2021. február 26. péntek
  • Az Új Forrásról
  • Impresszum
Új Forrás
Irodalom
Művészet
Társadalom
  • Irodalom
  • Képzőművészet
  • Zene
  • Film
  • Könyveink
  • Galériák
Új Forrás
Irodalom
Művészet
Társadalom
  • Irodalom
  • Képzőművészet
  • Zene
  • Film
  • Könyveink
  • Galériák
Nincs találat
Minden találat
Új Forrás
Nincs találat
Minden találat

A tragikus és a romantikus. Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv

2013-11-18
itt: Irodalom
Kezdőlap Irodalom

Takács Zsuzsa nemrég megjelent kötete, a Tiltott nyelv már a fedőlapon kérdésekkel szembesít: hogyan lehet egy nyelv tiltott, mit foglalhat magában egy teljes kötet, melynek önmeghatározása a kötet anyagának tiltását hordozza? A további megfontolások pedig érinthetik a kérdést: miért áll egy korábbi vers címe egy majd tíz évvel későbbi kötet fedőborítóján. Mindez visszatérő szerkezetet hoz létre ebben a költészetben, mely önmagát apróbb változtatásokkal meg-megújító folyamatként is leírható. A kötet rétegződése és megjelenése tehát nem csupán a legutóbbi kötetet, A test imádása. Indiát idézi, de a 2004-es Üdvözlégy, utazás! címűt is: hasonló szerkezetben épül fel a kötet, minthogy négy ciklus található benne, előtte egy bevezető verssel. Az ismétlés és a költemények új kontextusba helyezése nem idegen Takács Zsuzsa poétikai megfontolásaitól, s ekkor a címadó mottóvers mellett gondolhatunk A test imádása. India-kötet Maszk II. ciklusára, mely egy korábbi kötet válogatását tartalmazza. A visszatérés spirálos szerkezete szerint írható le tehát e három legutóbbi kötet meg-megújuló lánca, melyben a versek egymással és más költészetekkel, prózai szövegekkel is dialógusba kerülnek. Ezt jelzi a gyakorta megforduló vendégszöveg-jelenlét, mely egyidejűvé emeli a térben-időben különállót. Így alakulnak a Babits-metaforák az Egyszer csak című költemény, sőt A gyász előérzete ciklus alapmetaforáivá. Az olvasmányok beszivárgása az élet szövetébe („Hol olvastam ezt?”) lazítja a sorok szerkezetét, a talált és teremtett metaforák pedig rendezik a világ térszerkezetét: „A kinn feledt nyugágyban az éjszaka felé / fordítva arcodat lehunyt szemmel pihensz” (Vizitáció), vagyis a Pilinszky-metafora előhívja az Apokrif kapcsolódó szakaszait, s ezáltal felerősíti a költemény kővé dermedő folyamatit: „Csempévé válni a metróállomás falán, hogy / minden érintés feltorlódjon bennünk, ne / tudjuk nem érezni  őket, és ne akarjunk leesni”.
A kötet borítója vezeti a befogadói figyelmet, s ezen haladva két pólus különösen jellegzetes: a kép és a cím által megjelölt. A nyitókép – melyet a korábbi kötetekhez hasonlóan ismét Szilágyi Lenke fotója díszít – egy fekete-fehéren megjelenő, tojásformájú kőre fókuszál. Ez egyszerre mutat egy elidegenítő gesztust – különösen a nappali fénytől való megfosztottságban, így a színekről való lemondásban –, másrészt reciprokát is, hiszen rövid bepillantást enged a líra centrumába: a jéggé dermedés, a megkövülés metamorfózisába. Ahogy a Test imádása. India  kötetből megismételt, Camille Claude emlékére írt versben olvasható: „Túlzottan meleg a kabátod, Rodin! Ujjaim alatt márványfejek rejtőznek, és minden / erőmet össze kell szednem, hogy / kiszabadítsam őket a megkövült tojásból. Ám ha a fagy fölenged, / és szívemen megtörik a jég, elveszek mindörökre és velem / együtt a tojásban fuldoklók is.” (Egy beszélgetésre). A feltárt önellentmondást, mely a hőérzetek hagyományostól eltérő kezelésében nyer kifejezést, a kő metamorfózisa oldja fel. A hideg, a jég, a dermedtség válnak kényszerű vágyott, életalkotó tényezőkké, távol a melegséget, bizalmat, szenvedélyt jelző metaforáktól. Az élet halál, a halál élet, s a paradoxonok működtetése meghatározóvá válik a kötet egészében. A romantikus ugyanis mindig a tragikust készíti elő, előérzetszerűen. Ez tehát az egyik meghatározó jelentésréteg, amely – a kötet egészét, mint műalkotást tekintve – felhívja magára a figyelmet.  Ezen kívül a borítóképen bepillantás nyílik a kavics szemcséi közé, s miközben a feketének és fehérnek számtalan árnyalata, de sosem a tiszta színe látszik, ugyanúgy a kontúrok élességének és homályosságának különbsége a szemcsék elhelyezkedésének megannyi változatát tárja föl. A képen nincs fekete és nincs fehér, csak a két szín keveredésének széles palettája. Az oppozíciókból (kicsi-nagy, homályos-éles, fekete-fehér, kint-bent) oximoronok végtelen alfajai válnak, megelőlegezve Takács Zsuzsa poétikájának egyik alapkövét, az említett retorikai alakzatok kedvelését. „Élhettünk / volna úgy, mintha éltünk volna.” Élet (vagyis szerelem) és halál (kiüresedés, elvesztés, hiány) ellentétei között, de különösen a halál általi érintettség vonzásában-taszításában mozognak a versek.
A kép után a másik pólusra térve, a címként választott mottóvers utal arra a költői gesztusra, melynek eredménye a Takács Zsuzsa költészetéből ismert intellektuális-rejtőzködő poétika, mivel a „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, nem szabad megszólalnunk rajta” olyan mértékű ellenállást jelent a kifejezésben, amely a végsőkig fokozza az önfeltárulkozás ellehetetlenülését. A közvetlen megszólalás elutasításának belső sürgetése a kötet egészére jellemző nyelvi kóddá válik. A kerülőutak keresésének eredménye pedig az a változó identitású szubjektumokkal rejtjelező költészeti megszólalás, amely végül mégis közös nevezőn beszél: a kívülálló barát, a dermedtségben élő vad, a lépcsőházak, a park, az egymásba nyíló szobák, a műteremlakás tereinek körkörösségében őrlődő, illetőleg a parkból, házból kizárt szereplők mind más-más módon, de a tragikus és a romantikus egymáshoz való viszonyát értelmezik.


