Christian a stockholmi X-Royal Museum kurátora. A társadalmi bizalmatlanságról szeretne kiállítást bemutatni. Megvan a művész. Megvan a PR-csapat. Megvan a személyes kötődés. Christiannak csupán annyi a feladata, hogy végigvigye a projektet a bemutatóig. Nem számít rá, hogy saját bizalom-keresése közben megfordul vele a világ.
Ruben Östlund (Lavina) ötödik nagyjátékfilmje Arany Pálma díjas lett Cannes-ban. A múzeumigazgató történetén keresztül a művészetről és az azt körülvevő társadalomról kíván beszélni. Az új hullám leporolt eszközei mellé állítja kisrealizmusát: festői beállításaiban esetlen beszégetésekben dadognak a szereplők. Közel enged és elidegenít, miközben a nyugat-európai új hullám szemlélődő festőiségét, a keleti blokk új hullám mozgalmának gondolati optimizmusával keveri.
A történet párhuzamosan fut Christiannal: miután a férfit kirabolják, megpróbálja visszaszerezni a lopott holmikat, közben megbánt egy szegény fiút, akiről nem derül ki, hogy a szülei azért vitték el a városból, mert azt hitték, valóban ő lopott, vagy a család azért költözött el, mert amikor Christian meglökte a gyereket a lépcsőn, az súlyosan megsérült (meghalt). Lehetne csupán ennyi. A film cselekménye azonban ennél mégis összetettebb.
Cristian a saját bizalom-kutatásával van elfoglalva (az ellopott holmik, a kisfiú ügye, a férfi afférja az amerikai riporterrel stb.), közben nem figyel eléggé a kampányra, hibát vét, rábólint egy tervre, amit nem nézett át. A film végső konfliktusa, Christian lemondásának körülményei köré épül. Miután kikerül a „bizalom négyzetében” szétrobbanó kislányról szóló videó, Christiant rákényszeríti a múzeum a lemondásra. A sajtótájékoztatón egy riporteren keresztül ismerjük meg a film központi kérdéskörét: Meddig mehetünk el? Meddig tart a művészi szabadság? Van-e ízlésesség a művészetben? És van-e annak határa?
Östlund egyszerre fogalmaz meg kritikát és keresi a válaszokat kérdéseire filmjében. Mire a fenti kérdéskörhöz eljutunk, addigra Skandinávia és a Nyugati Világ összes pc-problematikájával összeismertet minket: a Tourette-szindrómás beteggel, aki zavarja a pódiumbeszélgetést, akit mégsem küldenek ki a teremből, a majomperformansszal, amely során a nézők csak addig fogadják el a látottakat, amíg nem kell részt venniük benne, a reklámvideó sajtóvisszhangjával, amely nem a tartalommal, a jelentéssel, hanem a formával foglalkozik, amelyben még az a gondolat is felvetődik, hogy hogyan fogja sérteni a hajléktalanok méltóságát a YouTube-on.
Miközben az őt foglalkoztató problematikát járja körül, Östlund pontosan kivitelezett keretek között prezentálja film-nyelvét: szinészeit a realizmus felé vezeti, a dialógusok tempója a valóságot tükrözi, a beszélgetéseknek legtöbb esetben csak a ránk tartozó részét mutatja meg, így az „elvágott” jelenetek nem válnak didaktikussá. A rendező kerüli a kézikamerát, fix beállításaival távol tartja realizmusát a dokumentarista jegyektől. A jelenetek tehát a filmes idő és a valós idő közötti tempóban haladnak: amikor a két férfi elhatározza, hogy fenyegető üzenetet írnak, Östlund érzékelteti a folyamat hosszát, a zavart, a hétköznapok szürrealitását azzal, hogy szereplői hosszabban készülődnek és többet nevetnek annál, amennyit a filmbeli cselekmény ábrázolása alapvetően megkívánna. Így a szexjelenet: hossza, szemszög beállításai, unalma nem válik didaktikussá, s ha a néző fejében kétségek támadnának a jelenet hangsúlyát illetően, a rendező ráköt – a szex csak előkészítése a bizalom-keresés újabb epizódjának, amely a rajongó és a magát közszereplőként definiáló ember közötti harcról szól a használt óvszer birtoklása felett.
Östlund alapvetően ebben a tudatosságban építi filmjét: minden epizód a központi témához kapcsolódik, mind szimbolikában, mind dramaturgiában. Christian bizalom-fejlődésének végül egy-egy elejtett képben lehetünk szemtanúi: amikor nem talál senkit, hogy vigyázzon a csomagjaira a plázában, amíg a lányait keresi, egy hajléktalan személyében talál segítséget, amikor rájön, hogy a kisfiú megvádolásában bűnös, videoüzenetben kér bocsánatot, rábízva közszereplőségét a gyermekre.
A központi majom-jelenet is a bizalomról szól. Elfogadjuk-e a szabályokat? Mikor lépünk ki a konfortzónánkból? A művész performanszának célja, hogy ez a „kimozdulás” megtörténjen, hogy rávegye a nézőit a saját mindennapi dzsungel-életük (aki erősebb, az marad életben) felvállalására. A nézők kezdetben nem veszik komolyan, majd megpróbálnak kívül helyezkedni a játékon, végül megtörténik a „kiszabadulás”, a félelmek elszabadulnak és a művészt agyonverik. (A filmben Terry Notary világhírű koreográfus, az új Majmok bolygója filmsorozat, az Avatar, a Hulk-filmek, a Hobbit-trilógia állati-emberalatti(-feletti?) mozgásainak megalkotója játssza Oleget, az orosz művészt, akit a végén meglincsel a felháborodott tömeg, aki ezzel éri el célját. Östlund „szépíti” a valóságot: Oleg Kulik 1996-os stockholmi kutyaperformansza közben „csupán” rendőrt hívtak, mert az állat több VIP vendég lábát is többször megharapta.)
A rendező cselekményhez kapcsolódó, mégis kilógó gondolatai: a nyitójelenetben a bonyolult esztétikai kérdés párszavas megválaszolásával, a „kavicskupac” kiállítás látogatottságának, véletlen felporszívózásának és kiállításrendezők sajátkezű hibajavításának történetével a kortárs művészetről készít szatírát. Ezek a képek, ha nem is szorosan, de szintén a cselekményhez kapcsolhatóak, így öncélú gondolatpuffogtatást alapos áttekintés után sem találhatunk A négyzetben.
Ruben Östlund munkája előremutató: hagyományokat egyesít egy vérkomoly szatírában. (Új) hulláma nem válik öncélúvá, nem flash-backek és álomszerű szürrealitások sorozata, de nem is hurráoptimista csehszloválk kedveskedés. Pengeélen táncol a történet, a realizmus és a festőiség hármasa fölött. Az irány remek, a hang tiszta. Talán a tökéltes formát kell még megtalálnia. Hiszen az ilyesféle lírából 200 perc nehezen ülhető végig. Ez a tartalom pedig, mint a költészet, lassan dolgozik. Gondolatfolyama talán egy tíz részes mini-szériában felhasználóbarátabb lehetne. Bárhogyan legyen is, reméljük, hogy a jövőben Ruben Östlund (a szintén (új) hullám-határ-feszegető Sorrentinohoz hasonlóan) megtalálja a munkájához leginkább passzoló keretet.
 
(A négyzet; írta és rendezte: Ruben Östlund; főszereplők: Claes Bang, Elisabeth Moss, Dominic West, Terry Notary, Christopher Læssø; fényképezte: Fredrik Wenzel; vágó: Jacob Secher Schulsinger, Ruben Östlund; látvány: Josefin Åsberg)

Szabó Márton István