Takács Zsuzsa nemrég megjelent kötete, a Tiltott nyelv már a fedőlapon kérdésekkel szembesít: hogyan lehet egy nyelv tiltott, mit foglalhat magában egy teljes kötet, melynek önmeghatározása a kötet anyagának tiltását hordozza? A további megfontolások pedig érinthetik a kérdést: miért áll egy korábbi vers címe egy majd tíz évvel későbbi kötet fedőborítóján. Mindez visszatérő szerkezetet hoz létre ebben a költészetben, mely önmagát apróbb változtatásokkal meg-megújító folyamatként is leírható. A kötet rétegződése és megjelenése tehát nem csupán a legutóbbi kötetet, A test imádása. Indiát idézi, de a 2004-es Üdvözlégy, utazás! címűt is: hasonló szerkezetben épül fel a kötet, minthogy négy ciklus található benne, előtte egy bevezető verssel. Az ismétlés és a költemények új kontextusba helyezése nem idegen Takács Zsuzsa poétikai megfontolásaitól, s ekkor a címadó mottóvers mellett gondolhatunk A test imádása. India-kötet Maszk II. ciklusára, mely egy korábbi kötet válogatását tartalmazza. A visszatérés spirálos szerkezete szerint írható le tehát e három legutóbbi kötet meg-megújuló lánca, melyben a versek egymással és más költészetekkel, prózai szövegekkel is dialógusba kerülnek. Ezt jelzi a gyakorta megforduló vendégszöveg-jelenlét, mely egyidejűvé emeli a térben-időben különállót. Így alakulnak a Babits-metaforák az Egyszer csak című költemény, sőt A gyász előérzete ciklus alapmetaforáivá. Az olvasmányok beszivárgása az élet szövetébe („Hol olvastam ezt?”) lazítja a sorok szerkezetét, a talált és teremtett metaforák pedig rendezik a világ térszerkezetét: „A kinn feledt nyugágyban az éjszaka felé / fordítva arcodat lehunyt szemmel pihensz” (Vizitáció), vagyis a Pilinszky-metafora előhívja az Apokrif kapcsolódó szakaszait, s ezáltal felerősíti a költemény kővé dermedő folyamatit: „Csempévé válni a metróállomás falán, hogy / minden érintés feltorlódjon bennünk, ne / tudjuk nem érezni őket, és ne akarjunk leesni”.
A kötet borítója vezeti a befogadói figyelmet, s ezen haladva két pólus különösen jellegzetes: a kép és a cím által megjelölt. A nyitókép – melyet a korábbi kötetekhez hasonlóan ismét Szilágyi Lenke fotója díszít – egy fekete-fehéren megjelenő, tojásformájú kőre fókuszál. Ez egyszerre mutat egy elidegenítő gesztust – különösen a nappali fénytől való megfosztottságban, így a színekről való lemondásban –, másrészt reciprokát is, hiszen rövid bepillantást enged a líra centrumába: a jéggé dermedés, a megkövülés metamorfózisába. Ahogy a Test imádása. India kötetből megismételt, Camille Claude emlékére írt versben olvasható: „Túlzottan meleg a kabátod, Rodin! Ujjaim alatt márványfejek rejtőznek, és minden / erőmet össze kell szednem, hogy / kiszabadítsam őket a megkövült tojásból. Ám ha a fagy fölenged, / és szívemen megtörik a jég, elveszek mindörökre és velem / együtt a tojásban fuldoklók is.” (Egy beszélgetésre). A feltárt önellentmondást, mely a hőérzetek hagyományostól eltérő kezelésében nyer kifejezést, a kő metamorfózisa oldja fel. A hideg, a jég, a dermedtség válnak kényszerű vágyott, életalkotó tényezőkké, távol a melegséget, bizalmat, szenvedélyt jelző metaforáktól. Az élet halál, a halál élet, s a paradoxonok működtetése meghatározóvá válik a kötet egészében. A romantikus ugyanis mindig a tragikust készíti elő, előérzetszerűen. Ez tehát az egyik meghatározó jelentésréteg, amely – a kötet egészét, mint műalkotást tekintve – felhívja magára a figyelmet. Ezen kívül a borítóképen bepillantás