A mostani képzőművészeti kiállítás megnyitója nem lehet más, mint rendhagyó, hisz nem vagyok se művészetkritikus, se művészettörténész, művész pedig még annyira sem. Bár a művészet egy sajátos területével foglalkozom, a hadművészettel és ennek azért mégis sok köze lehet Ölveczky Gábor munkáihoz, munkásságához. Amiért mégis rám esett az a megtisztelő választás, hogy megnyithatom e nagyszerű tárlatot, minden bizonnyal az a már több mint 25 éves barátság, mely a művészhez köt, amely ráadásul még igen jól működő munkakapcsolat is, hisz nem egy könyvet, kiadványt készítettünk már együtt. Szóval szubjektív leszek és elfogult a művész és a falakon látható alkotások bemutatásakor. Sajnos nem tudom felsorolni, hol és hány kiállítása volt már Ölveczky Gábornak, sőt azt sem, hogy kik voltak a mesterei, pedig ezen adatokat ilyenkor illene elmondanom, de azt bizton állíthatom, hogy egy olyan művész alkotásait láthatjuk, aki nem csak csodálatosan rajzol és kanyarítja kalligrafikus betűit, szavait, mondatait, hanem hitelesen, alapos történelem tudására épülő sajátos, összetéveszthetetlen világot tár elénk. Visszahoz, megidéz egy már-már elfeledett közlési módot, a kézzel írt és rajzolt levelek, vázlatok, feljegyzések világát, amikor a tartalmat nem csupán a szöveg, hanem a szemet, lelket gyönyörködtető ábrák, színek is kifejezik, közlik.
Gyakorta találkozhatunk, főleg történelmi eseményeket, helyszíneket bemutató munkákban olyan várábrázolásokkal, alaprajzokkal vagy ostromeseményeket bemutató metszetekkel, amelyeket hadmérnökök, vagy a hadmérnöki munkát jól ismerő mesterek készítettek. Ezek közös jellemzője, hogy információgazdagságuk mellett szemet gyönyörködtetőek és részlet gazdagok. E metszetek eseteként kisebb-nagyobb életképekkel, katonai viseletek, fegyverek ábrázolásával gazdagítva mutatják be nem csak a „katonai objektumot”, hanem annak környezetét is. A történész vagy hozzáértő esetenként azonban azt is észreveszi, hogy bizony a szépség kedvéért a valóság, leginkább a táj, a földrajzi környezet már csak díszlet. A vázlatok, képek készítői jobban szerették ábrázolt témájuk tárgyát egy szép romantikus hegyi környezetben láttatni, mint síkvidéken vagy éppen mocsarak között. A műszaki létesítmények bemutatása – ahogy ma nevezzük ezen hadicélú építményeket, a várakat, erődöket – azonban szinte mindig precíz, pontos és igen aprólékos. Ebben is van persze kivétel, amikor a rajzoló bizonyosan nem járt a helyszínen, csak elbeszélésekből képzelhette el az ábrázolandó építményt.
E kiállítás a 16–18. század hadmérnökeink világát idézi meg. A török hódoltság idején a Kárpát-medence végvárait a korszak legkiválóbb európai hadmérnökei tervezték. Pietro Ferrabosco, Carlo Theti, Ottavio Baldigara, Daniel Speckle a kor sztárépítészeinek számítottak, akiknek köszönhetően Komárom, Eger és még számtalan vár állta a török terjeszkedés útját. Az általuk készített tervek, vázlatok jó részt még ma is megtalálhatók a bécsi Kriegsarchivban, de az interneten is számtalan ábra található. Akkor még nem számítógép, hanem a terv megalkotója és segítői készítették azokat a perspektivikus rajzokat, amelyek a megrendelőnek érthetővé tették a vonalak világát. A vázlatokra rendszerint sok magyarázó szöveg is került, az udvariaskodó címek, aláírások mellett. Hasonlóképpen Ölveczky Gábor munkáin is olvashatóak magyar, német vagy latin szövegek, amelyek azonban itt nem az egyes védművek funkcióját mutatják be, hanem az ábrázolt vár történetéhez, hősi eseményeihez kapcsolódnak, az ott harcoló személyeket idézik meg; e várak ugyanis nem csupán mérnöki és katonai jelentőséggel bírtak, hanem történelmünk, vagyis identitásunk alapkövei a mai napig.
Hagy ragadjam ki a sorból az aradi vár alaprajzát bemutató művet, melyről tisztán kivehető védműrendszer, mely korának saját megoldásaival készült. Nem a legelterjedtebb Vauban-i rendszert követte, hanem egy Harsch nevű császári hadmérnök elképzelése szerint készült, ún. tenailles-rendszerben, vagyis a vár minden oldala harapófogóként tekintett az ostromló felé. Ezen érdekes rendszer bemutatása azonban részben csupán eszköz. A művész számára, miként minden magyar ember számára Arad jelkép; azon honvéd tábornokok önfeláldozásának jelképe, akiknek életét 1849. október 6-án itt oltották ki. A névsor halványan, komoran, hidegrázósan ott olvasható.
A kiállítás képei lehetőség szerint a Kárpát-medence földrajzi egységeit követik, így egy csoportot alkotnak a felvidéki, délvidéki, észak-kelet magyarországi és a dunántúli várak. Ölveczky Gábor komáromi születésű, így értelemszerűen a komáromi vár három alkotáson is megjelenik, az alaprajz nem lehet más, mint ugyanaz, a három kép mégis teljesen más.
Minden ellenkező híresztelés és tapasztalat ellenére a magyar nép igen szerencsés; egy okból kifolyólag mindenképpen, hogy igen gazdag történelemmel rendelkezik. Szerencsére nem csak Muhi, Mohács, Temesvár és a Don-kanyar fémjelzi múltunkat, hanem számtalan csodálatraméltó hős, hősi tett, melyekről megfeledkeznünk nem szabad, már csak saját érdekünkben se. A kiállításon látható képek mindegyike valahol egy-egy történelemkönyv, amely azokról szól, akik ezekben a várakban éltek, ha kellett harcoltak, megvédték vagy feladták, de amíg lehetett maradtak, és azokról is, akik elmenekültek, vagy ha éppen jönniük kellett volna segítségül, de nem jöttek. Vagyis e kiállítás egyúttal történelem óra is, így talán hadtörténészként mégsem véletlenül vagyok itt.
Kérem, gyönyörködjenek az alkotásokban, és mélyüljenek el bennük, bogarásszák ki a szavakat és akkor egészen bizonyosan érdekes felfedezéseket tehetnek, és közelebb kerülnek Ölveczky Gábor művészetéhez. (Elhangzott Szigetváron 2018. szeptember 7-én.)
Csikány Tamás