Ethan és Joel Coen művészete meghatározhatatlan esztétikai minőséget képvisel a filmirodalomban. Az alkotópáros pályája látszólag nem korszakokból épül fel, filmjeik laza szálakkal kapcsolódnak egymáshoz az életművön belül. Egymástól zsánerben, kidolgozottságban, szórakoztató funkcióban elkülönülő munkáik nem rajzolnak ki egyértelműen meghatározható értékrendet. Filmjeik fesztivál- és közönségsikere (bukása) se a választott műfajtól, se a készítés évétől, se a költségvetéstől nem függ. Bátran állíthatjuk, hogy kiszámíthatatlanságuk, az alkotóművészet ezen magas fokán, szinte egyedülálló a filmirodalomban.
Mivel a Coen fivérek pályaíve nem követi a fentieket, ezért nehezen lehet elkülöníteni egymástól az anyagi vagy stúdió-nyomásból készített és a jutalom-filmeket. Ebből kifolyólag különösen nehéz dolga van az értelmezőnek, ha arra a kérdésre keresi a választ, hogy egy-egy történet miért került a Coen fivérek keze alatt a vászonra. Az ezen írás tárgyát képező Buster Scruggs balladája górcső alá vétele során ez az életmű fölött lebegő kérdés nyer ismét aktualitást.
Mindenekelőtt érdemes szót ejtenünk a szkecsfilm műfajának átalakulásáról. A szkecsfilm a filmtörténet során financiális kényszerből jött létre, egyaránt szolgálva a „tőkehiányos” rendezőt és a producert. Hiányos költségvetés esetén egy rendezőnek összefűzött kisfilmek formájában van lehetősége a legegyszerűbben mozifilmet készíteni, akár szívességi alapon, akár több stábbal, több szereplőgárdával, egy-egy forgatást több hónappal, évvel is megszakítva (Jim Jarmush: Éjszaka a földön; Pálfi György: Szabadesés). Produceri oldalról ugyanígy: egy kisköltségvetésű film egy-egy epizódjához érdemes lehet rövid időre „sztárrendezőt” fogadni, az érdeklődést „feltornázandó” (ilyen munka a Coen fivérek által is rendezett 2006-os Párizs, szeretlek!).
A kétezres évek második felében bekövetkezett információs robbanás óta (2006: megnyílik a Facebook; 2007: bemutatják az iPhone-t) a folyamatosan rövidülő figyelemhatárból kifolyólag a filmiparban a mozifilmekről fokozatosan a filmsorozatok felé terelődik a gyártói érdeklődés. Mivel egy sorozatévad bemutatása 8–10 óra játékidőben engedi meg a történet bemutatását (szemben a mozifilm 2,5 órás maximumával), az egyetemes filmdramaturgiának az epizódkészítés kényszere miatt, a „részletduzzasztásban”, a kifejtésben, és a dramaturgiai ívek rövidítésében, a történet-lekerekítésben egyszerre kellett fejlődnie. 2011-ben elindul a világ első (a Netflix forgalmazásában) komoly nemzetközi sikereket elérő antológia sorozata a Fekete tükör. Habár a kábeltelevízió csatornák térnyerésével a különálló történeteket, különböző szereplőgárdával felvonultató horror/krimi/sci-fi sorozatok már a huszadik század végén megpróbálták kivívni a helyüket a filmirodalomban, a filmes (nem kényszer szkeccsfilmes!) novella-feldolgozás a felgyorsult, sorozaturalta filmkultúrában tudott először komoly sikereket elérni. Tehát a szkeccsfilm „rövid-történetek-azonos-értékrendben”-ígérete az antológia-sorozatokban sosem látott népszerűséggel él tovább.
A Ballada mégsem antológia, mégis szkeccsfilm. Komoly költségvetéssel készült – nem gazdasági kényszerből; egy évvel az alkotók utolsó nagyjátékfilmje után – nem alkotói kényszerből; egybefüggően, alig másfél év alatt – nem „lopott” időben. Mégis novellákból épül fel, egymástól független, 12-15-20 és 38 perces kisfilmekből. A legrövidebb, alig két gegre épülő „ballada” egy útonálló egyetlen balszerencsés napját meséli el. A leghosszabb történetben egy karavánkísérő életét kísérőtársa és egy kutya életben maradása, illetve egy telepes testvérpár halála nem-változtatja végül meg. Az életműre jellemző, a témaválasztás és a forgatókönyv kidolgozottságának szintjén megfigyelhető változatosság, ezen az egy szkeccsfilmen belül is érvényesül.
A film szerkezetével kapcsolatban több kérdés is felmerülhet. Az irodalom felől vizsgálva legitimnek tűnik, hogy egy novellaválogatás néhol rövid, néhol háromszor olyan hosszú írásokat is tartalmazzon. Egy ilyen, alig hat filmet (fejezetet) tömörítő válogatás kapcsán azonban nem világos, hogy – a fent kifejtett epizód-dramaturgia ismeretének birtokában – miért nem azonosan hangsúlyos darabok kaptak helyet a filmben. A film több mint 130 perces hossza arra enged következtetni, hogy nem az időkényszer miatt került be a válogatásba egy-egy kevésbé kidolgozott történet.
A másik kérdés: a már működő kortárs filmtörténeti példák ismeretében az alkotók miért nem vállalják az antológia elkészítését? Másfélszer ennyi energiabefektetéssel hat azonos részletgazdagsággal kidolgozott filmet állíthattak volna egymás mellé a Coen fivérek – úgy, ahogyan azt megannyi sorozatprodukció alkotói teszik azoknak a történetfolyamoknak a létrehozása során, amelyek a legnagyobb innovációt jelentik jelenleg a filmiparban.
Habár a történetek hossza és kidolgozottsága nem egységes, az alkotópáros fémjelén kívül a mesebeli látvány is összefogja a filmeket. A címadó „ballada” kifejezetten szellemes karikatúrája a vadnyugat-kultúrának, a már említett telepes-karaván-történet pedig csavaros cselekményével a Coen fivérek jól ismert félreértés-dramaturgiájának jól működő iskolapéldája. Az irónia és a kultúrtörténeti háttér minden epizód mögött érzékelhető, az elejtett coen-i aranymorzsák pedig megtalálhatóak a kevésbé jól sikerült novellákban is.
A Buster Scruggs balladája egészében mégsem kiemelkedő filmalkotás. A Coen fivérek svájcibicskája ez a vadnyugatról, egy olyan eszköztár, amelynek egyes elemeiről alig érdemes többet mondani, mint hogy „hát igen, ebben ilyen is van”. Paradoxon ez a csillagállás: a filmet nézve egyszerre igaz, hogy a kevesebb is több és a több is több – bizonyos novellák kihagyásával talán egységesebb, ugyanezek kidolgozásával talán maradandóbb lehetett volna ez a munka.
(Buster Scruggs balladája; írta, rendezte és vágta: Ethan Coen és Joel Coen; főszereplők: Tim Blake Nelson, James Franco, Liam Neeson, Harry Melling, Tom Waits, Bill Heck, Zoe Kazan, Jonjo O’Neill, Brendan Gleeson; fényképezte: Bruno Delbonnel; látványtervező: Jess Gonchor; jelmeztervező: Mary Zophres; zeneszerző: Carter Burwell)
Szabó Márton István
