A humor és annak hiánya Babits 1916 és 1920 között keletkezett verseiben
„Babitsnál a humor ritka ragyogás” – állapította meg a Hatholdas rózsakert című, életrajzi alapú humoros beszélyéről írt kritikájában Kardos László [1] és valóban: a Babits-életmű alig szolgál példával számunkra a költő humorát illetően, a recenzeált mű mellett talán egyedül a kései nagy mű, a Jónás könyve tekinthető kivételnek. Illyés Gyula visszaemlékezésből tudjuk: „Ő ezt a művet betegágyában is, föl-fölszisszenve is, elejétől végéig nevetve írta, őszinte szívvel mulatva és gúnyolódva mindenen, különösen azon a képtelen tökön!”[2] Pedig a humor kérdését Babits a magyar irodalom egyik meghatározó vonásának tartotta, Magyar irodalom című 1913-as esszéjében a magyar jellemet a következőképpen mutatja be: „Szkepszise nem cinizmus, hanem józanság. Nem cinikus keserűség, hanem józan, jóindulatú, fölényes humor. A híres magyar humor, irodalmunk egyik fővonása: tulajdonképpen ilyen flegmatikus parasztbölcsesség: a nyugodt szemlélődőnek fölénye a cselekvővel szemben. Nem csúfolódik, nem is irigykedik, mint más népek humora; sokat látott, tudja, hogy sok minden »nem érdemes«: de azért csak szeretettel mosolyog a világon, azokon, kik törik magukat: mint a tapasztalt férfi a bohó gyermeken.”[3] Kérdés tehát, hogy ha Babits ismert költői, szépírói életművére nem kifejezetten jellemző az „irodalom egyik fő vonása”, a humor, megtaláljuk-e nyomait kötetbe fel nem vett, esetleg a kéziratban maradt versei között? Meglepően könnyen nyomra bukkanunk, ha az 1916 és 1920 közötti periódus verspublikációt áttekintjük. Az 1868 óta megjelenő élclap, a Borsszem Jankó 1917. évi február 25-i számában ugyanis megjelent egy verse Babitsnak Arany címen.
Mélán ültük még az iskolát,
s ittuk már a lelked italát
tejnek, mint a jó bor elejét:
ó csak most érezzük erejét!
Lelked íze lelkünkön maradt
s lelkesebb a lelkünk általad.
Ó most hull a test és hull a vér,
addig élünk míg a lélek él!
A vers feltehetően rövid időn alatt keletkezett, ceruzaírású fogalmazványa ugyanis egy Karinthy Frigyestől kapott, 1917. február 16-i datálású levél fóliójának verzóján (OSzK Fond III/687. 2.) található. A vers tisztázatát Babits legépelte, s valószínűleg ezt küldte el a szatirikus lap szerkesztőségébe, erről tanúskodik a gépirat rektóján olvasható, Babitstól származó autográf rájegyzés: „Borsszem Jankó”. A közkedvelt vicclap a február 25-én megjelent lapszámát szentelte Arany emlékének, de – szemben a lap alapkarakterével – nem kizárólag humoros írásokat publikáltak, ahogy azt a Babits-vers is példázza. A verset Babits minden bizonnyal túlzottan alkalminak gondolta, esetleg a rövid idő alatt megírt költeményt nem érezte eléggé kidolgozottnak, mindenesetre nem vette fel sem a Nyugtalanság völgyébe, sem valamelyik későbbi kötetébe, mely egyértelműen jelzi a műnek tulajdonított alacsonyabb esztétikai nívót. Mindenesetre tény, hogy az Arany című vers Babits életében egyetlen nyomtatott megjelenése az élclapban található, s ez a figyelmünket a Borsszem Jankó adott lapszámára irányítja. George Bernstein, aki Walter Benjaminnak a műalkotások aurájára vonatkozó koncepcióját a szépirodalmi szövegre vonatkoztatva gondolja tovább, megállapítja: „Az aura részben a szöveg materiális jellemzőiből jön létre. A mű megtestesülésének eredeti helyei tehát magukban hordozzák azt az aurát, amely a művet elhelyezi térben és időben, és amely létrehozza a mű autenticitását és kontingenciáját egyaránt. Ha megfosztjuk ettől az aurától, akkor a könyv lapját is megfosztjuk az ikonikusságától, s ezáltal a szöveg jelentésének fontos elemeitől.”[4] Bornstein a Benjamin-i „aurát” a Jerome McGann-ra hivatkozva a mű könyvészeti kódájával azonosítja, mely magába foglalja a szöveg anyagi szintjeinek (a könyvek, kéziratok fizikai formájának: papír, tinta, betűtípus, oldalterv, ár, a variáns mellett szereplő illusztrációk stb.) vizsgálatát is.[5] Túl az esztétikai kérdéseken éppen a szöveg alkalmisága indokolhatta, hogy Babits a Borsszem Jankóba szánt versét nem kívánta kiszakítani a megjelenés eredeti kontextusából, abból a reprezentatív tablóból, melyen a kortárs írók, költők (Bródy Sándor, Hatvany Lajos, Ignotus, Kosztolányi Dezső, Kiss József, Krúdy Gyula és mások) sora vall Aranyról, megidézve a költőelőd szellemiségét, és azáltal, hogy a rövid szövegrészleteket sajátkezű aláírásaikkal szignózzák, egyben saját „személyes” jelenlétüket is láthatóvá és olvashatóvá teszik az újság lapjain.