Az Emlékezésgyakorlatok című első ciklus a megszólalások széles palettáját mutatja. Míg hívószavai: az emlékezés, kívülállóság és nehéz sors, mindezt életrajzi beszámoló, képleírás és fiktív levél formájában tárja az olvasó elé. A „Hol olvastam ezt?” (M. emlékére), Hol láttam? Honnan ismerős? Mi lehet? – kérdések mindvégig feszültséget teremtenek, melyet helyenként felold egy alcím, utalás, máshol azonban csak a dőlt betű jelzi a kérdések felvetődésének jogosultságát. Tematikájában és összetartozásában ez a ciklusok közül a leginkább változatos képet mutató. Közös nevezője a szenvedéssel, a nehéz sorssal való szembesülés-találkozás, melyeket változó felületek adnak hírül. Ezek közül igen hangsúlyos a szerelmi tematika már-már drámai erejű jelenléte. Mit mondanak Wally Neuzil, Camille Claude és még más, meg nem nevezett női megszólalók monológjai? Hogy „(a szerelem az életemre tör)” (Egy beszélgetésre)? Vagy: „nekem végem, és ez lesír rólam.” (A látásról), tehát a kötet élet halál paradoxonának egyirányúságát hangsúlyozzák? Inkább: romantikus és tragikus összetartozását emelik ki. Megelőlegezik a Gyász előérzetében vázolt elvesztés költeményeit, így az Emlékezésgyakorlatok ciklus javarészt a rövid, epizódszerű versekkel állnak kapcsolatban, jelentésük is ezek felől körvonalazódik. Mégis fontos megjegyezni, hogy a tragikus hangoltság, a tragikum jelenléte szinte az első kötetektől része Takács Zsuzsa költészetének: a tragikum belülről fakadó, a poétika belsejéből táplálkozó kifejezési forma. Másrészről a kötetek, különösen A test imádása. India szintén működteti a fogalompárt, a Tiltott nyelvben azonban erőteljesebb a kontraszt. A 2013-as kötet, minthogy centrumában a szerelmes elvesztés gyásza áll, újraértelmezi ezt a kifejezési formát: a romantikus mint élet áll szemben a tragikussal, a visszavonhatatlanul bekövetkező ürességgel. „Verseim tojásban érlelődnek, felemás magzatok maguk is. / Most bénultan betegágyadnál ülök, / a könnyeimet nyelem befelé. / Szégyellem állati természetem.” A Beteglátogatás c. vers utolsó szakasza: „kétéltűsége”, a szerkezet visszatérő, ismétlő, valamint változó szótagszáma, rímtelensége kapcsán is nyomatékot kap. A hőérzetek hangsúlya (hidegben-lét, melegre-vágyakozás) a kötet ívéhez kapcsolódik. Az alliteráció („bénultan betegágyadnál”) rövid zeneisége ebben a ritmust és zeneiséget egyértelműen elvető költeményben az én és te átfordításának lesz áttörési pontja: az allegória bizonyossága véget ér, a bénult beteg és a látványtól bénult beteglátogató sorsa metonimikusan összefonódik, s a változást plasztikusan érzékelteti a természetes késztetések zavara.
A két ciklus motivikusan és kontextuálisan is kapcsolódik egymáshoz, színkészletében – a „kék, kék, Máriakék” és a „Zöldmintás, meisseni porcelánból zöld angol teát iszom. Zöld, akár a fák tavasszal” (M. emlékére) –, mely színek megrögzött ismétléssel megelőlegezve magyarázzák a gyász ciklusának színválasztását: Egy égszín zsámoly, „Nem húzok fekete úszósapkát, / veszek inkább reményzöldet!”