Irodalomtörténész vagy, filozófus-esztéta és kritikus. Van valami hierarchia e három tevékenységi köröd között, vagy mindhárom egyszerre fontos számodra, egymást kiegészítik, erősítik?
Erről a kérdésről órákat tudnék beszélni. Irodalomtörténet, kritikaírás s harmadikként a filozófia, illetve az esztétika: mind a hármat nagyon szeretem csinálni, s ilyen értelemben nincs hierarchia, de ha a kérdés személyesebb oldalát nézzük, természetesen van. Kezdem a filozófiával: én nem vagyok filozófus. Filozófus volt Platón, Hegel vagy Nietzsche, én csak tanítok filozófiát a Debreceni Egyetemen. Én arra nagyon érzékeny vagyok, hogy ne nevezzük filozófusnak azt, aki filozófiát tanít, mert az csak népszerűsíti a filozófiát. A filozófia ugyanis egy sajátos diszciplína, ott meg kell teremteni a saját birodalmát az embernek, s akkor lesz belőle filozófus. Én ilyet nyilvánvalóan soha nem fogok tudni produkálni. Irodalomtörténetet muszáj művelnem, ez a munkahelyi ártalmak közé tartozik. Ez egy sajátos dolog, mert ha az ember egyszer rákap az irodalomtörténet-írásra, akkor nem tudja abbahagyni. Olyan, mint a drog. Mindent történelmi szemüvegen keresztül néz és lát, s amikor pedig kritikát ír, akkor azon kell igyekeznie, hogy levetkőzze ezt a történelmi látásmódot. Hogy ne helyezzen bele minden új jelenséget egy történelmi összefüggésbe, mert akkor pont az nem derül ki számára, hogy mi az, ami valóban új abban a jelenségben. Pedig a kritikusnak az a feladata, véleményem szerint, hogy észrevegye, ha valami radikálisan új az irodalomban, valami, ami eddig még nem volt, és erről számot kell, hogy adjon.
Mi volt az a döntő mozzanat ‑ ha volt ilyen ‑, ami miatt az érettségi után a magyar szakot választottad?
Egy kicsit korábban kell kezdenem. Elég szegény családba születtem, volt két bátyám, s apámnak az volt az alapelve, hogy a gyerek minél hamarabb kapjon valamilyen szakmát, amiből el tudja tartani magát. Az idősebbik bátyám mindig tornatanár akart lenni, de nem mehetett gimnáziumba, mivel el kellett mennie műszerésznek. A kisebbik bátyám pedig szakács lett. Ő se akart szakács lenni, de az lett. Nekem szerencsém volt, mert én voltam a legkisebb, s mire hozzám értünk, elfogyott édesapám energiája, s a tanító nénik unszolásának engedve beadtak gimnáziumba. Ott pedig már az irodalom érdekelt a legjobban. Az olvasás egyfajta védekezési stratégia is, burát terem maga körül az ember, amin nem törhet át a külvilág az összes kellemetlenségével együtt. Én erre használtam az olvasást. Mire az érettségihez értem, egyértelmű volt, hogy magyar szakra akarok jelentkezni. Akkoriban nagyon nagy volt a túljelentkezés az egyetemeken, én viszont nem voltam nagyon jó tanuló, de ‑ úgy látszik – megütöttem a szintet, s felvettek magyar-francia szakra. Ekkora apám már belenyugodott, hogy én nagyon sokára tudom csak eltartani magamat. Viszont akkoriban, ha valaki bejutott az egyetemre, akkor az egy viszonylag egyenes út volt, s kaptunk a kezünkbe egy szakmát.
Ma már az egyetemen is oktatják a kritikaírást, szerinted mennyire tanítható, tanulható a kritikaírás?
