Kathy-nek és Steve-nek
Elhúzom az ablaknál a függönyt. Hézagosan elhelyezkedő házak a domboldalon, a szabad mezőn birkanyáj legel. A horizonton összeér az égbolt az Indiai-óceánnal. A „szelek városában” ébredünk, a februári nyár reggeli ragyogása a déli féltekén. Napok múlva látjuk a learatott hatalmas búzaföldeket, a tarlókon már barna szarvasmarhacsordák legelnek. A Cape Town környéki szőlőültetvényeken szüretelik a korán érő fajtákat.
Autóval megyünk Port Elizabeth központjába. Nincs igazi tömegközlekedés, régen villamosok jártak a belvárosban, most már romos a remíz. A külső kerületekben kitaposott ösvények az utak mellett, ezen közlekednek a gyalogosok. Coetzee regénye elevenedik meg, ahogy hármas-négyes csoportokban bandukolnak a fekete emberek.
Az Algoa-öböl mentén közelítjük meg Humewood Beach-et, a tenger ereje megtörik a sziklákon. Az óceánról érkező szél földre szorítja a cserjéket, elhajlítja a csenevész fákat. A látóhatár végtelen kékje szétfut, mint vizes akvarellpapíron a festék. Megfoghatatlanul időtlen minden. Némán hallgatjuk a kitartó hullámverést, John Eliot Gardiner vezényeli Beethoven III. szimfóniáját.
A tengerparti sétányon futók és kerékpárosok, víkend van. A móló alatti homokos parton napoznak, strandolnak néhányan. A tehetősebbek a nyugatra eső divatos tengerparti üdülőhelyekre autóznak, két-háromszáz kilométer itt nem számít távolságnak. Port Elizabeth iparváros, másfél millióan élnek a szeles dombokon, a gyárak délen, a kikötő közelében vannak. Ide hajózták be a búr háborúban a brit hadsereg lovait, rengeteg elpusztult a harcokban. Bronzba öntött szobor őrzi emléküket, felirata szerint: ”Egy nemzet nagysága nem annyira lakóinak számában vagy területének kiterjedésében mutatkozik, hanem együttérzésének mértékében és méltányosságában.”
Mali labdarúgó válogatottja a „fokhagymának” becézett stadionban 3:1-re legyőzi az Afrikai Kupa bronzmérkőzésén Ghána csapatát. Közben Mali északi térségében az iszlamista tuareg lázadók kiszorítják a kormányerők csapatait. Két-három hónap múlva az ENSZ, harmadik legnagyobb létszámú békefenntartó kontingense érkezik az országba.
Hajónk csendesen igyekszik a nyílt vízre. Felhúzzuk a vitorlákat, elhagyjuk a kikötő védettségét. A fordulási manőver után párhuzamosan haladunk a parttal, a hullámok barátságosak, de így is próbára teszik a szárazföldi utazót. A szél kötelességtudóan feszíti a vásznakat, négy csomós sebességgel haladunk. Ötszáz évvel ezelőtt itt vetett horgonyt Bartolomeu Diaz két karavellával, de legénysége skorbutot kapott. Néhány napig még kelet felé vették az irányt, onnan fordultak vissza Portugáliába. Diaz tudta, hogy megtalálta a keresett utat, de azt nem sejthette, soha nem jut el Indiába.
Nyugatra tartunk Fokvárosba. Letérünk az autópályáról, kopár hegyek között, afrikaans farmokat hagyunk el, viruló gyümölcsösök, barack és alma. Az ültetvényeken kék overállos, fekete munkások szedik a termést. A kertek szomszédságában kőből, fából, bádogból készült kis lakóházak, parabola antennákkal és öreg autókkal. Érzékelhető a szegénység, de a nagyvárosi ennél sokkal riasztóbb lesz.
