A Galambok röppennek föl című kötet műfaját tekintve regény. Méghozzá olvasmányos fajta, amely kimond mindent, könnyen követhető, nem hagyja kétségek között az olvasót, nem kínál bonyolult elméleti értelmezési hálót, mégis tematikájánál fogva olyan szöveg, amelyről beszélni kell. Melinda Nadj Abonji tizennégy fejezetből álló, az időben ugráló, mégis folyamatos egészet alkotó regénye egyike azoknak a műveknek, amit irodalmi körökben a kisebbségi és az emigráns irodalomba (is!) szokás besorolni. Tudniillik Nadj Abonji hőse, Ildikó is kisebbségi és egyszerre emigráns is, a kérdés azonban csak az, hogy hol. Jugoszláviában magyarként, Svájcban jugoszláviai magyarként, vagy a rokonok között svájci gazdagként, esetleg a svájci ismerősök között emigráns szegényként? De rákérdezhetünk arra is, hogy földrajzi vagy mentális térben? Itt is, ott is idegen. A szilánkokra hullott öndefiniálási lehetőség, az eleve adott kisebbségi/emigráns pozíció révén a szubjektum – útkeresése során – olyan etnikai tereket felülíró atmoszférát teremt meg, amelyben létrejöhet egy teljesen új szemlélet, egy új identitás.
A Galambok röppennek föl narrátorának és főhősének egybeesése egyértelmű, tapasztalhatjuk ezt az én-elbeszélésből, azonban az a tény, hogy az írónő élete a regényben olvasható történetvezetéssel rokonságot mutat, megnyitja az önéletrajzi és a lélektani regény perspektíváit is. A realitásból táplálkozik, lélektani élmények szervezik a két párhuzamos – kronologikusan elkülönülő, ám mindvégig jelen idejű –, mégis össze-összefonódó sík cselekményét. Ildikó gondolat-, érzelmi és tudatvilága az emlékezés nyújtotta lehetőségek által körvonalazódik. Az emlékezés pedig fikció. Sohasem emlékezünk úgy, ahogy az valójában volt, hanem úgy, ahogyan az bennünk alakot nyert, annak interpretációja („regényesítése”) pedig még inkább távolabb visz a realitástól, hiszen többszörös módosulás jön létre. A regény fejezetei a vajdasági látogatások és a svájci mindennapok emlékeinek váltakozásában szerveződnek, valamiféle önkeresés állomásaivá válnak.
A kötet Tito nyara című nyitó szövegében a Kocsis családot ismerhetjük meg, amikor éppen szülőfalujukba érkeznek. A mélybarna Chevrolet-ban a táj okozta bódulat, az érzelmek hullámzása és a családtagok merőben eltérő gondolatsíkjai keverednek. A vágyakozás és az izgalom szikrázik a levegőben (és az olvasóban is), hogy az alma mater megmaradt-e olyannak, amilyen volt. Ildikó az otthon képzetét kapcsolja e bácskai, poros kis faluhoz, hisz ez az a hely – ahol egyébként a fejlődésnek a szikrája sem tapasztalható –, ahol mamika szeretete és őszintesége várja, ahol ihat Traubisodát, ám soha nem térhet oda vissza. Az otthonként megélt nagyanyai ház elhagyásának keserű élménye, a kisebbségi tudat, valamint a háború okozta emigráns létérzés természetes velejárójává lesz a visszavágyódás. Az ötévesen Svájcba kerülő kislány – aki időközben felnőtt nővé érik –, elszakadva nagyanyjától (mamikától), örökösen bolyongó Ahasvérusként – svájci magyarként Jugoszláviából – keresi azt a kapaszkodót, amit megragadva stabilitásra, megnyugvásra lelhet. Ildikó gondolatainak cikázása, az öndefiniálás képtelensége már-már tébollyá nő. „Dragana boszniai szerb vagy szerb bosnyák?, én meg a szerbiai magyar kisebbséghez tartozom (a téboly, ami tovább forog a fejemben, minden fejben), és teljesen abszurd…” Az etnikai sokszínűség, az idegenség érzése gátat vet az egyéniség közösségen belüli fejlődésének, így a magán- és a társas terek elkülönülése megy végbe. A regény szubjektumának önmagában kell keresnie a választ.