A közölt szövegek egy része Babits versén kívül is Arany költői nagysága előtt tisztelgő rövid prózarészlet vagy vers, de a címlap is jelzi a centenáriumi megemlékezést is meghatározó történelmi kontextust: a világháborút, a nyitó oldalon ugyanis egy sérült katona áll Arany Nemzeti Múzeum előtt található szobra előtt. Babits verse ennek következtében tehát tökéletesen beleillik a lapszám tematikájába és összetett, egyszerre humoros és tragikus hangulatába is. A vers rövidsége ellenére az Arany–Babits-kapcsolattörténet két meghatározó mozzanatát emeli ki: egyrészt a klasszikus költői életművel való gimnáziumi megismerkedés alapélményét, másrészt a saját életművére gyakorolt hatástörténeti összefüggést. Az iskolai emlékek megidézése („ittuk már a lelked italát”) implicite Aranyt mint tanárt szólítja meg, mely gyakori ábrázolása a költőnek, Babits Arany Jánoshoz című szonettjében is „hunyt mesterünk”-ként aposztrofálja költőelődjét, de például a Borsszem Jankó Arany-számának egy másik verse, a fiatal Zilahy Lajos Bús magyar mesék… című szonettje is „Ébredj Mesterünk!” megszólítással fordul Aranyhoz. A háborús kontextus is megjelenik Babits versében, a külön kétsoros záró szakasz egyértelműen erre uta: „Ó most hull a test és hull a vér, / addig élünk míg a lélek él!”
Számtalan személyes és történelmi okot hozhatunk fel természetesen arra, miért is hiányzik Babits ismert életművének ekkor keletkezett részéből a humor. Következetes pacifizmusával írásaiban és személyes kiállásaiban mindvégig a háborúval szemben foglalt állást, az őszirózsás forradalom nyíltan kiállt a polgári demokrácia mellett, majd a Tanácsköztársaság idején foglalta el a tanári katedrát a pesti egyetemen, s mindezek miatt többször került politikai támadások kereszttüzébe, s mint a Nyugat Ady mellett másik meghatározó költője irodalmi viták középpontjában is állt. A világháború alatt öccse és barátai kerültek ki a frontra, kerültek fogságba vagy haltak meg a lövészárokban. Ha a nyilvánosságnak szánt művekben nem is találjuk meg a könnyebb regisztert, a kéziratos hagyaték még őrizhet humoros versfogalmazványokat, esetleg kész műveket.
Babits Mihály összes műveinek kiadásához írt utószavában Török Sophie felidéz egy jelenetet, Babits Kosztolányi posztumusz megjelent kötetének olvasása utáni kifakadását: „A Műhely című cikluson háborodott fel, melyben Kosztolányinak apró és vicces rímjátékai vannak összegyűjtve. »Hiszen ilyet minden író csinál, játékból, unalomból, kísérletezésből, – de megbocsájthatatlan bűn ilyesmit kiadni egy nagy költő halhatatlan nagy művei között, nagyközönség számára!«”[6] Ha nem is nagy számban, vicces rímjátékokat Babits hagyatékában is találunk,[7] az általam feldolgozott anyagban van olyan fogalmazvány, mely a könnyedebb rögtönzések közé lenne sorolható. Az 1916. év elején született, [Kiphened vasárnap…] kezdetű fogalmazvány (OSzK Fond III/1969. 80. fólió verzóján) egy napsoroló mondóka részlete lehet, melyhez hasonlót Babits 1911-ben is írt: a [Új esztendő beköszön…] kezdetű tizenhárom versszakos verse az év egyházi ünnepeit verseli meg újév napjától Szilveszterig. A [Kiphened vasárnap…] valószínűleg Babits alkalmi ujjgyakorlata lehetett, a lap alján a következő aláhúzott lejegyzés olvasható még: „Hétfő, kedd, szerda…”:
Kipihened vasárnap
s hét eleje hetfe, kedd,
adni fog új kedveket
Található a hagyatékban egy csonka boríték hátoldalára lejegyzett rövid vers (OSzK Fond III/1969. 70. fólió verzóján), melynek nemcsak pontos kiolvasása, de – ezzel együtt – megértése is kihívást jelent. Az általam javasolt olvasat a következő:
Hengerbuckás földi szán
Lélek sávolta kópéi
menyecskeszemű parázs
élc villanykái