A mi időnkben még nem volt ilyen képzés, szó sem volt arról, hogy képeztek volna bennünket a kritikaírásra. A gyakorlatban kellett megtanulni a szakma szabályait, mert szerintem ez egy szakma. Óhatatlanul kudarcok és bukdácsolások után sikerül valakinek kialakítani a saját kritikusi nyelvezetét. Én egyébként nagyon jónak tartom, hogy a kritikaírást tanítják különböző egyetemeken. Ez nagyszerű dolog akkor is, ha valakiből nem lesz kritikus, mert a kritikaírás jó mentális gyakorlat. Tudniillik, az életben nagyon kritikusak vagyunk, kritikát mondunk mások viselkedéséről, megbírálunk másokat. De ritkán gondoljuk át, hogy ezt milyen módszerekkel tesszük, s vannak-e elvszerű, megfogalmazható szabályszerűségei annak, hogy hogyan fogalmazunk meg egy kritikát bármiről. Én erről egyetemistaként nem tudtam semmit, csak arról volt benyomásom, hogy abban a korszakban, a hetvenes évek elején milyen kritikák jelentek meg az irodalmi lapokban.
Emlékszel még kiről, melyik könyvről írtad az első kritikádat?
Első kritikám 1974-ben jelent meg a Kortársban Vathy Zsuzsa könyvéről. . Úgy jelenhettem meg a Kortársban, hogy egyik tanárom, Kovács Sándor Iván a Kortárs felelős szerkesztője volt, s fontosnak tartotta, hogy kipróbáljon fiatal kritikusokat, s számomra ez szerencse volt. Most, hogy már viszonylag régen vagyok az Alföld folyóirat munkatársa, sokan jelentkeznek nálam kritikákkal is. Ennek én mindig nagyon örülök, és amennyire tőlem telik lelkiismeretesen elolvasom és véleményezem ezeket a szövegeket, s amelyik nagyon jó, azt leközöltetem a lapban. Én így tudok hozzájárulni a kritikusi utánpótláshoz, ami szerintem roppant fontos dolog.
Említetted, hogy a hetvenes évek közepén jelent meg az első kritikád, s utána is rendszeresen írtál kritikákat. Az az időszak, mint tudjuk, nagyon erős központi ideológiai nyomás alatt telt. Ez számodra mennyire volt érezhető vagy meghatározó, akár fiatal irodalomtörténészként, akár kritikusként?
Mivel én irodalmi tárgyú témákról írtam, ezért ez engem közvetlenül nem érintett. Tudtam persze, hogy a lapok fölött milyen politikai ellenőrzés érvényesül, de a mai napig sokkal inkább érinti a kezdő kritikust azoknak a személyes viszonyoknak a bonyolult hálózata, ami az irodalmi életet jelenti. Ki van jóbankivel? Kiről melyik lapban nem akarnak vagy nem hajlandók negatív kritikát leközölni? Ezekről én semmit sem tudtam. Szegény Vathy Zsuzsát keményen deresre húztam. Őszintén szólva nem nagyon volt fogalmam róla, hogy ő kicsoda, azt az egy könyvét olvastam, s nagyon szigorú voltam, de csodák csodája a kritikámat leközölték a Kortársban. Magába a pártirányításba sokkal később ütköztem bele más összefüggésekben, erről sokat tudnék mesélni, s néha próbáltak cenzúrázni. Hogy egyetlen szórakoztató példát mondjak: Esterházy Péternek a Függőjéről írtam kritikát a Kritika című újságba. Amikor leadtam a szöveget, behívatott az akkori szerkesztő, s csodálkozva láttam, hogy fél oldalt beleírt a kritikámba. Ilyen élményem se azelőtt, se azóta nem volt. Olyan volt, hogy megpróbáltak kihúzatni mondatokat, de olyan, hogy bele is írjanak egy fél oldalt, olyan nem fordult elő. Döbbenten néztünk egymásra, ő azt nem értette, nekem mi a bajom az egésszel, én meg azt nem értettem, hogy ilyen ember létezhet egyáltalán, aki azt hiszi, hogy én hagyni fogom, hogy valaki beleírjon az én szövegembe. Ez egy nagyon durva dolog volt, s akkor át is vittem a kritikámat az akkori Mozgó Világba, ahol a szerkesztőség viccből azt a címet adta a cikkemnek, hogy Beűzetés a kritikába. Mindezzel együtt azt gondolom, hogy egy irodalmárnak nem feltétlenül jelent közvetlen kontrollt a politika.
