenguruval. Nádor Tibor pontosan tudja ezt, a kengurut maga mögött talán csak sejtette, de most elárultuk neki. A művészet tehát mindig ilyen elrugaszkodás a semmibe, és nem elég a veszélyérzet, bármikor felbukkanhat mögöttünk egy rózsaszín anorákos kenguru, aki mellénk ér idővel, megszólít, és kiderül, hogy mindent tud rólunk, a műveinkről, esetleg piszkálódni kezd. Mindenesetre elrugaszkodáskor az ívre figyeljünk, hisz síoktató barátunk, Pilinszky is erre tanított, nem a repülés, az ívelés a lényeg. Meg arra, hogy össze ne törjük magunkat – még. A mögöttünk settenkedő, száguldó kengurut észre se vesszük. Csak érezzük, hogy mintha. Utánozna minket, ahogy mi is utánzunk valakit, aki előttünk siklott le, ahogy az egész művészet utánozza a teremtőt. Ám ez az utánzó kenguru legtöbbször nem látszik. A legjobb műveken azonban érezhető a jelenléte. Nézzenek csak körül, ezeken a tájkép-részleteken vagy enteriőrökön majdnem mindegyiken érezni. A feszült nyugalmat. A hiányt. A megfesthetetlen elfogadását a művész részéről. Mert hogy nézne ki a vasadi vagy a bakonyi erdő aprólékos részletei között egy rózsaszín kenguru. Ugye? Rögtön megértjük Tibor bölcsességét. Hát, ez lett volna a :komolytalan változat.
személyes változat: Tisztelt Mű-kedvelő közönség! Nádor Tibor a barátom, nem hallgathatom el, ahogy azt sem, a képei miatt lett a barátom, egyszer megkerestem, hogy szeretném, ha egy képét felhasználhatnám a verseskönyvem borítóján (aztán a következőre is tőle kértem). Elkezdtünk beszélgetni, azóta is abban a beszélgetésben vagyunk, de Tibor az a típusú emberi lény, aki mellett még hallgatni is jó, csak mellette lenni, figyelni, ahogy dolgozik, rakja fel a saját képeit egy templomban vagy épp gödröt ás kerti földbútornak. Nem nyomasztó csendben lenni vele, de amikor beszélgetsz vele, az is nagyon inspiráló, pontos és mély meglátásai vannak, nemcsak a művészettel kapcsolatosan, hanem pl. közös barátunk szerelmi életét illetően is. Igazi polihisztor, reneszánsz alkat, de tényleg, senior síugró bajnok (nem véletlen hát a talált idézet!), alternatív színész, most éppen szólógitáros több zenekarban is, és hát az egyik legjobb magyar festő, de hiszen ezt látják. Többször nyitottam már kiállítását, elmondtam, amit a képeiről gondolok, legutoljára Csendes Tollnak segítettem megírni villámgyorsan egy párizsi katalógus-előszót, ebből idéznék, mint komoly változatot:
Nádor Tibor a nyugalom őre. Radioaktív sugárzás, teremtés utáni csend árad a képeiből. Pislogni, moccanni és mukkanni se merünk remek művei előtt. Tiszta, lecsupaszított képterei nyugalmat árasztanak. Kopott fény-árnyék játékai látszólag ugyanazt az ismerős műteremrészletet mutatják és mégsem. Belépésre hívnak, benyitva azonban, vagyis hosszabban nézve a képet, minden megváltozik. Semmi sem az, aminek látszik. Folyton újabb és újabb terek nyílnak. Ahol a néző boldogan bolyonghat. És nyugodtan, megnyugodva tűnhet el.
Végezetül, a talált képek mellé (ki)találtam egy régi-új verset, amit mára megint átírtam.
lírai változat:
(Nádor Tibornak,kb. 230. variáció)
egy nap, amikor a kép sarkában még csupán
egyetlen meztelenre csupaszított fa áll,
néha talán már ennyi is bőven elég,
tétován téblábol, nem találja helyét
egy nap, amikor csak álldogál és fázik,
olyan vékony, olyan kicsi, nem is látszik,
csupán jelez az ott-létével, ő csak egy árnyék,
egyik képből a másikba, vanból nincsbe, átér
Jász Attila
Discussion about this post