A sehova sem tartozás élménye a térbeli észlelést és mozgást teljesen átírja, nem a tér objektív volta, hanem annak szubjektív megélése válik lényegessé, az, ahogyan azt a regény Ildikója látja. A multikulturális közegek irodalmának vizsgálatakor visszatérő kérdéskör a térvonatkozású idegenségképzet, hiszen a tér, amely adott az egyén számára, amely az otthonérzetet lenne hivatott biztosítani, állandó „oda nem tartozás”-érzéssel karöltve jelenik meg. E gyökértelenség és az etnikai öndefiniálási képtelenség eredménye egy teljesen sajátos térértelmezés lesz, amely nem feltétlenül esik egybe annak reális (tér)képével, szubjektív síkba csúszik át. Egyszerre elidegenítő, de vonzó mozzanat is Ildikó számára a titok, ami a Vajdaságot övezi. Nem érti annak történelmét, nem érti a háborúkat, nem érti, hogy édesapja és Móric bácsikája miért beszélnek állandóan – józanon és részegen – politikáról, kommunizmusról, Titóról, hogy miért vezetnek mindent arra vissza. A jelen és a múlt között állandó feszültség tapasztalható, viszont összetartozásuk is egyértelmű. Az élmények emlékei és emlékfoszlányai által a Vajdaság a család, illetve a szülőfalu (minden házával, eseményével és emberével) mikrokörnyezetére korlátozódik, amely minden egyes „titokfelfedéssel” ahelyett, hogy tágulna, mind szűkebbé válik, hiszen a kisebbségi létélmény, a térség történelmének feledhetetlensége, a gyökerek keresése a gyökértelenségben visszahúzó tényezők, az állandó békétlenség generálói.
A regénybeli Vajdaság – amely immár nem földrajzi mivoltában szemlélendő – kettős érzelmi töltetet biztosít Ildikó számára, egyrészt – annak visszamaradottsága és bezártsága nyomán – az elvágyódást, másrészt – a boldog gyermekkor emlékei miatt – a honvágyat. E paradox életérzés a meghasonlottsághoz vezeti. Ahol valaha otthon volt, már csak vendég, a közösség általi kitaszítottság pedig megerősíti ebben: „csak azt szeretném tudni, miért öltöztetik ki ezek a svájciak a gyerekeiket, mintha tudj’ isten mik volnának…” A rokonok számára Svájc jelenti a Kánaánt, a haladást, a jólétet és – a háború ellenében – a béke földjét, ám cselekvésre képtelenek, így a tőlük való elkülönbözés is elfogadhatatlan kategória lesz. Ildikó azonban nem jóléti, esetleg politikai, társadalmi kategóriákban gondolkodik, hanem érzelmekben és élményekben. A családon belüli és azon kívüli intenzív ingerek hatására azonban kénytelen részesévé válni a körülötte lévő térnek (szembe kell néznie alkoholista, folyton Titót szidó édesapja múltjával, nagyapja kálváriájával, mamika szenvedéseivel, a háború következményeivel stb.), azonosulni viszont nem tud („na ez az, mondja apa, tökéletesen igaza van anyádnak, ha eszedbe juttatja a háborút, csak egy kis időre próbáld meg elképzelni a makacs fejeddel, mit is jelentene, és én, aki azt mondom, hogy nem erről van szó, szeretném megérteni a köztünk lévő különbséget”). E tudathasadás a kettős énben való gondolkodást vonja maga után, hiszen sem Svájcban nem érzi magát teljes jogú állampolgárnak, de már szülőfalujában is idegen. Tudatfolyamatának megnyilvánulásaiból, dinamikus gondolatmonológjaiból a lázadás, a változtatás igénye tükröződik. Folyton-folyvást lázad, akkor is, amikor szüleivel dacol, vagy amikor a kávéházi vendégek finom sértéseit követő érzelmi kitöréseit olvassuk, de akkor is, amikor füvezik Borival és a többiekkel. Ő csupán egy arcot szeretne, amit mindenki elfogad olyannak, amilyen, amelynek része ugyan a származásából adódó és az alakulóban lévő énképe is, de egy egységes harmadikként, egyedüliként létezik: „emlékszel még nagymamára, hogy azt mondta, minden embernek több mint két arca van? Hogy felejthettem volna el, feleli Bori. Csak egy arcot szeretnék, mondom neki.”