Azt a megjegyzésedet ragadnám meg, amit Vathy Zsuzsáról mondtál, hogy nem tudtad, hogy ki ő. Ma már te is része vagy az irodalmi életnek, személyes, esetleg baráti kapcsolataid vannak írókkal, költőkkel. Lehet-e kritikát írni olyan szerzőről, akivel egyébként jó kapcsolatban vagy? Mennyire tudsz objektív maradni? És egyáltalán: a kritikaíráshoz szükséges-e az objektivitás?
Ez egy borzasztóan nehéz kérdés. Azt mondanám, hogy a kritikaírásban az objektivitásnak más jelentése van, mint ahogy azt a mindennapi nyelvhasználatban értjük. Azzal kezdem, ami könnyebb: mi nem objektív a kritikaírásban? Azt gondolom, mindenkinek egy személyes viszonyt kell kifejeznie az adott művel, amivel találkozik. A kritika ugyanis találkozás a művel. Rögtön hozzáteszem: nem mindenkinek ez a véleménye. Van, aki azt gondolja, hogy az ő kritikusi személyiségét kint hagyhatja az ajtó előtt, s nem kell belevinnie a kritikába. Nekem nem ez a véleményem. Én azt tartom jó kritikának, amelyik jellemzi a kritikaírónak az egyéniségét, és meggyőződéseiről pontos képet ad. Ennyiben a kritikaírás nem lehet objektív az én véleményem szerint. Nem lehet objektív azért sem, mert nincs olyan mércénk, amihez minden művet hozzá tudnánk mérni. A kritikus nem úgy működik, mint egy minőségi ellenőr a gyárban, ahol a futószalagról lekerülnek a munkadarabok, s van egy mintadarab, amihez hozzámérem a kikerülő árut, vagy megvannak a paraméterek, hogy milyennek kell lennie. A kritikusnak tulajdonképpen minden műre ki kell találnia egy új szabályrendszert, vagy egy paraméterrendszert, ha úgy tetszik. Ha egy jogi példát szeretnék hozni, akkor azt mondanám, ez olyan, mint hogyha minden bírósági perben újra kellene fogalmazni a törvényeket. Nem lehet akármit számon kérni egy műtől, csak azt, amit ő maga lehetővé tesz, hogy számon kérjenek. A részemről nagyarányú figyelem, odafigyelés kell, s ha úgy látom, sikerült megfognom a mű törvényszerűségeit, akkor azt már számon kérhetem tőle, hogy sikerült-e ezeket szerintem megvalósítania vagy sem.
