2021. március 1. hétfő
  • Az Új Forrásról
  • Impresszum
Új Forrás
Irodalom
Művészet
Társadalom
  • Irodalom
  • Képzőművészet
  • Zene
  • Film
  • Könyveink
  • Galériák
Új Forrás
Irodalom
Művészet
Társadalom
  • Irodalom
  • Képzőművészet
  • Zene
  • Film
  • Könyveink
  • Galériák
Nincs találat
Minden találat
Új Forrás
Nincs találat
Minden találat

A felforgatás ma elmarad

2015-11-19
itt: Irodalom
Kezdőlap Irodalom

nemeth-z_kunstkamera_cover

Habár egy vállaltan kísérleti költészettől kevéssé várható, hogy legjobb barátunk legyen egy olvasással töltött nyári reggelen, Németh Zoltán végletekig lecsupaszított, szürreális töredékekből építkező új verseskönyve borítékolhatóan csak a legelhivatottabb líraolvasókat fogja magánál tartani.
A 2014-es Kunstkamera, mondhatni, a jó tíz évvel ezelőtti A perverzió méltóságának nyomdokain jár, mikor a nyelvi normaszegés hatáseffektusát tünteti ki a figyelmével. Míg a korábbi kötet a szexualitás nyelvi megjeleníthetősége előtt döntött le minden elképzelhető korlátot oly módon, hogy abba bizony Sade márki is belepirult volna, addig a mostani könyv leginkább arra kíváncsi, mi a költői kifejezésnek az a lehetséges minimuma, amelyen leírható az evilági szenvedés maximuma. E nem csekély feladathoz ideális alapot szolgáltat a címben szereplő szentpétervári múzeum, a kínok eme bizarr panoptikuma, ahol Nagy Péter cár jóvoltából évszázadok óta megtekinthető Frederik Ruysch holland anatómus különféle genetikai hibák miatt életképtelen, torz embriókból álló gyűjteménye. A kötetről visszaköszönő elborzasztó testek látványa bármilyen fülszövegnél pontosabban irányítja a figyelmet arra a poétikailag is lényeges és izgalmas kérdésre, hogy miként beszélhetők el ezeknek a jóformán történet nélküli „létezőknek” a történetei, hogy mit mesélnek el a teremtés eme fatális tévedései a születés előtti halál felfoghatatlan eseményéről.
Jóllehet, az egymással távoli, legfeljebb laza asszociációs viszonyban álló, szándékoltan töredékben hagyott darabok átgondolt poétikai elv alapján építenek a hiány alakzatára, a kifejtetlenség érzésem szerint visszafelé sül el, és éppen erről a halálba tartó magzati létezésről marad hiányos a tudásunk: a borítón látható sziámi ikerpár a kötet végére érve is néma marad. Nem kérdés, persze, hogy ez a némaság funkcionális, ahogy a katalógusszerűen egymás mellé sorakoztatott, a múzeumi tárgyak transzparens nyelvi leképeződéseként is felfogható versek esetén ez gyanítható, mégis, azért maradhat némi hiányérzetünk, mert mi, ha nem épp a nyelv lehetne hivatott az elbeszélhetetlent elbeszélhetővé tenni. Ehhez képest a nyelv pontosan az, ami már a megelőző Boldogságtelep vetélőgépben című 2011-es kötetben volt: megbízhatatlan, mindenekelőtt az érzelmek pontos leképezésére, horribile dictu kommunikációra alkalmatlan médium, amely mögül azonban a Kunstkamerában az érzelmi érintettség valódisága (lásd az illuminációk című hosszúverset) tűnt el.
Olvasó rég volt ennyire magára hagyatva verseskönyv esetén, miközben a csontig lebontott nyelvnek való kitettség valahogy mégsem képes igazán termékeny értelmezői helyzetet létrehozni. Ennek legfőbb okát sajátos módon magában a választott formában lelhetjük fel: hiába készít fel a Berzsenyi-mottó („A szent poézis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben”) a némaság poétikai hatáseffektusára, a végletekig vitt mikro- és makroszintű töredezettség óhatatlanul ellene dolgozik annak, hogy a befogadó maga igyekezzen e rendezetlen szilánkokat a jelentésképzés folyamatában mégoly esetlegességgel összeilleszteni. Így nem kizárt, hogy csalódni fog, hacsak nem mond le jó előre arról, hogy a puszta felmutatáson, láthatóvá tételen túl keresse a szülést/születést traumatizáló versek („Miután megszületett, / egy másik nő méhébe varrták, / és ott élt haláláig.” 3.8.5.2) és mondjuk a felnagyított brutalitást színre vivő darabok („Leszorították, / és tüzet raktak az arcán. / Az öccse hozta a gyújtóst.” 