Puritán protestáns templomok a tájban. Oudtshoorn alapítói hollandok, de 1905-ben már Viktória királynőnek építettek anglikán kápolnát a britek. Az angolok a gyarmatért folyó első háborúban szorították a tengerpartról a szárazföld belsejébe a búrokat. A holland telepesek a másodikban szenvedtek végleges vereséget a múlt század fordulóján. A gerillataktikával harcoló búrok gazdaságait lerombolta, a termést elpusztította, és a civileket sem kímélte a brit birodalom hadserege. A búrok a tizenhetedik században ugyanígy bántak el a fekete őslakosokkal.
A város strucctenyésztésről híres, húsát egyenértékűnek tartják a szarvasmarháéval. Több család gazdagodott meg ezen, ők a struccbárók. A környező Swartberg hegyek barlangjaiban, az eredeti őslakos busmanok rajzai találhatók. Egy időben sok zsidó bevándorló érkezett Litvániából, ezért Oudtshoorn-t Afrika Jeruzsálemének is nevezik.
A szikár hegyek lábánál Calitzdorp. Színes a lakossága, afrikaans a nyelve, a fehérek, feketék száma elenyésző. A vidék mikroklímája kedvez a szőlőnek, de a borászatok késő délután már zárva vannak. A néptelen utcán felfedezünk egy galériát. Kopogásunkra magányos arcú hölgy nyit ajtót. Portrékat fest a helybeliekről, vagy amerikai hiperrealista stílusban, irdatlan méretű képeket visz a vászonra. Azt javasolja, nézzünk be a szemközti anglikán templom orgonakoncertjére. Hatan kuporgunk a karzaton. Köpcös, rövidnadrágos férfi Corelli, Bach, Haydn darabokat játszik, lelkes lendülettel, közben eligazító magyarázatokkal szolgál. A koncert végén megáld minket, a helyi lelkész lehet.
Szállásunkon, a haciendákra emlékeztető házak előtt sarat lapátolnak a munkások. A felhőszakadás után nincs villany, gyertyafénynél fürdünk. Mély falusi csönd, semmi zaj, minden sötét, lefekszünk aludni. Az éjszaka folyamán a biztonsági őr bevilágít az ablakon, elemlámpájának fénye nyolcasokat ír a falakra. Riadt félálomban próbálom eldönteni, Ivan Passer vagy Luis Bunuel rendezi-e a filmet, aminek szereplői vagyunk.
A nyolcszáz kilométeres autóút végállomása Cape Town. A szalagkorlát túloldalán Khayelitsha, az ötödik legnagyobb bádogváros, félmillióan lakják. A johannesburgi elhíresült Sowetoban kétszer többen élnek. A lemezbódék többségén parabolaantenna, az új autó sem ritka az aszfaltozott utakon, magas póznákon reflektorok adják a közvilágítást. A township-ekben a saját törvények érvényesek, a hatóságok a legritkább esetekben intézkednek. Az itt élő emberek közül sokan bejárnak dolgozni Fokvárosba, de más ide nem teheti be a lábát, mert az életét veszélyezteti. Mindegyik településnek megvan a maga bádogvárosa.
Constantia Cape Town szép és tehetős külvárosa. Magánháznál bérelünk apartmant, a balatoni áraknál nem drágábban. A helyet 1684-ben alapították a hollandok, híres borvidék, az első szőlőtelepítések helyszíne. Hout Bay, a népszerű nyaralópart határolja nyugaton. A lakónegyedet biztonsági őrök védik, reggel a parkban a kutyák mellett pónilovat is sétáltatnak. A közelben van a városi krikett klub.
Cape Town Afrika multikulturális nagyvárosa. Ez eltéveszthetetlenül benne van a levegőben, lüktet a forgalom, miközben csendes, Budát idéző utcákba lehet tévedni. Kora fokföldi holland és viktoriánus negyedek, villák, a city majdnem felhőkarcolói, afrikai, indiai, maláj éttermek. Fiatal lány csellót cipel a hátán, a konzervatóriumba igyekszik. Neves egyetemek, színházak, opera. Fokvárost az Atlanti-óceán partján magas hegyek ölelik körbe, köztük a Table-Mountain. Ezer méter magas fennsíkjának lapos szikláin aprócska gyíkok napoznak, gyér cserje a növényzet, és lenn a mélyben az ötmilliós metropolisz látszik, ha a hegytető asztallapjára nem húznak abroszt a felhők.