A másik dolog az előítéleteknek a kérdése. Itt térnék vissza arra, amivel kezdtem, a személyes kapcsolatoknak a problémájára. Mindannyiunknak rengeteg előítéletünk van. Az előítéletek nem ördögtől valók, s ezt nem én mondom, hanem Hans-Georg Gadamer írta az Igazság és módszerben. Az a hiedelem, hogy az előítélet a babonával és a hamis meggyőződésekkel rokon, a felvilágosodás egyik rossz mellékterméke. Engem legalábbis meggyőzött Gadamer hermeneutikája arról, hogy jobb, ha ismerem a saját előítéleteimet. Az objektivitás tehát a kritikában annyit jelent, hogy én tudom, hol húzódnak az előítéleteim határai, vagy más szóval: hol húzódnak az ízlésem határai, s ezeket megpróbálom minél jobban visszaszorítani. Ez rettenetesen nehéz dolog, s ez csak akkor lehetséges, ha tudok róluk. Nem szabad az előítéleteket letagadni, mert nem tudunk élni nélkülük. Ha nem lennének, nem tudnánk bízni egymásban, egymás reakcióiban, nem tudnánk feltételezni, hogy a dolgok így vagy úgy fognak alakulni. Az viszont nagyon fontos, hogy ne ragaszkodjunk hozzájuk feltétlenül, s kicsit engedjünk is a ránk irányuló befolyásoknak. A másikfajta előítélet a személynek szól. Ez már nagyon nehéz kérdés, mert vagy ismerem a szerzőt, s – ne adj’ Isten – nagyon nem szeretem az illetőt („Utálom, mint a tejfölös tormát”, ahogy Petőfi mondta Goethéről), vagy éppen ellenkezőleg: nagyon szeretem, s nem szívesen írnék róla rosszat. Ezek a személyes viszonyok nagyban megnehezítik a kritikaírást, tehát jobb, hogy ha egy kritikus nem ismeri személyesen a szerzőt. Ha mégis ismeri, gondolja meg, hogy háttérbe tudja-e szorítani a rokon- vagy ellenszenvét. Ha nem, akkor nem írjon róla kritikát. Ez az én véleményem, mert szerintem a kritikaírásnak van egy ethosza: úgy kell írnom arról a műről, amit elém raktak, hogy semmiféle előítélet a lényegi ítéletalkotásba lehetőleg nem férkőzzön bele. Kicsit magasztosan fogalmazva: ez egy hivatás.
Ebből a szempontból az irodalomtörténészi munka veszélytelenebb, mert ott olyan szerzőkkel foglalkozunk, akik már halottak, nem tudnak visszabeszélni. Te azok közé a kritikusok közé tartozol, akik az írásaikban nem kímélik akár az élő klasszikusokat sem. Volt már olyan, hogy egy szerző megharagudott rád?
Nem is egy, de ez magától értetődik. Aki kritikus akar lenni, az fontolja meg, hogy nem lesz népszerű. A kritikus egy nemszeretem illető. Ha megnézzük Fellininek a 8 és fél című filmjét, akkor láthatjuk, hogy milyen egy visszataszító kritikus, akit a szerző vagy az alkotó megfojtana egy kanál vízben. Egy jelenleg még élő klasszikus (nem mondok nevet) használta velem kapcsolatban azt a kifejezést, hogy „irodalmi pitbull”, amit egy jóakaróm aztán visszamondott nekem. Erre nagyon büszke voltam, mert a pitbull nem válogat, mindenkinek nekiugrik, akit ellenszenvesnek talál. Ilyen szempontból én ezt inkább dicséretnek fogtam föl. Kaptam már fenyegetést is, hogy megvernek, de a legrosszabb a visszhangtalanság. Ehhez is hozzá kell szokni. Néhány év kritikai működés után mindenkinél felmerülő kérdés, hogy tulajdonképpen kinek is írom ezeket a kritikákat.
S hogy egy pozitívumot is mondjak, ami nagyon finom és diszkrét történet. Írtam Orbán Ottóról egy kritikát, aminek az volt a lényege, hogy megállapítottam: Orbán Ottó nem posztmodern. Nem rosszallásnak szántam, de ő ezt annak vette, viszont úgy válaszolt, hogy írt rá egy verset. Természeten nem említette meg se a nevemet, se a kritikámat, de én felismertem, hogy ez nekem szóló válasz, s aztán az első adandó alkalommal megkérdeztem tőle, hogy ezt jól értem-e. Azt mondta, hogy jól. Ez például egyfajta dialógus, szerintem ez a maximum, ami egy kritikus és az élő irodalom között egyáltalán létrejöhet.
Nagyon fontos, amit mondtál, s én még bolygatnám ezt a kérdést. Amióta az irodalom mint független beszédmód létezik, s létezik mellette a kritika, a kettő viszonya állandóan újradefiniálódik. Mi a kritika feladata? Mi a viszonya szerinted az irodalomhoz? Hogy meghatározza az irodalom fejlődésének irányát? Van egyáltalán létjogosultsága az ilyen kérdésfeltevésnek?
Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy az illúzió, hogy a kritika irányíthatja az irodalom fejlődését. Azt gondolom, ez egy totális félreértés. A kritikaírás soha nem lehet erre képes, s nem is lehet ez az ambíciója. Ha egy író nem sértődik meg a róla írt kritikától, hanem talál benne valami figyelemre méltót, akkor is roppant bonyolult folyamat az, ahogy egy alkotói műhelyben kicsapódik ez a kritikai hatás, s az adott szerző elkezd másként írni. Én abban a régi kritikámban Esterházy mesternek javasoltam, hogy hagyja abba az idézettechnikát, hogy jelölt vagy jelöletlen idézetek sorát építi bele a szövegeibe. Mit mondjak? Nem hagyta abba. Sőt odáig elment, hogy van olyan műve, ami teljes egészében idézet.
Komlós Aladár mondta, hogy a kritikus egy bizalmi férfiú (ezért elnézést kérek a hölgyektől), akinek senki semmiféle felhatalmazást nem adott arra, hogy megfogalmazza mások nevében is saját véleményét, s mégis megfogalmazza. Hogy ezt megteszi, ez egy paradox helyzet. Ha engem senki nem kért meg, hogy elmondjam a véleményemet, de én mégis nyilvánosan elmondom, akkor ez engem bizonyos dolgokra kötelez. Már beszéltünk a sajátos értelemben vett objektivitásról. S arra is kötelez, hogy komolyan vegyem a művet, és mindenkit tiszteljek, aki úgy gondolja, hogy irodalmi művet fog létrehozni. De a kezdő tisztelet után már semmiféle tiszteletet ne tanúsítsak, ne érdekeljen, hogy másoknak mi volt róla a véleményük. Az én etikai felelősségem az, hogy az én legkomolyabban vett véleményemet minél jobban megfogalmazzam.
Régebben voltak olyan elképzelések is, hogy a kritika arra jó, hogy az olvasó megtudja, mi van a műben, s ezek után, ha van kedve, elolvassa. Én azt gondolom, hogy ez egy huszadrangú funkció. Vannak persze erre szakosodott kiadványok, mint például az Új Könyvpiac, amiből meg lehet tudni, hogy körülbelül miről szól egy könyv. A kritikának nem ez a dolga, a kritika egy önálló műfaj. Egy régi tanárom azt mondta egyszer, hogy egy jó kritikus ér annyit, mint egy rossz költő. Én továbbmennék ennél: a kritikát önállóan is lehet olvasni, anélkül, hogy az ember olvasta volna azt a művet, amire vonatkozik. Lehet, hogy ez meglepő, de kritikát olvasni nem rossz dolog. Az ember tudja élvezni, hogy ki hogy csinálja, s nem kell feltétlenül elolvasni azt a művet, amire vonatkozik. Tudniillik, feltárul közben a kritikus személyisége, a világhoz való viszonya, s ez orientál, elgondolkodtat engem is, s megtanulom, hogy hányféleképpen lehet egy műhöz viszonyulni. Szerintem inkább ebben van a kritika funkciója.
Az elmúlt húsz évben két ún. kritikavita is zajlott a magyar irodalmi életben. Az első „nagy kritikavita” nyitó eseményén, a JAK konferenciáján te is előadtál. Annak a vitának a központi kérdése az irodalomelmélet hatása a kritikaírásra volt, a néhány éve lezajlott „kis kritikavita” viszont főként az új internetes kritikai portálok megjelenésének hatásával foglalkozott. Gyakorló kritikusként hogyan látod: általában véve változott a magyar kritikaírás beszédmódja az utóbbi időben?
