„Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik.
Újra rendezzük. S mi is szétesünk.”
Rainer Marie Rilke

Valamilyen szinten rokonság áll fenn a reklámok és az evangéliumok között. Tényleg ennyire olcsó lenne? Ha a huszonéves fehérneműmodell és a grafikonbűvölő menedzser próféták, akkor csak egyetlen üzenetük lehet: csatlakozz. A mozgólépcsőn felfelé ritmikusan borítják a korlát közötti réseket a hirdetések. Egzotikus mintázatú kígyókra gondolok.
Néha úgy érzem, mintha egy információfolyamban élnék. Még átlátni sincs mit, mert csak szélsőséges értelmezési sémák felé terelnek, kitaszítanak a tények feletti szférába. Számomra ez az új kárhozat.
Az átlagos hírfogyasztó csak idejével és figyelmével tud adózni szolgáltatói felé, akik szempontjából korán sem mindegy, hogy milyen igényeket aknáznak ki. Az adás végén a néző jóformán semmit se tud meg, csak a rettegés, harag, rácsodálkozás élményeivel lesz gazdagabb. Ez a tömegkommunikáció érzelmi többlete, aminek egyetlen célja felkészíteni megszólítottját, miképp is viszonyuljon majd, ha a médiában a legközelebb találkozik az állandó jelzővel ellátott aktorokkal. El se kell gondolkodni az ugyanabban a témában felmerülő híren és részletein, hiszen szimpátiánk vagy épp viszolygásunk robotkarként emeli be azt a nagy narratív folyamba, amit hosszú évek sulykolása és a mi vakhitünk edzett kikezdhetetlenné. Az érzelmi többlet egyik eredménye a cikk olvasását figyelmen kívül hagyó kommentelési szokás, amikor pusztán érzelmi alapon nyilvánítjuk ki véleményünket.
Ilyen és ehhez hasonló írásokkal töltöm ki az egyik médiakritikával foglalkozó blogomat. Az iskolába menet is szorgosan körmölök egy spirálfüzetbe. Heti kétszer van új bejegyzés.
Csütörtökön lehet esedékes lenne megemlékeznem Paul Wattkinsról. A dublini férfi sajnálatos körülmények között hunyt el. Tévének képzelte magát, és napokon át nem mozdult, nem aludt és nem vett magához ételt. Várta, hogy valaki kikapcsolja. Vagy csatornát váltson. Nem tudom a külföldi blogok honnan veszik ezeket a teóriákat, ha egyszer jóval a halála után találtak rá. Az biztos, hogy kialvatlanul koplalt napokig. A szomszédja lelt rá, a bomló test bűzére figyelt fel. A hűtő roskadásig, az asztalon két személyre terítve. Kiszerettem volna deríteni, hogy kire várt. Nagyon féltem attól, hogy nem volt ilyen konkrét illető. Wattkins vaktában szórta a műsorokat, és bárkivel beérte volna.
Felfordul a gyomrom ettől a tükrözött messianizmustól. Lehunytam szemeim, és elképzeltem ahogy a plakátszülöttek mosolya egyszer csak lemeztelenedik, és fogyasztókért zokogják át az éjszakát.
Írhatnék egy cikket mondjuk az egyedüllét veszélyeiről is, a történetet egyben példázatként tálalva. Én tényleg sajnáltam ezt a férfit, nincs annál rosszabb, mint amikor az áldozat elkövetőnek képzeli magát. De a keresztény értékmentő blogomra is kellene már az új tartalom.