nyílik a kavics szemcséi közé, s miközben a feketének és fehérnek számtalan árnyalata, de sosem a tiszta színe látszik, ugyanúgy a kontúrok élességének és homályosságának különbsége a szemcsék elhelyezkedésének megannyi változatát tárja föl. A képen nincs fekete és nincs fehér, csak a két szín keveredésének széles palettája. Az oppozíciókból (kicsi-nagy, homályos-éles, fekete-fehér, kint-bent) oximoronok végtelen alfajai válnak, megelőlegezve Takács Zsuzsa poétikájának egyik alapkövét, az említett retorikai alakzatok kedvelését. „Élhettünk / volna úgy, mintha éltünk volna.” Élet (vagyis szerelem) és halál (kiüresedés, elvesztés, hiány) ellentétei között, de különösen a halál általi érintettség vonzásában-taszításában mozognak a versek.
A kép után a másik pólusra térve, a címként választott mottóvers utal arra a költői gesztusra, melynek eredménye a Takács Zsuzsa költészetéből ismert intellektuális-rejtőzködő poétika, mivel a „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, nem szabad megszólalnunk rajta” olyan mértékű ellenállást jelent a kifejezésben, amely a végsőkig fokozza az önfeltárulkozás ellehetetlenülését. A közvetlen megszólalás elutasításának belső sürgetése a kötet egészére jellemző nyelvi kóddá válik. A kerülőutak keresésének eredménye pedig az a változó identitású szubjektumokkal rejtjelező költészeti megszólalás, amely végül mégis közös nevezőn beszél: a kívülálló barát, a dermedtségben élő vad, a lépcsőházak, a park, az egymásba nyíló szobák, a műteremlakás tereinek körkörösségében őrlődő, illetőleg a parkból, házból kizárt szereplők mind más-más módon, de a tragikus és a romantikus egymáshoz való viszonyát értelmezik.
Az Emlékezésgyakorlatok című első ciklus a megszólalások széles palettáját mutatja. Míg hívószavai: az emlékezés, kívülállóság és nehéz sors, mindezt életrajzi beszámoló, képleírás és fiktív levél formájában tárja az olvasó elé. A „Hol olvastam ezt?” (M. emlékére), Hol láttam? Honnan ismerős? Mi lehet? – kérdések mindvégig feszültséget teremtenek, melyet helyenként felold egy alcím, utalás, máshol azonban csak a dőlt betű jelzi a kérdések felvetődésének jogosultságát. Tematikájában és összetartozásában ez a ciklusok közül a leginkább változatos képet mutató. Közös nevezője a szenvedéssel, a nehéz sorssal való szembesülés-találkozás, melyeket változó felületek adnak hírül. Ezek közül igen hangsúlyos a szerelmi tematika már-már drámai erejű jelenléte. Mit mondanak Wally Neuzil, Camille Claude és még más, meg nem nevezett női megszólalók monológjai? Hogy „(a szerelem az életemre tör)” (Egy beszélgetésre)? Vagy: „nekem végem, és ez lesír rólam.” (A látásról), tehát a kötet élet halál paradoxonának egyirányúságát hangsúlyozzák? Inkább: romantikus és tragikus összetartozását emelik ki. Megelőlegezik a Gyász előérzetében vázolt elvesztés költeményeit, így az Emlékezésgyakorlatok ciklus javarészt a rövid, epizódszerű versekkel állnak kapcsolatban, jelentésük is ezek felől körvonalazódik. Mégis fontos megjegyezni, hogy a tragikus hangoltság, a tragikum jelenléte szinte az első kötetektől része Takács Zsuzsa költészetének: a tragikum belülről fakadó, a poétika belsejéből táplálkozó kifejezési forma. Másrészről a kötetek, különösen A test imádása. India szintén működteti a fogalompárt, a Tiltott nyelvben azonban erőteljesebb a kontraszt. A 2013-as kötet, minthogy centrumában a szerelmes elvesztés gyásza áll, újraértelmezi ezt a kifejezési formát: a romantikus mint élet