A „nagy kritikavitára” elég rosszízűen emlékszem vissza, mert inkább pozícióharc volt, mint igazi vita. Én nem is igen fogtam fel először, hogy mibe csöppentem bele, amikor ott felszólaltam. A hozzászólásom egyik vonulathoz sem illeszkedik, mert nem tudtam, mi készül a háttérben. Két tábor esett egymásnak. Az akkor uralkodóvá váló irodalmi beszédmódok egyes képviselői jelentették be igényüket arra, hogy csak azt fogadják el kritikának, amely magába olvasztja ezt a tudományos eszköztárat, s ezt a beszédmódot vallja magáénak, s a többi csak érzelgés, szépirodalommal határos impresszionisztikus valami. Velük szemben a másik tábor képviselői az előbbiek szemére vetették, hogy amit ők írnak kritika címén az olvashatatlan, nem derül ki, hogy mi a kritikus véleménye igazából az adott műről, viszont egy olyan irodalomtudományi zsargonnal önti nyakon az olvasót, amit jóformán nem lehet megérteni. Én nem szerettem ezt a vitát, mert úgy gondolom, hogy mindkét oldalon vannak értékelhető érvek. Azt gondolom például, hogy egy kritikusnak elméletileg nagyon felkészültnek kell lennie, kell tudnia kurrens irodalomelméleti iskolákról, értenie kell azokat, s tudnia kell alkalmazni azok eszköztárát, de ahogy elkezd kritikát írni az ember, ezt az egészet el kell felejteni. Úgy, hogy a háttérben legyen ott az elméleti eszköztár, amit akkor alkalmazunk, mikor tanulmányt írunk, s nem akkor, mikor kritikát. Amikor kritikát írok, akkor a szemléletmód megalapozásához van szükségem az elméleti háttérre. Volt a kilencvenes évek elejének egy olyan időszaka, amikor ez az áltudományosság, hogy így mondjam, kicsit jobban előtérbe került a kelleténél, aztán ez egészségesen visszaszorult, főleg azért, mert sokféle irodalomtudományi iskola van manapság, s már nincs meg egyetlen iskolának az a vezető pozíciója, amelyet kisajátíthatna magának. A másik ok pedig az, hogy újabb és újabb generációk lépnek be a kritikaírásba, s hozzák a saját stílusukat. Sokkal felszabadultabbak, mint akár az én nemzedékem volt. Nekünk rengeteg szabályt kellett betartani, a szerkesztőségek Cerberusként felügyelték, hogy milyen stílusban lehet megszólalni a kritikában, s mit engedhet meg magának a kritikus és mit nem. Itt most nem elsősorban a politikai dolgokra gondolok, hanem egyáltalán a stílus szintjén, hogy hogyan kell kinéznie egy kritikának. Ebből nagyon sokat lehetett tanulni, az ember megtanult korrektül fogalmazni, de néha olyan volt, mint egy kényszerzubbony.
Ma már minden megengedhető, ehhez – s itt térnék rá a másik kérdésedre – nagymértékben hozzájárult a netes blogkultúra. Ez már nem az én világom, ezt meg kell, hogy mondjam őszintén, és nyilván ezért van, hogy ennek több veszélyét látom, mint hasznát. Azt is látom természetesen, hogy bizonyos felszabadulási folyamat sokkal töretlenebb a blogkultúrában, mivel ott bárki bármit írhat. De ugyanebben rejlik a veszélye is: senki sincs, aki kritikusra rászóljon, hogy „Mondd már meg, hogy sikerült ezt az ócska mondatot összehozni?” Senki nem teszi szóvá a másik nyelvi hibáit sem, s nem beszélve arról, hogy a viták is egyfajta kaotikusságban folynak, nem lehet mederben tartani őket, ami a hagyományos nyomtatott sajtóban biztosítható volt. Ha ott beindult egy vita, akkor a szerkesztőség meg tudta azt csinálni, hogy csak olyan szövegek jelenjenek meg, amelyek az adott vita keretei között elhelyezhetők. Az interneten már nincs, aki ezeket a vitákat irányítsa. Egészen őszintén megmondom, nem tudom, milyen hatása lesz mindennek a kritikai nyelvre.