Ha már a szomorú sorsoknál tartunk, a rajztanárunk pont egy éve halt meg. Végrendeletében hamvasztást kért, megbízva egy barátját, hogy a maradványokat vörös festékkel elkeverve fessen teli egy üres vásznat, az aljára pedig sírfeliratként egy Kierkegaard idézetet bigyesszen oda: „Életem eredménye semmi; egy hangulat, egy szín. Eredményem nagy hasonlatosságot fog mutatni annak a művésznek a festményével, akinek meg kellett festenie a zsidók átkelését a Vörös-tengeren, s ezért az egész vásznat vörösre mázolta azt magyarázva, hogy a zsidók átmentek, az egyiptomiak pedig a vízbe fulladtak.” Kivel azonosulhatott ezen sorokat olvasva? Talán rossz kérdést tettem fel, a minden se lenne kielégítő válasz. Lehet mindezeken felülemelkedett. Mégis mélyen emberinek tűnt nekem ez a hozzáállás. Sajnos a mélyen vallásos felesége hagyományos temetést celebrált neki, nem tudott volna belenyugodni abba, hogy a férje az utolsó ítélet eljövetelekor egy galériában raboskodjon. Habár jót akart, a ragaszkodása elfedte előle a nyilvánvaló tényt: valaki nem akar feltámadni.
Kicsit meghúzom a vállam kislabdadobás során. A teámba megint só került cukor helyett. Néha olyan érzésem van, mintha apám reprodukciója lennék. Utána megnyugszok, elmúlik.
Micsoda blaszfémia, hogy egy reality neve Nagy Testvér legyen. A gladiátorviadalokat meghaladva a kiontott vér helyét a verbális erőszak vette át, utána a vlogokkal a versenyszabályokat is átírtuk. Jól figyelj, mert csak minden egyes nap mondom el. Az a sáv a kedvencem, ami az eseménytelenség demokratizálása névre hallgat.
Kiskoromban azt hittem, hogy a vonalas telefon búgása a készülék légzése, majd kellő erőt gyűjtve valahogy tolmácsolni kezdi a távoli személy hangját. Olyan hiánypótlásra irányuló képzet ez, mint a rakománykultusz. A második világháború során az amerikai repülők eregette élelmiszercsomagok megtalálása például egybevágott néhány törzs azon elképzelésével, hogy az égből érkező adományok azon új kor eljövetelének hírhozói, mikor megszűnik majd a nélkülözés, és az elnyomó fehérekből lesznek az elnyomottak. Jelképes leszállópályákat emeltek, mintha csak oltárok lennének. A földműveléssel felhagytak, az állatállományt pedig helyenként annyira elhanyagolták, hogy a jószágok csaknem mind elpusztultak. A keresztény világvége még katalizátorként is szolgált, néha a gyarmati rendőrség, katonaság mintájára a bennszülöttek is hasonló szervezetek létrehozására törekedtek. Mintha csak a sziklák mögött lapuló hiénák reményével találnánk szembe magunkat: egyszer elhullanak az oroszlánok, és lesz hely az oázis körül.
A búgó vonal miatt a sehol fel nem lelhető hangok emléke hasított belém. Valamikor negyedikben arra ébredtem, hogy a nappaliban apám és anyám csúnyán összeverekedett. Az egyik polcról lekapott lexikon puffoghatott anyám hátán. Később órákig álltam a könyvek előtt, és azt mérlegeltem, melyik lehet az. Athénban szokás volt, hogy ha egy kő vagy balta valaki halálát okozta, azt nyilvánosan elkárhoztatták, és a tengerbe vetették.
Kár, hogy a gyermeknevelés örömeiről szóló blogom lett a legsikeresebb. Interjút szeretnének készíteni velem, méghozzá videóra száműzve az egészet. Azt írtam vissza, hogy nem szeretném, ha a gyermekeimből celebritást kreálna a média. De hát szinte naponta oszt meg róluk történeteket, jött a válasz, és ebből leszűrhettem a lényeget. Nem értik.
A rizsföldek fölött gyűrött felhők vonulnak, szandálom monoton visszhangot vet, ahogy végigfutok a nádas közt kanyargó mólókon. Pár kattintás, és kivéreztetem a démonokat, ezúttal átérek a következő pályára, ahol már elcsitult a szél, és napfény kavarja fel az eső előtti pillanatot. Megszólal a tradicionális japán zenének szánt aléfestés, amit valószínűleg szintetizátorral rögzítettek. Ennél csak a molnárral harmadjára lefolytatott beszélgetés illúziórombolóbb. Már tudom a helyes választ.