A Svájcban működtetett kávéház, a Mondial a család beilleszkedésének a mércéjévé válik. Ildikó számára egyenesen a beilleszkedni képtelenség kifejezőjévé. Gondolataiban állandóan visszacseng szeretett mamikája mondata, „legjobb, ha úgy viselkedünk, mintha vendégek volnánk”. Ez az a mondat, amely szülei tetteiből is kiütközik. A vendéglét feszültségének legyőzhetetlenségét mi olvasók is átérezzük, hiszen a főhős közel enged magához, intenzív tudatfolyamatainak részeseivé válunk. Konkrét momentumok, mozdulatok, hirtelen kedélyváltások, az emberségben történő megaláztatás, négykézlábra ereszkedés közbeni döbbent felismerés, a származásra tett kétértelmű megjegyzések mind az idegenségképzet hatványozói. A kívüliség érzése a regény története során egyre csak fokozódik, csúcspontjához pedig akkor érkezik, amikor valaki a Mondial vécéjét összepiszkítja, sőt mi több, a falat is bekeni. „[S]zóval egyértelmű, hogy valaki szándékosan kente össze a falat […] a Mondialban még senki sem nevezett bennünket »szaros külföldi«-nek, vendégeink öltözete rendszerint gondozott […]; de pucolás közben gondolkodom, megértem magam, hogy a rendesség, jólneveltség, fegyelmezettség, udvariasság csak maszk…” A maszkszituáció felismerése a teljes kiábrándulást vonja maga után. A regény szubjektumának rá kell ébrednie arra, hogy a kegyetlen kirekesztés gesztusa nem etnikai sajátosság, hanem egyéni, emberi. A lehetőségekben bővelkedő Svájc hirtelen leszűkül a Mondial vécéjére. E szűkösség, e finoman kidolgozott, fojtogató felismerés válik azzá a mozzanattá, amely mentén Ildikó eljut abba az önmegismerési fázisba, amely felette áll az előzőeknek, és amely segítségével definiálni tudja önmagát. Olyan egyéniség körvonalazódik, aki az emberért száll síkra, az emberre és közvetlen kapcsolataira, viszonyaira összpontosít, elzárkózik a politika által kialakított nemzeti közösség(ek)hez tartozástól. „[M]i keverékek vagyunk, és azok alapvetően boldogabbak, mert egyszerre több világban vannak otthon, bárhol otthon tudják érezni maguk, de sehol sem kell otthon érezniük maguk…” Önmaga lényegét elfogadva felülemelkedik az álarcot hordók közösségén, és csakis önmaga tudatában érzi otthon magát.
Melinda Nadj Abonji kötete nem érdemtelenül kapott több díjat is, nem véletlen az elismerés. Hihetetlen mértékű és töltetű érzelemvilágot – csalódást, szeretetet, vívódást – sugároz az olvasó felé (helyenként a túlzás határát súrolva). Olyan személyes traumát dolgoz(tat) fel Ildikóval, amely regénybe foglalva valamelyest megtehető, ám – azt hiszem – teljes egészében soha. Egyedüli perspektíva valóban az önmaga lényegét elfogadóé, csak kérdés, hogy a szövegen kívül működne-e… Ez azonban jelenleg nem foglalkoztat minket, csak a „szöveg öröme”. (Ford. Blaschtik Éva, Magvető, Bp. 2012)
Sági Varga Kinga
Discussion about this post