. A kontextuális összefonódás a hőérzetek és a materialitás ürügyén bontakoznak tovább. A kő nemcsak mint megdermedés és metamorfózis – kőből műalkotás – anyaga válik fontossá, mint a kimondhatatlan, elbeszélhetetlen, leírhatatlan metonímiája, de a költői hagyományra is ráirányítja a figyelmet. A már említett két név, melyek eddig is meghatározók voltak ebben a költészetben: Babits Mihály és Pilinszky János. Babits költői jelenléte nem igényel hosszas bizonyítást, hiszen a Gyász előérzete ciklus mottóversét adja Psychoanalysis Christiana című költeményének egy részlete, s a halál beálltának poétizálása az Egyszer csak költeményben innen meríti kulcsmetaforáit: „Egyszer csak megelégeled. / Lesz majd sírás, rettegtem / előre, ha majd az Ég királya / beállít szobros csarnokába / – és lett. Süt a kültéri Nap.” Két regiszter, a vallomásosnak („rettegtem”) és a távolságtartó, szinte teremtői kijelentéseknek („és lett”) keveredése, melynek kiindulópontja egy elképzelt dialógus („megelégeled”), s végpontja a kint-bent ellentéteiből táplálkozó hideg fény rideg leírása, az abszolút személytelen („Süt a kültéri Nap”). Az „előérzet” valóságot ölt, a személyes személytelenné válik, a féltett személynek csak üres teste marad. S miközben a művészet átstilizálja a veszteséget (ahogy a Babits-idézetben: „Szenvedni annyi, mint diadalt aratni”), a költemény lerombolja a tragikus eszményítésébe vetett meggyőződést. A gyász nem válik megkerülhetővé, ahogy az Utóirat című versben az álom retorikájával a végtelenített mozgásfolyamat a keresés folytonosságába vetett meggyőződést emeli a víziók tárgyává: „Mint háborodott, kolompolva / föl-alá jár a villamos. Keres / egy elveszettet az éjszakában.” Másrészt utal erre a betölthetetlen hiányra a folytonosan jelenlevő többes szám első személy, mely csak társul szegődik a szenvedővel való sorsvállalás által, ahogy a misztikus versben, a Vizitációban is: „Törekedésünk a szegénységre, és / kudarcunk, hogy nem vagyunk koldusok… Csempévé válni a metróállomás falán, hogy / minden érintés feltorlódjon bennünk, ne / tudjuk nem érezni őket, és ne akarjunk leesni”. A saját téma új és új megfogalmazásának sürgetése, új narratívákban való létrejötte működteti a kötet poétikáját.
A mottóvers regisztereit a kötetben a Vizitáció képviseli. Erőteljes retorikája a Takács Zsuzsa költészetben szemantizált egyes szám második, önmegszólító és a személytelen többes szám első személy alkotja, ami a hiányban való közös sors felvállalását jelenetezi. Ismét két megszólalási forma, melyek ebben a költészetben az éntől való távolságot teremtik meg, s a mottóvers kijelentéseinek erejével szólnak: tényeket közölnek, szikárak, ellentmondásra nem hajlanak. Az öngúny („kétségbeesésünk mégis ostoba”) és önirónia („fényérzékeny növények”) a Vizitációban ismétlődik: „Altatókba menekültél előle, vagy torkodban / lüktető szívvel vártad, hogy föltehesd / kérdéseidet. Ha féltél, hát attól, hogy / válaszol.” Ezt fokozza a dőlt betűvel jelzett vendégszöveg-jelenlét, mely által a halálról való gondolkodás kitágul a színekben („tágas és reflexív lilában”), műnemben („Isten lett megszólalásunk színpadi apropója”), és az irodalom felől a képzőművészet felé nyílik a tér („Vágyunk az újabb megkövülések után”). A Vizitáció – megszólalásmódjában, retorikájában – kissé kakukktojás, de pontot tesz a ciklus ívére, mintegy kitekintve a halál szétterülő, elnyújtott pillanatára.