6.1.1.1.) párbeszédének lehetőségét. Nem mondhatni, hogy kedvez a mű általi érintettségnek, ha be nem teljesülő ígéret marad az, hogy a könyv képes önmagán túlmutató jelentések hordozójává válni – szerintem a Kunstkamera egyik nagy kudarca, hogy kötetként nem nyújt többet annál, mint amire részleteiben képes, sőt. Helyenként hiába tud letaglózó erejű lenni a test határait radikálisan kiterjesztő (igaz, az elmúlt tíz év költészeti trendjét elnézve nem feltétlenül újszerű) poétika, vagy hökkent meg, gondolkodtat el a lét (és nem-lét) mögötti néma tartományt felvillantó enigmatikus, már-már haikuszerű darabjaival, mégsem forgat föl, nem késztet kikerülhetetlen módon önmagunk újragondolására, mint akár A perverzió méltósága. Egyszerűen nem húz a mélybe magával, pedig ez lenne a cél. Ehelyett ahogy fogynak az oldalak, úgy múlik a nyelv transzgresszív hatása, és nagyjából a kötet felétől szépen hozzászokik a szem (és a gyomor) a szenvedés effajta explicitté tételéhez – holott a Kunstkamera mindent megtesz az olvasó komfortzónájának kizökkentéséért. A kötet olvasása ahhoz fogható, mintha egy sötét kamrában vég nélkül vetítenének elénk válogatottan felkavaró fotókat nemcsak torzszülöttekről, hanem a halott anyja alatt fekvő kislányról, háborús áldozatokról, csakhogy paradox módon éppen az ember hiányzik ezekből a vélhetően nagyon is valóságos, szinte felfoghatatlan sorstragédiákat sorjázó felvételekből. A Németh-féle szavakra lecsupaszított objektív líranyelv hiába tűnhet a zsilettpengéhez hasonlóan élesnek, az mégsem igazán húsba vágó – mert csak testeket látunk, és nem valódi történettel bíró életeket: azok szenvedése pedig nem jut el a szívig. Ezért is gondolom, hogy Németh Zoltán ezúttal kicsit saját kardjába dől: a korábbi kötetek zsigeri tapasztalata ebben a töredékes formában fokozatosan csendes érdektelenséggé szelídül, s a kötet végére éppoly szenvtelen tekintettel vesszük szemügyre a testet újrarendező, azt az abnormalitás felől elbeszélő fotószerű nyelvi produktumokat, mint ahogy a kötet által működtetett nyelv tekint a test végletekig vitt kizsigerelésének eseményeire.
A várt hatás elmaradását ugyancsak nagyban meghatározza a rövid verses forma által felkínált szűk mozgástér, amelyben az olvasó kialakíthatja, érvényesítheti saját perspektíváját. Egyetérthetünk Pucher Bálinttal, aki szerint ezúttal nehezen, mondhatni esetleges módon lehet csak megkülönböztetni a sikerült darabot a sikertelentől. S bár a Palócföld kritikusa lát ebben poétikailag méltánylandó összefüggést, jómagam mégis inkább annak a veszélyét tartom számottevőnek, hogy túlságosan elmosódik a mélység és a sekélység közti – jelen kötetben igencsak vékony – határ. Ha ugyanis azonos ismérvek alapján, pusztán valamiféle homályos szubjektív ízlésítélet szerint ítélhető meg egy vers megalkotottsága, az könnyűszerrel súlytalaníthatja az egyébként a maguk enigmatikusságában, homályosságában amúgy működő szövegeket is. Nagy kár, mert szép számmal lehetne sorolni olyan részleteket, melyek nem csupán a megjelenített kép tematikus érintettsége folytán tudnak megrendítőek lenni, hanem valódi költői izgalmat rejtenek (ennek szép példája a nyelvi érintkezés tökéletlenségét leképező egyik rész: „Hangtalan buborékokat nyelvünk / napok óta / egymásból: / így beszélgetünk.” 8.2.3.8.). Ám a kötet szándékoltan szervetlen felépítettségében ezek mintha egy-egy remek vers kulcsmondatai, vagy fogalmazzunk így: ígéretei volnának, melyekből végül nem készült el maga a vers – s ezt a hiányérzetet csak fokozzák azok a kifejtetlenségükben már-már jelentésnélküli szakaszok, melyeket egy idő után már nehéz komolyan interpretatív helyzetbe hozni (pl. „A mellbimbó születésnapja.” 7.4.2.4.). Ahogy a sokadik merész képzettársítással élő, a valóságérzékelésünket provokáló töredék után sem a jelenség mibenlétén merengünk már, hanem betudjuk az önjáróvá vált szöveggép koordinálatlan működésének („Valaki hozzávart / egy embert / a járdaszegélyhez” 6.4.1.7.).
A Kunstkamera valószínűleg nem az életmű legsikerültebb darabja, s ez nem csak azon dől el, hogy az érzelmi bevonódásra felhívó Boldogságtelep például összehasonlíthatatlanul olvasóbarátabb kötet, de azon is, hogy például a nyelvi közvetítés pontatlanságát, elégtelenségét sokkalta összetettebben láttatta. Azzal együtt, hogy helyenként már a blöff határát súrolja, a Kunstkamera mégsem érdektelen kötet. Mert még ha a forma jelentősen csökkenti is e líra hatáspotenciálját, mégiscsak egy jól látható, következetesen végigvitt költői törekvésnek esik a könyv áldozatul, melynek során az érzékelés, egyáltalán a testről való gondolkodás számos lényeges ponton egészítődik ki: a lélegzetvételek számlálása vagy épp a szülő−gyerek viszony genetikai leképezése invenciózus, a lét költői elbeszélése előtt új utakat nyitó ötletek. S még ha engem személy szerint nem is győz meg e töredékes nyelv működőképessége, amellett, hogy a lassan a végkimerülés határára érkező kortárs testpoétika egyik fontos állomását hozta létre, Németh Zoltán a szentimentális líra ellenpontján, meglehetős bátorsággal teszi próbára már nem először a költészetről alkotott fogalmainkat, ahogy erre a Kunstkamera egyik legjobb értője, Bihary Gábor is utal. És ezt a szándékot akkor is respektálni kell, ha a végeredmény nem is feltétlenül jelent maradandó olvasmányélményt.