A napjaimban megpróbálom mérsékelni a szkriptek (részfeladatok automatizálására írt programok) számát. Például ha elutasítanak, mintha kötelező lenne csalódottnak lenni. Arra senki nem gondol, hogy az eddig üres négyzetbe végre beírhatjuk az ismeretlen változót, se az örömre, mert mi lehet annál csodásabb, mint egy lángokban álló házban gyertyával gyújtani meg a függönyt. Az is elkeserítő, hogy a szemlélődést rohamos gyorsasággal tudja felváltani az állandó ítélkezés. Azt hiszem, páran úgy éljük le egész életünket, mintha folyamatosan perbe lennénk fogva, vagy mi szeretnénk egyre többet és többet kialkudni.
Az értelmezési sémák öntőformáinál van, ami jóval kínzóbb. Például a megvallással kihasogatott, agyonszabdalt jelen. Az ironikus hangnem. Az őszinteség. Annak a szilárd tudása, hogy még mindig nem volt második eljövetel, de az első is csak törékeny konszenzus. Addig nem lehet társam, amíg fel nem hagyunk a színleléssel. Műértőként mi másba szerethetnénk bele? Íme az ötödik lovas.
Itt meg csak nyavalygok, de már előadni hívtak, életvezetési tanácsokat követelnek tőlem. Stigmatizált párnák és pólók kaphatóak a gondolataimmal. Elkezdtek komolyan venni. Nem szelíden, alig valahányan. Úgy tűnik megtaláltam a piaci rést. Kegyetlennek, lekezelőnek érzem magam, amiért képtelen vagyok viszonozni ezt. Ha lenne a kacatok eladásán túl más keresetem, jelentősebb pénzalapom, végre felbérelhetnék valakit, hogy játssza el a testet, akit úgy vár, kedvére körül tapasztalhat a tömeg. Ez az én ajándékom, az arctalanság. Az egyetlen, még ha szükségtelen is.
Amíg képes vagyok megújulni, addig a lebukásra is kínálkozik némi esély. Eszemben sincs mártírt kreálnom magamból, de valakinek mindig át kell lépnie a határokat. Még ha követők és megértés nélkül is kell elhunynia. Lehetne ez az utolsó bejegyzés, idővel biztos élesítem. Már igazán végezhetne magával az egyik szerző, hitelt adva így tanításainak. Utána én is kedvelném az emlékoldalt, koszorút helyeznék el azon kereszteződés mellett, ahol a blogger balesetben elhunyt, előteremteném a szükséges valóságot, könyvet írnék róla.
A kertben gyomlálva eldöntöm, hogy indítok egy végstádiumba ért sorsokkal foglalkozó blogot, olyan személyekről, akikben erős akarat munkált. Már épp elég alapanyag gyűlt össze. Az első kiszemeltem egy svéd kalauz, Edmund Edmundson, aki egyetlen megtiszteltetésre vágyott: hogy egyszer egy mentális betegséget nevezzenek el róla. Tulajdonképpen egy meglehetősen bohókás öregember volt, afféle felpuhított Hérosztratoszként élte napjait. Ma Edmundson-kórnak nevezik azt az állapotot, amikor valaki mindössze annyit szeretne elérni, hogy egyszer egy betegséget nevezzenek el róla.
Egyik este furcsa élményben lesz részem. Álmomban tömény sötétséget tapasztalok, nem tudok mozdulni, tudatom az van, viszont arra képtelen vagyok felelni, hogy ki is vagyok én. Utána felébredek, a mélykék hajnalban botorkálok, a kertben hullámzanak a nárciszok. Miért lett volna fontos válaszolni? Azt hiszem megtértem.