A gyász előérzete ciklus a legegységesebb része a kötetnek. A megformált tudati szint az álom–ébrenlét-víziók között mozog „Hajnali három óra volt. Két fekete / lepke szárnya súrolta arcomat, / ahogy a lakást körbejártam, két / undorító hirnök […] A másik szívembe fészkelte be /magát, petéket rak, azokból / kelnek ki a hátralevő napok.” (Fölriadtam). Az álomszerű látomások gyakori jelenetezése nem meglepő a ciklusban, hisz Takács Zsuzsánál a szerelmi költészet rendre él azzal a szabad mozgással, az abszurd térnyerésével, melyet az álom szabad asszociációs retorikája megenged. A térszerkezet szempontjából a kinn és benn ellentétei formálódnak jelentéshordozóvá: „Holdverte árnyék, a fényverte / utcán állok, hogy beengedjenek”(Ha érintene bárki). Mindennek sajátos színezetet ad az ironikus kettős látás megjelenése, mely a külső tekintet leegyszerűsítő magyarázatával az önsajnálat lehetőségeit oltja ki: „Egy égszín zsámoly az ágya / mellett. Térdelni tehették oda. / Térdelek hát, és közben látom / magamat: térdel szegény” (Egy égszín zsámoly). Az érzékelés pedig a színeket hozza működésbe: a fehér és fekete dominanciája, állandó kísértése és elkerülhetetlen velejárója között a remény, Szűz Mária színei ezek, melyekkel vigaszt és segítséget keres a beszélő. A színek hozta segélykiáltás azonban lassan a visszájára fordul: a kék üdeségét a Kék Golyó utca keltette asszociáció zavarja meg: „Ó, Kék Golyó! Végigszáguld a burkolaton, leüti, aki áll. (Ott járkáltál altatás közben), a zöld reménysége pedig lezárul a zöld szem tekintetének elérhetetlenségével: „Fekszel, sötét szempillád verdes, / de súlyos szemhéjadat nem / tudja fölemelni, nem ül meg / rajtunk tekinteted, a zöld madár” (Huszonharmadik napja). A halál veszteségét a kereszt üdvtörténetébe helyezve kifejtettekké válnak a metaforák, ahogy ez az Azt álmodom, hogy egy ismeretlen című vers indukálja: „Azt álmodom, hogy egy ismeretlen / márkájú kocsit vezetek őrült / iramban. Nincs rajta fék, nem is / értem, hogyan, megáll mégis / a kereszteződésben. Azután piros / jelzésnél veszteglek (úgy tudom, / napok óta). Egy gép könyörületes / szívére bíztam magunkat.” S ezzel már a versciklus textúrája is megnyílik, mely a jég, vas és végül ismételten a kő anyaga alapján materializálódik: „Mint háborodott, kolompolva / föl-alá jár a villamos. Keres / egy elveszettet az éjszakában. / Fölemel egy rongydarabot / és elejti. Éles csörömpölés. A hó szilánkosra fagyott.” (Utóirat). A kő, mely a ciklus mottójául választott Babits-vers alapján épül a kötetbe, a túlvilági kontemplatív létezést köti össze a jelenvaló világ sírkő denotátumával, de egyben a Babits-Pilinszky-hagyomány alappilléreihez is társul: a Psychoanalysis Christiana utolsó versszaka – kissé önkényes szedéssel és a könyörgő felkiáltás („Krisztus urunk, segíts meg!”) elhagyásával – összeköti az Apokrif soraival: „Sehol se vagy. Mily üres a világ. / Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. / Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. / Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.”, valamint különösen a következő résszel: „Akkorra én már mint a kő vagyok; / halott redő, ezer rovátka rajza, / egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca.”