A városnéző autóbuszon idősebb férfi érdeklődik angolul, milyen nyelven beszélünk. Tippel, magyarul. Helyeslünk, örülünk itt idegenben az alig látható, de minket mégis összekötő szál felfedezésének. Utastársunk megosztja velünk, hogy édesapja magyar volt, de ő soha nem tanulta meg a papa nyelvét, majd szó nélkül átül a jármű távoli szegletébe. Újra idegen, bámészkodó turista lesz. Nem esik jól.
Cape Town belvárosában szélesek a sugárutak, szűk a korzó, rengeteg az üzlet. Mindenkit biztatnak, napközben keresse fel a cityt, de napnyugta után ne jöjjön ide, nem biztonságos. Maradjon a turisták által kedvelt helyeken, ezek egyike a nyüzsgő Victoria and Waterfront, ott nem eshet bántódása, ha betartja az alapvető szabályokat. A táskán behúzza a cipzárt, minimális készpénzt hord magánál, több zsebbe elosztva, mindenhol bankkártyával fizet, idegenekkel nem ismerkedik, egyedül nem mászkál az utcákon, taxit a szálloda személyzetével hívat, nem keresi fel a veszélyes kerületeket.
Rendőrök, biztonsági emberek sokasága vigyáz a rendre. Ezzel együtt az autóban a slusszkulcs elfordítása után a központi zár kattintása következik. Ezt mindenki betartja, legyen az fehér, fekete, színes vagy afrikaans. A házak kerítésein szögesdrótok, kifeszítetett, árammal teli vezetékek, kamerák. A látogatónak ijesztő, de a helyiek úgy tesznek, mintha ez lenne természetes.
Stellenbosch híres borászati centrum. A közeli Franschhoek-ot az elűzött hugenották alapították az 1600-as évek végén, a kései utódok shiráz-t szüretelnek, tartalmas, fűszeres vörösbor készül a kíméletesen préselt szőlőfürtökből. A helyi vörös a pinotage, joggal büszkék rá, testes, mégis ragyogóan vibráló bor. A völgyekben rendezett szőlőültetvények. Hangulatos udvarházak, kiemelkedik közülük az 1812-ben épített Boschendal-kúria. Az egyik borászat címerében a francia trikolor és a gall keresztes hadak feszülete.
Simon’s Town a Holland Kelet-indiai Társaság kikötője volt. Leírhatatlan a táj, a hegyek szinte belecsúsznak az óceánba, a sziklás partszakaszokat folyamatosan ostromolják hullámok. Az angol flotta ágyútüze 1814-ben innen űzte a szárazföld belsejébe a holland telepeseket. Simon’s Town tengerparti üdülőhely, de egyben komoly katonai bázis, kikötővel, raktárakkal, és a tenger irányába fordított lövegekkel. A britek 1984-ben adták át a bázist Dél-Afrikának. Egyenruhás fekete fiatalok sietnek irattáskával a kezükben, a matrózok hátán tengerészzsák, mintha Hal Ashby Utolsó szolgálat című filmjéből léptek volna elő.
A Cape of Good Hope a Table Mountain Nemzeti Parkhoz tartozik. A területet füves, cserjés, lapos síkságra borotválja az örökös szél. A Cape Point öreg világítótornyától madártávlatból látni a Jóreménység-fokát. Először az Algoa-öbölig eljutó Bartolomeu Diaz kerülte meg, „a vihar fokának” nevezte el, miután az erős északi szél elsodorta déli irányba. A Szuezi-csatorna megépítése előtt évszázadokig minden hajónak meg kellett kerülnie ezt a szirtfokot, ha Dél-, vagy Kelet-Ázsiából igyekezett vissza Európába. A felfedezők, a kereskedők, a tengerészek örök reménye volt a sziklákkal szegélyezett földnyelv. Kisebb vitorlás távolodik tőle, apró pont már, lassan eltűnik a legyőzhetetlennek látszó végtelen kékségben.
Kakuk Tamás
Fotó: Henzer Zsuzsanna
Discussion about this post