Az 1917. augusztus 1. után keletkezett négy sorból álló fogalmazvány vélhetően egy játékos költői rögtönzés. A rövid versike érdekessége, hogy szavai ugyan a Babits korabeli nyelvállapot szerint értelmesek, és bár hiányzik az ige, a szavak szintaktikai viszonya mégis szabályosnak mondható, a szavak jelentése azonban értelmesen egymással nem kombinálható. Ezért a [Hengerbuckás földi szán…] kezdetű fogalmazványt leginkább avantgárd verskísérletként olvashatjuk, ami azért különösen érdekes, mivel egy évvel korábban Babits a Nyugatban élesen kritizálta Kassák mozgalmát, s hagyatékban maradt verseiből az is látható, hogy az újabb költőgeneráció jelentkezése, mely ekkor elősorban Kassák körül szerveződött, komoly lelki-költői válságot okozott számára. A Ma, holnap, irodalom című írásában Babits többek között A Tett folyóirat alkotóinak hagyomány- és formatagadását kifogásolja: „A művészet bizonyos értelemben kifejezés, és olyan módon hat, mintahogy a nyelv. A nyelv pedig régi konvenciók, azaz öröklött hagyománykincs segélyével érheti csak el célját. A művészet hatása, mint a nyelvé, asszociációkon sarkallik, s az asszociáció már mindig ősi, hagyományszerű beidegzettségeket feltételez. S ez nemcsak a megértésre, nemcsak a művek értelmi oldalára vonatkozik, hanem éppenolyan mértékben arra, aminek e megértés mindig csak eszköze, a megérzésre, a legsúlytalanabb hangulati elemekre.”[7] A [Hengerbuckás földi szán…] kezdetű fogalmazvány bár követi a nyelv grammatikai konvencióit, s mintha a vers két-két sora valamifajta gondolati-képi párhuzamot állítana fel, szemantikailag mégis értelmetlen szöveget kapunk. Nem véletlen tehát, hogy az avantgárd poétikai hatása nem ezen a területen ragadható meg Babits korabeli költészetében, hanem a szabad vers-forma lényegesen sikerültebb változataiban, mint például az Éji út, vagy az erős érzelmi hatást kifejező, expresszionizmushoz közelítő versek, melyek legismertebb darabja a Húsvét előtt. A [Hengerbuckás földi szán…] ezért leginkább az avantgárd paródiájaként olvasható.
Babitsra a kortársai és az utókor is általában mint a költészet elefántcsonttornyába zárkózó filozopter költőre tekint. Bár ezt a képet éppen az első világháború, majd az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság idején formálódó lírája és közéleti aktivitása miatt érdemes újragondolni, a humor ebben az időszakban is csak ritkán ragyogott fel írásaiban.
Szénási Zoltán
[1] Kardos László, „Hatholdas rózsakert: Babits Mihály novelláskötete”, Nyugat 7, 5. sz. (1937): 359–361, 359.
[2] Illyés Gyula, „Az ismeretlen: Naplójegyzetek versben és prózában”, in Babits emlékkkönyv, szerk. Illyés Gyula (Budapest: Nyugat Kiadó és Irodalmi R. T., 1941), 185–194, 188.
[3] Babits Mihály, „Magyar irodalom”, in Esszék, tanulmányok, sajtó alá rendezte Belia György, 1 (Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1978), 359–420, 396–397.
[4] George Bornstein, „Hogyan olvassuk a könyvoldalt?: Modernizmus és a szöveg materialitása”, in Metafilológia I: Szöveg, variáns, kommentár, szerk. Déri Balázs, Kelemen Pál, Krupp József és Tamás Ábel, ford. Vince Máté, Filológia 2 (Budapest: Ráció Kiadó, 2011), 81–117, 84.
[5] Jerome J. McGann Jerome J., „Szövegek és szövegiségek”, in Metafilológia I: Szöveg, variáns, kommentár, szerk. Kelemen Pál, Krupp József és Tamás Ábel, ford. Danyi Gábor, Filológia 2 (Budapest: Ráció Kiadó, 2011), 47–61; McGann Jerome J., „Szövegek társadalmivá tétele”, in Metafilológia I: Szöveg, variáns, kommentár, szerk. Déri Balázs, Kelemen Pál, Krupp József és Tamás Ábel, ford. Danyi Gábor, Filológia 2 (Budapest: Ráció Kiadó, 2011), 62–80. Mindkét tanulmány az alábbi könyv egy-egy fejezete: Jerome J. McGann Jerome J., The Textual Condition (Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1991), 3–16 és 69–87.
[6] Babits Mihály, Összes művei, sajtó alá rendezte Török Sophie ([Budapest]: Franklin, 1945), 1124.
[7] Kiragadott példaéként egy 1924 februárjában keletkezett versikét idézek:
Ismertem egy professzort
Zseniális hülye volt
Politikát tanitott
Tanitikát politott
[8] Babits Mihály, „Ma, holnap és irodalom”, Nyugat 9, 17. sz. (1916): 328–340, 333.