Érdekes utat jár be a kötetben alkalmazott költői hagyomány, minthogy nem egymással érintkező vonulatok kapcsolódnak össze: hiszen Pilinszkyre sokkal inkább hatott Babits későbbi, a Versenyt az esztendőkkel! kötetével kezdődő költészete, mely mintegy a Jónás könyvének, Jónás imájának perspektívájából építkezik. Itt a hiány, szorongás formái egy elementárisan átlényegített természeti világban szólalnak meg, s a megélt testi-lelki kiszolgáltatottság, szenvedés közös jegyét viselik magukon. Ahogy A vetkőző lelkek című Babits-vers egyes sorai („Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák, / ezer remegő ujj – s nyilt tenger a Semmi – vak part a Világ”). Illetőleg ahogyan az Álmok kusza kertjeiből költemény lép megelőlegező szövegközi kapcsolatba a Halak a Hálóban című Pilinszky verssel: „Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk, / egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.”. A Psychoanalysis christiana egy korábbi babitsi költészeteszmény talaján született, ráadásul hangsúlyosan talált szöveg, egy felirat, s ebből egy jelzett poétikai elhatárolódás is kiolvasható. A hagyományok íve tehát egymástól lényegében függetlenként kapcsolódik a kötet poétikájához. Mégis: a túlvilági létezés, a halál utáni állapot diadalmas vagy a fosztottság felé mutató elképzelése ér itt össze. Az Emlékezésgyakorlatok és A gyász előérzete ciklusok eggyé tartozását mutatja, hogy a kő, a jég az Egy beszélgetésre c. versben lép még egyszer párbeszédbe. Ahogy erről már szó volt, az önellentmondásnak tűnő hőérzetek, a hozzá társuló érzelmi lefedettség nyer magyarázatot az anyagok által: „a fagy fölenged”, „megtörik a jég”. A jég- és a szobortest lesznek életalkotó anyagok a szétfolyó víz és a jelentés nélküli kő ellenében. Dermedt alakzat az alaktalanság ellenében. Így következhet egy további olvasat, mely az én és a te (női és férfi – eredendően különböző) párbeszéd ellehetetlenülését jelzi: „Te, mintha meg sem hallottál volna, mereven néztél az ablakon túlra” (Épp elmentem volna), ahol a tekintet a jelenléten túlra, az itt-nem-létre mutató voltával a találkozás negatívját mutatja. Olyan lehetetlen, ahogy nem jut át a fény és a hang a haldoklóhoz: „Árnyak sodródnak, vakok / haladnak egymás mellett”(Mától korán esteledik), hasonlóan a Huszonharmadik napja című költeményhez: „Fekszel, / sötét szempillád verdes, / de súlyos szemhéjadat nem / tudja fölemelni, nem ül meg / rajtunk tekinteted, a zöld madár”. S az értelmetlen távozás tudomásulvétele kap tágabb kontextust: „s körvonalaidat vesztve, mint akinek ebben nagy gyakorlata van, eltűntél, hiába tiltakoztam”(Épp elmentem volna), ahogy a párhuzamos versből, az Egyszer csak címűből kiemelkedik a halál beálltával: „és lett.”. A két ciklus versei tehát egymásra utalnak, erős háló köti őket össze, míg azonban az Emlékezésgyakorlatok dikciója elnyújtottabb, helyenként a prózavershez közelít, A gyász előérzetének poétikája már jóval tömörebb, a megjelenített víziók egy erőteljesebben metaforikus költői nyelv kibontakozását támogatják.


