Szávai Dorottya: Egyenes labirintus
Szávai Dorottya komparatisztikai tárgyú munkáinak gyűjteménye, az Egyenes labirintus című tanulmánykötet, az utóbbi évtizedek magyar és nemzetközi irodalomtudományának időről időre felmerülő kérdéseit helyezi új megvilágításba. Személyes érdeklődéséből és kutatási területeiből fakadóan a szerző elsősorban azokat a kapcsolódási pontokat keresi írásaiban, amelyek az érintett részdiszciplínákat (összehasonlító irodalomtudomány, hermeneutika, líraelmélet) ötvözik. Az a magyar-francia kulturális párbeszéd jegyében fogant „kétkultúrájú” irodalomszemlélet, amely Szávai tudományos tevékenységének hátterében áll, eleve kijelöl egy kettős irányú mozgást: a francia irodalom magyar integrációjának és a magyar irodalom francia adaptációjának problémakörét. Mintegy harmadik lépésben adódnak hozzá mindehhez azok a szövegközi vizsgálódások mélyrétegéből felszínre kerülő eredmények, amelyek a költészet történeti, poétikai és interpretációs elméleteinek konkrét műveken keresztül való bemutatásából származnak.
Az első szöveg a genfi iskola legfőbb teoretikusa, a ma is élő és alkotó Jean Starobinski vonatkozó tárgyú írásaiban felsejlő, hermeneutikai alapokon nyugvó interpretációs modellen keresztül mutatja be az összehasonlító irodalomtudomány és a kultúratudomány érintkezési lehetőségeit. A La relation critique (A kritikai viszony) című Starobinski-alapműben felvázolt problematika lényegi analízisén túl Szávai a szerzővel készített saját interjújának részleteivel teszi az elemzést személyesebbé és közérthetőbbé. Hipotézise szerint az életmű sajátos kultúrafelfogásának és hagyományértelmezésének köszönhetően eleve komparatisztikai beállítottságúnak tekinthető, maga a szerző pedig egy korszerűnek mutatkozó komparatisztika eminens képviselőjének. Rávilágít továbbá arra, hogy a szövegértelmezések középpontjába állított komplex jelentésű kulcsfogalom, a tekintet, és az e fogalom köré rendeződőtekintet poétikája mint módszer (pontosabban interpretáció-elmélet) eleve dialogikus műalkotás-fogalommal számol, és éppen ezért elválaszthatatlan a viszony kategóriájától. A Starobinski-életmű koherenciájában döntő szerepet játszó terminusok felvillantásával Szávai Dorottya olyan további kérdéshorizontokat is kijelöl, amelyek aktuálisan meghaladják ugyan egy tanulmány kereteit, mégis relevánsnak tekinthetők a komparatisztika ezredfordulós újragondolása szempontjából.
Gyergyai Albertről szóló írásában a szerző az általa egykor személyesen ismert Babits-tanítvány műfordító, irodalomtudós és esszéista emberi alakjának és tevékenységének bemutatását a hozzá fűződő emlékképek megidézésével árnyalja. Vizsgálódása centrumában az esszé műfajának Gyergyai-féle megközelítése áll, melynek öröksége saját vallomáskísérletének korrelátuma is egyben. A paradigmatikus életmű tulajdonképpeni jelentőségét nem egyszerűen abban látja, hogy a francia irodalom és kultúra magyarországi recepciójában ténylegesen meghatározó szerepet játszott, hanem ezt az általános nézetet meghaladva inkább abban, hogy életműve már keletkezésében is a magyar-francia kulturális párbeszéd szülötte volt. A klasszikus fogalmának tisztázását célul kitűző Klasszikusok című 1958-ban megjelent tanulmány vezérfonalának ismertetése közben olyan, más időkből származó írásokra is kitér, mint például Babits könyvének, Az európai irodalom történetének szentelt esszéje vagy a hét évvel későbbi Babits és a franciák, továbbá azokra a Racine és Baudelaire költészetét taglaló szövegekre, amelyek összevetése jó példaként szolgálhat Gyergyai korábban megfogalmazott kritikai észrevételeinek finomodására, álláspontjának esetleges revíziójára.