áll szemben a tragikussal, a visszavonhatatlanul bekövetkező ürességgel. „Verseim tojásban érlelődnek, felemás magzatok maguk is. / Most bénultan betegágyadnál ülök, / a könnyeimet nyelem befelé. / Szégyellem állati természetem.” A Beteglátogatás c. vers utolsó szakasza: „kétéltűsége”, a szerkezet visszatérő, ismétlő, valamint változó szótagszáma, rímtelensége kapcsán is nyomatékot kap. A hőérzetek hangsúlya (hidegben-lét, melegre-vágyakozás) a kötet ívéhez kapcsolódik. Az alliteráció („bénultan betegágyadnál”) rövid zeneisége ebben a ritmust és zeneiséget egyértelműen elvető költeményben az én és te átfordításának lesz áttörési pontja: az allegória bizonyossága véget ér, a bénult beteg és a látványtól bénult beteglátogató sorsa metonimikusan összefonódik, s a változást plasztikusan érzékelteti a természetes késztetések zavara.
A két ciklus motivikusan és kontextuálisan is kapcsolódik egymáshoz, színkészletében – a „kék, kék, Máriakék” és a „Zöldmintás, meisseni porcelánból zöld angol teát iszom. Zöld, akár a fák tavasszal” (M. emlékére) –, mely színek megrögzött ismétléssel megelőlegezve magyarázzák a gyász ciklusának színválasztását: Egy égszín zsámoly, „Nem húzok fekete úszósapkát, / veszek inkább reményzöldet!”. A kontextuális összefonódás a hőérzetek és a materialitás ürügyén bontakoznak tovább. A kő nemcsak mint megdermedés és metamorfózis – kőből műalkotás – anyaga válik fontossá, mint a kimondhatatlan, elbeszélhetetlen, leírhatatlan metonímiája, de a költői hagyományra is ráirányítja a figyelmet. A már említett két név, melyek eddig is meghatározók voltak ebben a költészetben: Babits Mihály és Pilinszky János. Babits költői jelenléte nem igényel hosszas bizonyítást, hiszen a Gyász előérzete ciklus mottóversét adja Psychoanalysis Christiana című költeményének egy részlete, s a halál beálltának poétizálása az Egyszer csak költeményben innen meríti kulcsmetaforáit: „Egyszer csak megelégeled. / Lesz majd sírás, rettegtem / előre, ha majd az Ég királya / beállít szobros csarnokába / – és lett. Süt a kültéri Nap.” Két regiszter, a vallomásosnak („rettegtem”) és a távolságtartó, szinte teremtői kijelentéseknek („és lett”) keveredése, melynek kiindulópontja egy elképzelt dialógus („megelégeled”), s végpontja a kint-bent ellentéteiből táplálkozó hideg fény rideg leírása, az abszolút személytelen („Süt a kültéri Nap”). Az „előérzet” valóságot ölt, a személyes személytelenné válik, a féltett személynek csak üres teste marad. S miközben a művészet átstilizálja a veszteséget (ahogy a Babits-idézetben: „Szenvedni annyi, mint diadalt aratni”), a költemény lerombolja a tragikus eszményítésébe vetett meggyőződést. A gyász nem válik megkerülhetővé, ahogy az Utóirat című versben az álom retorikájával a végtelenített mozgásfolyamat a keresés folytonosságába vetett meggyőződést emeli a víziók tárgyává: „Mint háborodott, kolompolva / föl-alá jár a villamos. Keres / egy elveszettet az éjszakában.” Másrészt utal erre a betölthetetlen hiányra a folytonosan jelenlevő többes szám első személy, mely csak társul szegődik a szenvedővel való sorsvállalás által, ahogy a misztikus versben, a Vizitációban is: „Törekedésünk a szegénységre, és / kudarcunk, hogy nem vagyunk koldusok… Csempévé válni a metróállomás falán, hogy / minden érintés feltorlódjon bennünk, ne / tudjuk nem érezni őket, és ne akarjunk leesni”. A saját téma új és új megfogalmazásának sürgetése, új narratívákban való létrejötte működteti a kötet poétikáját.