A test a ciklusban mint haldokló test manifesztálódik. Annak az elnyújtott pillantanak mintegy kivetüléseként, mikor a test és jelenlét egymástól elválik, s a testen át megközelíthetetlen már a személy tudata, illetőleg a tudatok közötti átjárás megbénul. A gépek itt lépnek metaforikus mozgásba, mint életidegen („a gépek lélegzenek és alszanak / helyetted” A gépek lélegzenek), de létezés közelében tartó szerkezetek („Egy gép könyörületes szívére bíztam magunkat” Azt álmodom, hogy egy ismeretlen). Átmenetileg a gép lesz az életalkotó, így megszemélyesítése, az élet kiszolgáltatottsága felidézheti az Üdvözlégy, utazás! kötet több költeményében vázolt könyörtelen úr-szolga viszonyrendszert, még ha mindez a bizalom légkörében zajlik is. A férfitest az elbeszélés tárgya, a gépek életben tartott objektuma, melyet a személy még egyszer, épp halála által mégiscsak önnön hatóköre alá von: „megelégeled”. A női attribútumok mint a kísérés, szemlélés és siratás alanyai találják meg szerepüket, így teremtődik kölcsönösség a kapcsolatban.
Az Emlékezésgyakorlatok és A gyász előérzete ciklusok közé ékelődik a Mesterek című, amely az irodalmi recepció névvel megjelölt vállalkozása: költőket megidéző, Takács Zsuzsa hangjával megszólaló költeményeket foglal magában. A beszélő individuumok bizonytalan körvonalai, a rejtőzködés domináns megszólalási formája nyer a költeményekben további kifejeződést.
A negyedik, az India ciklus szedése most nem váltja ki az igényt, hogy külön kötetként szerezzen érvényt magának: míg A test imádása. India-kötetben Takács Zsuzsa már a fedőlapon jelezte, majd azt követően a ciklus alcímében: „(versek egy készülő kötetből)” utalt rá; ezzel szemben itt a cím egy, a többivel egyenrangú ciklust jelöl. A szonettek dinamikáját ismét a szövegek (vendégszöveg, teremtett szöveg) egymásba fonódása, ezeken túl az idősíkok és terek, beszélő individuumok kereszteződésének feszültsége adja. Ahogy a cikluskezdő, Notesz c. versben olvasható:

