Acsai Roland versei

A DENEVÉR

Télben a más hava hullna a földre, tavaszban a mása:

nyárfa fehér hava és ama zöld levelű fa virága.

Mennyire ismered ezt te, amíg tavasz itt telelője

elrepül ‒ egy denevér ‒ odakint a hidegben előle,

mert ma is űzi a szél. Túl korán ébredt. Téli az álma,

vagy legalábbis az volt. Mi az ablakból nézzük, a lámpa

fénye eléri, de más nem. Nem érthető, mert odakinti

és ismeretlen, a természet vélekedése szerinti.

A dédapám jégből

épített egy nagy kápolnát,

mert azért rajongott, amit csak a szív ér föl,

azt mondják,

vagy pontosabban azt mondja az egyik

másodunokatestvérem, akit most már

ismerek, mert nem ismertem eddig.

Szóval a dédapám kiment a hóba-fagyba

és ott építette meg. Most már tudom ezt is.

S közben elfagyott a fél arca…

A jégtükör kinek az arcát tükrözte vissza?

És a tócsa, ami maradt belőle, kiét mutatta?

Kit látott benne dédapám, ez a tiszta,

kétlábon járó jégszobor?

A föld az arcát neki is beitta,

amikor rákerült a sor.

AMIT ÉL

(MÉG ÚJABB LEONINUSOK/4.)

Füstje a víz fenekére leszállna, ha itt van a vége.

Kezdete annak, amit mindenem általa hisz.

Mindenem ővele kezdi, a hittana is ma teremti.

Érte leszel te talán körte vagy alma a fán,

és aki nézi amott azt, amit él a halott.

(A szerző versei az Új Forrás februári lapszámában is olvashatók.)