A mottóvers regisztereit a kötetben a Vizitáció képviseli. Erőteljes retorikája a Takács Zsuzsa költészetben szemantizált egyes szám második, önmegszólító és a személytelen többes szám első személy alkotja, ami a hiányban való közös sors felvállalását jelenetezi. Ismét két megszólalási forma, melyek ebben a költészetben az éntől való távolságot teremtik meg, s a mottóvers kijelentéseinek erejével szólnak: tényeket közölnek, szikárak, ellentmondásra nem hajlanak. Az öngúny („kétségbeesésünk mégis ostoba”) és önirónia („fényérzékeny növények”) a Vizitációban ismétlődik: „Altatókba menekültél előle, vagy torkodban / lüktető szívvel vártad, hogy föltehesd / kérdéseidet. Ha féltél, hát attól, hogy / válaszol.” Ezt fokozza a dőlt betűvel jelzett vendégszöveg-jelenlét, mely által a halálról való gondolkodás kitágul a színekben („tágas és reflexív lilában”), műnemben („Isten lett megszólalásunk színpadi apropója”), és az irodalom felől a képzőművészet felé nyílik a tér („Vágyunk az újabb megkövülések után”). A Vizitáció – megszólalásmódjában, retorikájában – kissé kakukktojás, de pontot tesz a ciklus ívére, mintegy kitekintve a halál szétterülő, elnyújtott pillanatára.
A gyász előérzete ciklus a legegységesebb része a kötetnek. A megformált tudati szint az álom–ébrenlét-víziók között mozog „Hajnali három óra volt. Két fekete / lepke szárnya súrolta arcomat, / ahogy a lakást körbejártam, két / undorító hirnök […] A másik szívembe fészkelte be /magát, petéket rak, azokból / kelnek ki a hátralevő napok.” (Fölriadtam). Az álomszerű látomások gyakori jelenetezése nem meglepő a ciklusban, hisz Takács Zsuzsánál a szerelmi költészet rendre él azzal a szabad mozgással, az abszurd térnyerésével, melyet az álom szabad asszociációs retorikája megenged. A térszerkezet szempontjából a kinn és benn ellentétei formálódnak jelentéshordozóvá: „Holdverte árnyék, a fényverte / utcán állok, hogy beengedjenek”(Ha érintene bárki). Mindennek sajátos színezetet ad az ironikus kettős látás megjelenése, mely a külső tekintet leegyszerűsítő magyarázatával az önsajnálat lehetőségeit oltja ki: „Egy égszín zsámoly az ágya / mellett. Térdelni tehették oda. / Térdelek hát, és közben látom / magamat: térdel szegény” (Egy égszín zsámoly). Az érzékelés pedig a színeket hozza működésbe: a fehér és fekete dominanciája, állandó kísértése és elkerülhetetlen velejárója között a remény, Szűz Mária színei ezek, melyekkel vigaszt és segítséget keres a beszélő. A színek hozta segélykiáltás azonban lassan a visszájára fordul: a kék üdeségét a Kék Golyó utca keltette asszociáció zavarja meg: „Ó, Kék Golyó! Végigszáguld a burkolaton, leüti, aki áll. (Ott járkáltál altatás közben), a zöld reménysége pedig lezárul a zöld szem tekintetének elérhetetlenségével: „Fekszel, sötét szempillád verdes, / de súlyos szemhéjadat nem / tudja fölemelni, nem ül meg / rajtunk tekinteted, a zöld madár” (Huszonharmadik napja). A halál veszteségét a kereszt üdvtörténetébe helyezve kifejtettekké válnak a metaforák, ahogy ez az Azt álmodom, hogy egy ismeretlen című vers indukálja: „Azt álmodom, hogy egy ismeretlen / márkájú kocsit vezetek őrült / iramban. Nincs rajta fék, nem is / értem, hogyan, megáll mégis / a kereszteződésben. Azután piros / jelzésnél veszteglek (úgy tudom, / napok óta). Egy gép könyörületes / szívére bíztam magunkat.” S ezzel már a versciklus textúrája is megnyílik, mely a jég, vas és végül ismételten a kő anyaga alapján materializálódik: „Mint háborodott, kolompolva / föl-alá jár a villamos. Keres / egy elveszettet az éjszakában. / Fölemel egy rongydarabot / és elejti. Éles csörömpölés. A hó szilánkosra fagyott.” (Utóirat). A kő, mely a ciklus mottójául választott Babits-vers alapján épül a kötetbe, a túlvilági kontemplatív létezést köti össze a jelenvaló világ sírkő denotátumával, de egyben a Babits-Pilinszky-hagyomány alappilléreihez is társul: a Psychoanalysis Christiana utolsó versszaka – kissé önkényes szedéssel és a könyörgő felkiáltás („Krisztus urunk, segíts meg!”) elhagyásával – összeköti az Apokrif soraival: „Sehol se vagy. Mily üres a világ. / Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. / Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. / Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.”, valamint különösen a következő résszel: „Akkorra én már mint a kő vagyok; / halott redő, ezer rovátka rajza, / egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca.”
Érdekes utat jár be a kötetben alkalmazott költői hagyomány, minthogy nem egymással érintkező vonulatok kapcsolódnak össze: hiszen Pilinszkyre sokkal inkább hatott Babits későbbi, a Versenyt az esztendőkkel! kötetével kezdődő költészete, mely mintegy a Jónás könyvének, Jónás imájának perspektívájából építkezik. Itt a hiány, szorongás formái egy elementárisan átlényegített természeti világban szólalnak meg, s a megélt testi-lelki kiszolgáltatottság, szenvedés közös jegyét viselik magukon. Ahogy A vetkőző lelkek című Babits-vers egyes sorai („Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák, / ezer remegő ujj – s nyilt tenger a Semmi – vak part a Világ”). Illetőleg ahogyan az Álmok kusza kertjeiből költemény lép megelőlegező szövegközi kapcsolatba a Halak a Hálóban című Pilinszky verssel: „Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk, / egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.”. A Psychoanalysis christiana egy korábbi babitsi költészeteszmény talaján született, ráadásul hangsúlyosan talált szöveg, egy felirat, s ebből egy jelzett poétikai elhatárolódás is kiolvasható. A hagyományok íve tehát egymástól lényegében függetlenként kapcsolódik a kötet poétikájához. Mégis: a túlvilági létezés, a halál utáni állapot diadalmas vagy a fosztottság felé mutató elképzelése ér itt össze. Az Emlékezésgyakorlatok és A gyász előérzete ciklusok eggyé tartozását mutatja, hogy a kő, a jég az Egy beszélgetésre c. versben lép még egyszer párbeszédbe. Ahogy erről már szó volt, az önellentmondásnak tűnő hőérzetek, a hozzá társuló érzelmi lefedettség nyer magyarázatot az anyagok által: „a fagy fölenged”, „megtörik a jég”. A jég- és a szobortest lesznek életalkotó anyagok a szétfolyó víz és a jelentés nélküli kő ellenében. Dermedt alakzat az alaktalanság ellenében. Így következhet egy további olvasat, mely az én és a te (női és férfi – eredendően különböző) párbeszéd ellehetetlenülését