Idős anyámtól hosszú levelet kaptam.
Először hallotta hírét missziónknak.
Biztosra vette, rég halott vagyok.
Nem írtam meg – nem tévedett nagyot.

Ámbár a túlvilágban reménykedő halott.
Költők mind a szentek, akik elhiszik,
olvassa bárki tizenháromszor tizenegy-
centiméteres bori noteszukba a ceruza-
csonkkal bejegyzett vallomásokat.
Olvasni mások gondolatát? A szabadulás
hírét kopogják az engedékeny falon át.
Inkább derűs beszámolót küldtem neki,
bár nem tudhatom szabadulásom napját,
és Albániában nem kézbesítik a postát.

Nemcsak a megszemélyesítés, az individuummozgás, de a műfaj is dinamizálódik. Takács Zsuzsa a szonettet hajlékony szerkezetként, sor- és strófaáthajlásokkal mozgatja, miként a dőlt betűs vendégszöveg és a vallomásos beszámoló oda-vissza mozog az életrajzi személy, a költő-beszélő és az egyes szám harmadik személyű „idős anyám”, a többes szám harmadik személyű „szentek” között, miközben egy utalás Radnóti költészetére átvezet a következő gondolatívhez, hogy aztán ismét Albánia legyen a tér, s Kalkuttai Terézt lehessen sejteni a beszélőben. Ezt a polifóniát mégis egységessé teszi, hogy a változók állandósulnak. Másképp fogalmazva: az Indiában a folyamatos kimozdulás lesz az állandó, hasonlóan a Mesterek ciklus verseihez.
A Tiltott nyelv beszédmódja láthatóan szoros kapcsolatban áll a megelőző kötetekkel. A megismert líranyelvből talán csak a Takács Zsuzsa költészetében fel-felbukkanó humoros-ironikus szólam hiányzik, amelynek eredője minden bizonnyal a lányversek könnyed humora (Rejtélyes tábori lap). Az ebben rejlő poétikai lehetőségeket a 2010-es kötet – például a Hősnők vallomásaiban – termékenyen kibontakoztatta.
A kötet végéhez érve a hátlapon elhelyezett költemény a többes szám első személy egy fontos átalakulási folyamatát tárja fel. Korábban ez hangsúlyosan az úr-szolga viszonyban nyert kifejezést, a végsőkig kiszolgáltatott, szegénységükben összetartó egyedeket jelentett, s ennek a költészeti megformálódásnak bizonyos jellegzetes költeményeit épp a Tiltott nyelv ciklus tartalmazta az Üdvözlégy, utazás! kötetben. Így például: „A szolgák kiszóltak, hogy ne zaklassuk őket, mert alszik az Úr és nem akar fogadni minket” (A szolgák), illetve A test imádása. India kötetből a Panasz c. versben explicit módon is megfogalmazódott egy ettől eltérő metaforikus viszony: „Szolgánkat, a testet nagyon szerettük.” A költemények így a test lélektelen örömkeresése és szolgálata között feszültek, s a kötet verseinek túlnyomó többsége a test kultusza ellenében a testet mint szolgát, szolgálatkészt és kiszolgálót konstituálta annak a többes szám első személyű együttérzésnek a kifejeződéseként, melyek a Másikkal való alázatos társul szegődés alaphangját artikulálták.  A borító hátlapján idézett költeményben azonban úgy tűnik, visszavonásra kerül a korábbi megformálás, mert a költemény a Teremtő–teremtményi viszony sosem egyenrangú, de megengedő, bizakodó légkörét rajzolja: „Engedd, / napunk, ha eltűnt, elsötétedett / egünk, mégis boldogok legyünk.” (Mi, akik nyaraltunk). A kötetcímben foglalt erős tiltás oldódik ezáltal, jelezve az engedély kérése nyomán kitáruló költészeti világ, s a formálódó beszédmód új dimenziókat magában rejtő lehetőségét. (Magvető Bp., 2013)