Herczeg Ákos

MegosztásTweetMegosztás
Next Post

Részlet Howard Jacobson regényéből

Discussion about this post

Keresés

Nincs találat
Minden találat

Kategóriák

  • Archívum (101)
  • Egyéb (14)
  • Film (73)
  • Gyerek/Irodalom (40)
  • Hírek (48)
  • Irodalom (597)
    • Irodalom & Co. (17)
    • óravázlatok (1)
  • Képzőművészet (86)
  • Könyveink (17)
  • Kritika (20)
  • Lapszámok (41)
  • Szerkesztői blog (54)
  • Zene (77)

Facebook

Kategóriák

  • Archívum
  • Egyéb
  • Film
  • Gyerek/Irodalom
  • Hírek
  • Irodalom
  • Irodalom & Co.
  • Képzőművészet
  • Könyveink
  • Kritika
  • Lapszámok
  • óravázlatok
  • Szerkesztői blog
  • Zene

További oldalak

  • Az Új Forrásról
  • Elérhetőségek
  • Adatvédelmi központ
  • Adatvédelmi irányelvek
  • Cookie kezelés

Legfrissebb bejegyzések

Fehér Enikő: Fekete Izsák leköltözik vidékre

Fehér Enikő: Fekete Izsák leköltözik vidékre

2021-02-23
Forrásponton

Forráspont

2021-02-21
Füstjelek

Füstjelek

2021-02-20
Megjelent az Új Forrás februári száma

Megjelent az Új Forrás februári száma

2021-02-08
  • Az Új Forrásról
  • Elérhetőségek
  • Adatvédelmi központ
  • Adatvédelmi irányelvek
  • Cookie kezelés

© 2018 Új Forrás Készítette: WordPress Master.

Nincs találat
Minden találat
  • Home
    • Home – Layout 1
    • Home – Layout 2
    • Home – Layout 3
    • Home – Layout 4
    • Home – Layout 5

© 2018 Új Forrás Készítette: WordPress Master.

Login to your account below

Forgotten Password?

Fill the forms bellow to register

All fields are required. Log In

Retrieve your password

Please enter your username or email address to reset your password.

Log In

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.

Elfogadom Elutasítom
Adatvédelmi központ Adatvédelmi beállítások Cookie kezelés
Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogatsz egy weboldalt,  az adatokat tárolhat a számítógépeden. Ezen Cookie-k kezeléséről itt olvashatsz bővebben.

Szükséges Analytics Adatvédelmi központ Adatvédelmi irányelvek Cookie kezelés
Ezek a Cookie-k nélkülözhetetlenek a webáruház működéséhez, ezért nem lehet őket kikapcsolni.

Technikai Cookie-k
Ezek a Cookie-k nélkülözhetetlenek a weboldal működéséhez, ezért nem lehet őket kikapcsolni.
  • wordpress_test_cookie
  • wordpress_logged_in_
  • wordpress_sec

Ezek a cookie-k lehetővé teszik számunkra látogatások és forgalmi források követését, így webhelyünk teljesítményét mérhetjük és javíthatjuk.

Google Analytics
A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük az anonimizált felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _gid
  • _gat

Összes tiltása
Összes engedélyezése