jelzi: „Te, mintha meg sem hallottál volna, mereven néztél az ablakon túlra” (Épp elmentem volna), ahol a tekintet a jelenléten túlra, az itt-nem-létre mutató voltával a találkozás negatívját mutatja. Olyan lehetetlen, ahogy nem jut át a fény és a hang a haldoklóhoz: „Árnyak sodródnak, vakok / haladnak egymás mellett”(Mától korán esteledik), hasonlóan a Huszonharmadik napja című költeményhez: „Fekszel, / sötét szempillád verdes, / de súlyos szemhéjadat nem / tudja fölemelni, nem ül meg / rajtunk tekinteted, a zöld madár”. S az értelmetlen távozás tudomásulvétele kap tágabb kontextust: „s körvonalaidat vesztve, mint akinek ebben nagy gyakorlata van, eltűntél, hiába tiltakoztam”(Épp elmentem volna), ahogy a párhuzamos versből, az Egyszer csak címűből kiemelkedik a halál beálltával: „és lett.”. A két ciklus versei tehát egymásra utalnak, erős háló köti őket össze, míg azonban az Emlékezésgyakorlatok dikciója elnyújtottabb, helyenként a prózavershez közelít, A gyász előérzetének poétikája már jóval tömörebb, a megjelenített víziók egy erőteljesebben metaforikus költői nyelv kibontakozását támogatják.
A test a ciklusban mint haldokló test manifesztálódik. Annak az elnyújtott pillantanak mintegy kivetüléseként, mikor a test és jelenlét egymástól elválik, s a testen át megközelíthetetlen már a személy tudata, illetőleg a tudatok közötti átjárás megbénul. A gépek itt lépnek metaforikus mozgásba, mint életidegen („a gépek lélegzenek és alszanak / helyetted” A gépek lélegzenek), de létezés közelében tartó szerkezetek („Egy gép könyörületes szívére bíztam magunkat” Azt álmodom, hogy egy ismeretlen). Átmenetileg a gép lesz az életalkotó, így megszemélyesítése, az élet kiszolgáltatottsága felidézheti az Üdvözlégy, utazás! kötet több költeményében vázolt könyörtelen úr-szolga viszonyrendszert, még ha mindez a bizalom légkörében zajlik is. A férfitest az elbeszélés tárgya, a gépek életben tartott objektuma, melyet a személy még egyszer, épp halála által mégiscsak önnön hatóköre alá von: „megelégeled”. A női attribútumok mint a kísérés, szemlélés és siratás alanyai találják meg szerepüket, így teremtődik kölcsönösség a kapcsolatban.
Az Emlékezésgyakorlatok és A gyász előérzete ciklusok közé ékelődik a Mesterek című, amely az irodalmi recepció névvel megjelölt vállalkozása: költőket megidéző, Takács Zsuzsa hangjával megszólaló költeményeket foglal magában. A beszélő individuumok bizonytalan körvonalai, a rejtőzködés domináns megszólalási formája nyer a költeményekben további kifejeződést.
A negyedik, az India ciklus szedése most nem váltja ki az igényt, hogy külön kötetként szerezzen érvényt magának: míg A test imádása. India-kötetben Takács Zsuzsa már a fedőlapon jelezte, majd azt követően a ciklus alcímében: „(versek egy készülő kötetből)” utalt rá; ezzel szemben itt a cím egy, a többivel egyenrangú ciklust jelöl. A szonettek dinamikáját ismét a szövegek (vendégszöveg, teremtett szöveg) egymásba fonódása, ezeken túl az idősíkok és terek, beszélő individuumok kereszteződésének feszültsége adja. Ahogy a cikluskezdő, Notesz c. versben olvasható:
Idős anyámtól hosszú levelet kaptam.
Először hallotta hírét missziónknak.