Szalagyi Csilla

MegosztásTweetMegosztás
Next Post

Angelus Silesius: Kerubi Vándor

Discussion about this post

Keresés

Nincs találat
Minden találat

Kategóriák

  • Archívum (101)
  • Egyéb (14)
  • Film (73)
  • Gyerek/Irodalom (40)
  • Hírek (48)
  • Irodalom (597)
    • Irodalom & Co. (17)
    • óravázlatok (1)
  • Képzőművészet (86)
  • Könyveink (17)
  • Kritika (20)
  • Lapszámok (41)
  • Szerkesztői blog (54)
  • Zene (77)

Facebook

Kategóriák

  • Archívum
  • Egyéb
  • Film
  • Gyerek/Irodalom
  • Hírek
  • Irodalom
  • Irodalom & Co.
  • Képzőművészet
  • Könyveink
  • Kritika
  • Lapszámok
  • óravázlatok
  • Szerkesztői blog
  • Zene

További oldalak

  • Az Új Forrásról
  • Elérhetőségek
  • Adatvédelmi központ
  • Adatvédelmi irányelvek
  • Cookie kezelés

Legfrissebb bejegyzések

Fehér Enikő: Fekete Izsák leköltözik vidékre

Fehér Enikő: Fekete Izsák leköltözik vidékre

2021-02-23
Forrásponton

Forráspont

2021-02-21
Füstjelek

Füstjelek

2021-02-20
Megjelent az Új Forrás februári száma

Megjelent az Új Forrás februári száma

2021-02-08
  • Az Új Forrásról
  • Elérhetőségek
  • Adatvédelmi központ
  • Adatvédelmi irányelvek
  • Cookie kezelés

© 2018 Új Forrás Készítette: WordPress Master.

Nincs találat
Minden találat
  • Home
    • Home – Layout 1
    • Home – Layout 2
    • Home – Layout 3
    • Home – Layout 4
    • Home – Layout 5

© 2018 Új Forrás Készítette: WordPress Master.

Login to your account below

Forgotten Password?

Fill the forms bellow to register

All fields are required. Log In

Retrieve your password

Please enter your username or email address to reset your password.

Log In

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.

Elfogadom Elutasítom
Adatvédelmi központ Adatvédelmi beállítások Cookie kezelés
Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogatsz egy weboldalt,  az adatokat tárolhat a számítógépeden. Ezen Cookie-k kezeléséről itt olvashatsz bővebben.

Szükséges Analytics Adatvédelmi központ Adatvédelmi irányelvek Cookie kezelés
Ezek a Cookie-k nélkülözhetetlenek a webáruház működéséhez, ezért nem lehet őket kikapcsolni.

Technikai Cookie-k
Ezek a Cookie-k nélkülözhetetlenek a weboldal működéséhez, ezért nem lehet őket kikapcsolni.
  • wordpress_test_cookie
  • wordpress_logged_in_
  • wordpress_sec

Ezek a cookie-k lehetővé teszik számunkra látogatások és forgalmi források követését, így webhelyünk teljesítményét mérhetjük és javíthatjuk.

Google Analytics
A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük az anonimizált felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _gid
  • _gat

Összes tiltása
Összes engedélyezése