Gara László költészeti kánonját, konkrétan az 1962-ben megjelent Anthologie de lapoésie hongroise című munkát veszi górcső alá a kötet harmadik szövege, amely az emigráns irodalmár emlékére 2013-ban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett konferencián elhangzott előadás írott változata. A magyar líratörténetről átfogó képet felvázolni szándékozó francia nyelvű antológia Szávai meglátása szerint valóságos komparatisztikai csemegének számít, hiszen egy párizsi magyar emigráns műveként, a korabeli francia irodalmi közízlés hatására kikristályosodott, ugyanakkor teljességgel egyéni szűrőn keresztül mutatja be költészetünk legnagyobbjainak alkotásait. A Gara-féle szelekció és a mai magyar irodalomszemlélet esetleges egyezései, illetve eltérései mellett a fordítás problémájának is kellő figyelmet szentel a szerző, külön kiemelve Gara László speciális műfordítói módszerének, az ún. garaizmusnak megoldási kísérleteit, melyek alkalmazása legalább részben segíthet áthidalni a két műfordítói hagyomány különbözősége okán felmerülő nehézségeket. Pilinszky életműve mint a magyar költészet alighanem legsikeresebb francia adaptációja már itt előkerül példaként, a soron következő tanulmány azonban teljes egészében erre a kérdéskörre fókuszál, mégpedig Lorand Gaspar és Pilinszky János költői tereinek összevetésével.
Szávai Dorottya állítása szerint a Gaspar-életműben feltárható térbeli tapasztalat olyan identitásformáló tényezőként jelenik meg, amely nem egyszerűen az előtérben zajló események kerete, hanem a maga differenciáltságában a versbeszéd ab ovo kategóriája. Kifejti, hogy sajátos műfordítói státuszából fakadóan a magyar anyanyelvű, ám francia kulturális közegben szocializálódott és e nyelven alkotó Gaspar miként válhatott Pilinszky verseinek legautentikusabb külhoni interpretátorává. Külön érdeme Szávainak, hogy a két költő közötti írásos kapcsolattartás magyar nyelven hozzáférhető dokumentumainak feldolgozásán túl komoly kutatásokat végzett a franciaországi IMEC kutatóintézet levéltárának kéziratgyűjteményében, ahol Pilinszky és Gaspar kéziratos levelezésének olyan darabjait is áttanulmányozta, amelyeknek Magyarországon csupán egy kis része került publikálásra. Szávai Dorottya maga is két nyelven olvasott, és kétnyelvű jegyzeteket használt a szöveg írása közben, így elemzése olyan irodalomtörténeti adalékokkal szolgál a magyar olvasó számára, amelyek nélkül bizonyára kevésbé adekvát képünk lehetne Pilinszky francia nyelven megjelent verseinek hátteréről, Gaspar munkamódszeréről, a két alkotó személyes kapcsolatáról, barátságáról. A kötetszerkezet szempontjából centrálisnak mondható tanulmányt a tudományos szövegektől megkövetelt filológiai igényesség mellett elejétől végéig áthatja a téma iránti szenvedélyes elkötelezettség.
Az ötödik és egyben utolsó tanulmány némileg kilóg ugyan a sorból, mégis szervesen illeszkedik a teoretikus, történeti, illetve interpretációs kérdések körül kibontakozó négy megelőzőhöz. A főként elméleti szempontú megközelítések gyakorlatba való átültetését itt már egy konkrét szöveg, Weöres Sándor Első szimfóniája harmadik tételének, a Valse triste című versbetét francia fordításának példáján keresztül követhetjük nyomon. A versválasztás persze nem véletlen, hiszen a már előzőleg tárgyalt Gara-antológia egyik darabjának Robert Sabatier által fordított, 1962-es változatáról van szó. A vers zeneiségének szakszerű tanulmányozása után, amelyben a pontos műfaji meghatározás kísérletén kívül Haydn napszak-szimfóniáival való rokonítás is terítékre kerül, és amelyben a szerző szintén figyelemreméltó jártasságot mutat, a szöveg modalitásából kiindulva hangnemét is behatóan elemzi. Az elégikus fogalmának schilleri meghatározása alapján veti össze a fordítást az eredetivel, majd párhuzamot von néhány hasonló tematikájú magyar verssel, kiegészítve fejtegetését például Kierkegaard azon költészettel kapcsolatos megállapításaival, amelyek Weöres lírájának vonatkozásában szemlátomást érvényesek.
Szávai Dorottya a jelenkori kánonban kitüntetett vagy épp háttérbe szorított, ám általa joggal kiemelt alkotók munkásságának újragondolását és újrakontextualizálását következetesen, lépésről lépésre viszi végbe kötetében, a mindenkori olvasó igényeit és befogadókészségét is szem előtt tartva. Azok számára is hasznos lehet e könyv, akik nem szakavatottak, csupán betekintést szeretnének nyerni az irodalom élő hagyományának tudós értelmezésébe. (Gondolat, Bp., 2016)
Kontra Attila