Biztosra vette, rég halott vagyok.
Nem írtam meg – nem tévedett nagyot.
Ámbár a túlvilágban reménykedő halott.
Költők mind a szentek, akik elhiszik,
olvassa bárki tizenháromszor tizenegy-
centiméteres bori noteszukba a ceruza-
csonkkal bejegyzett vallomásokat.
Olvasni mások gondolatát? A szabadulás
hírét kopogják az engedékeny falon át.
Inkább derűs beszámolót küldtem neki,
bár nem tudhatom szabadulásom napját,
és Albániában nem kézbesítik a postát.
Nemcsak a megszemélyesítés, az individuummozgás, de a műfaj is dinamizálódik. Takács Zsuzsa a szonettet hajlékony szerkezetként, sor- és strófaáthajlásokkal mozgatja, miként a dőlt betűs vendégszöveg és a vallomásos beszámoló oda-vissza mozog az életrajzi személy, a költő-beszélő és az egyes szám harmadik személyű „idős anyám”, a többes szám harmadik személyű „szentek” között, miközben egy utalás Radnóti költészetére átvezet a következő gondolatívhez, hogy aztán ismét Albánia legyen a tér, s Kalkuttai Terézt lehessen sejteni a beszélőben. Ezt a polifóniát mégis egységessé teszi, hogy a változók állandósulnak. Másképp fogalmazva: az Indiában a folyamatos kimozdulás lesz az állandó, hasonlóan a Mesterek ciklus verseihez.
A Tiltott nyelv beszédmódja láthatóan szoros kapcsolatban áll a megelőző kötetekkel. A megismert líranyelvből talán csak a Takács Zsuzsa költészetében fel-felbukkanó humoros-ironikus szólam hiányzik, amelynek eredője minden bizonnyal a lányversek könnyed humora (Rejtélyes tábori lap). Az ebben rejlő poétikai lehetőségeket a 2010-es kötet – például a Hősnők vallomásaiban – termékenyen kibontakoztatta.
A kötet végéhez érve a hátlapon elhelyezett költemény a többes szám első személy egy fontos átalakulási folyamatát tárja fel. Korábban ez hangsúlyosan az úr-szolga viszonyban nyert kifejezést, a végsőkig kiszolgáltatott, szegénységükben összetartó egyedeket jelentett, s ennek a költészeti megformálódásnak bizonyos jellegzetes költeményeit épp a Tiltott nyelv ciklus tartalmazta az Üdvözlégy, utazás! kötetben. Így például: „A szolgák kiszóltak, hogy ne zaklassuk őket, mert alszik az Úr és nem akar fogadni minket” (A szolgák), illetve A test imádása. India kötetből a Panasz c. versben explicit módon is megfogalmazódott egy ettől eltérő metaforikus viszony: „Szolgánkat, a testet nagyon szerettük.” A költemények így a test lélektelen örömkeresése és szolgálata között feszültek, s a kötet verseinek túlnyomó többsége a test kultusza ellenében a testet mint szolgát, szolgálatkészt és kiszolgálót konstituálta annak a többes szám első személyű együttérzésnek a kifejeződéseként, melyek a Másikkal való alázatos társul szegődés alaphangját artikulálták. A borító hátlapján idézett költeményben azonban úgy tűnik, visszavonásra kerül a korábbi megformálás, mert a költemény a Teremtő–teremtményi viszony sosem egyenrangú, de megengedő, bizakodó légkörét rajzolja: „Engedd, / napunk, ha eltűnt, elsötétedett / egünk, mégis boldogok legyünk.” (Mi, akik nyaraltunk). A kötetcímben foglalt erős tiltás oldódik ezáltal, jelezve az engedély kérése nyomán kitáruló költészeti világ, s a formálódó beszédmód új dimenziókat magában rejtő lehetőségét. (Magvető Bp., 2013)
Szalagyi Csilla
Discussion about this post