Nemrég Ignotusról jelent meg monográfiád, aki a Nyugat meghatározó kritikusa volt. Viszont az ő alakja nincs benne annyira a köztudatban, mint a legtöbb nyugatos szerzőé. Hogy egy személyes példát mondjak: én tőled tudtam meg, hogy ugyanabban a gimnáziumban érettségiztem, mint ahová hajdan Ignotus is járt. Ott, ebben a hagyományaira büszke iskolában viszont őt nem tartották számon. Saját kritikusi munkádban mennyire tekinted őt példaképednek? S rajta kívül van-e még valaki, akit mesterednek tartasz.
Ignotus nekem valóban nagyon fontos, s valóban személyes választás is volt, amikor elkezdtem vele foglalkozni. Hogy példakép lenne? Ez egy nehéz kérdés, mivel egy olyan figuráról van szó, aki száz évvel ezelőtt működött, pontosabban akkor volt a fénykora a 19. század végén s a Nyugat korszakának az első világháborúig tartó időszakában. Annyit mindenki tud róla, hogy nagy szerepe volt a Nyugat létrehozásában. Ez a másik ok, amiért nem érdemes kritikusnak menni: ha valaki azt akarja, hogy belekerüljön a nemzeti panteonba, akkor legyen író, költő vagy valami hasonló, de a kritikusokat ritkán szokták számon tartani. Milyen értelemben lehet nekem példakép Ignotus? A kritika ahhoz túlságosan korhoz, időhöz kötött, hogy át lehessen venni megoldásokat vagy akár nyelvi formákat, viszont azt is tudni kell, hogy bizonyos dolgokat Ignotus hozott be a magyar kritikaírásba. Ő merte például először megfogalmazni azt, hogy nagyon határozottan el kell választani a szerző személyére vonatkozó erkölcsi és egyéb ítéleteinket a műről való ítéleteinkről. S nem csak arra gondolt, hogy ha én ismerem az írót, s egy ronda fráternek tartom, attól függetlenül még fel kell tételeznem, hogy írhat zseniális műveket. A személynek az erkölcsi és egyéb kvalitásai mit sem mondanak az irodalmi tehetségéről. Ennek a kimondásához is kellett bátorság. De arra is gondolt, hogy egy műnek az értéket sem az erkölcsi-etikai pozitívumai döntik el. Nem attól lesz jó vagy rossz egy mű, hogy milyen erkölcsi tanulságokat vélünk belőle kihallani. Tehát ha egy érvényes esztétikai ítéletet akarunk alkotni, akkor első szinten félre kell tenni a rögtön kínálkozó erkölcsi ítéleteket. Ezek az előbb említett előítéletek tartományába is esnek. Azt is tudta természetesen Ignotus, hogy egy másik szinten nem választható el az irodalom sem a moráltól, sem a politikától, de sem a morál, sem a politika nem szabhatja meg egy műnek az esztétikai értékét. Ignotusnál láttam először a magyar kritikaírás történetében ezt az álláspontot következesen képviselni, s ebből a szempontból valóban ő az egyik példaképem. Akkoriban ez komoly támadásokat is kiváltott az ő személye s általában a Nyugat íróival szemben. Akik egy bizonyos irodalmi irányzatot nem szeretnek, azok azzal igyekeznek visszaszorítani vagy agyoncsapni azt az irányzatot, hogy morálisan hiteltelenítik. Erre a taktikára mindig gyanakodni kell.
S hogy van-e más kritikusi példaképem? Sok van, sok jó kritikus volt nálunk a 20. században, de most mégis egy franciát mondanék, akit úgy hívtak, hogy Roland Barthes. Ő a 20. század második felének nagy hatású francia esszéistája és kritikusa volt. Fantasztikusan jó esszéista volt, s ő éppen arra példa, hogy hogyan lehet a tudományosságot úgy összehozni az esszéisztikus és szép nyelvezettel, hogy nem billen el a mérleg nyelve egyik irányba sem.
(A honlap főoldalán látható fotót Stekovics Gáspár készítette.)
Discussion about this post