Amy Winehouse életéről 2011-es halála óta nem készült életrajzi film, pedig a díva életművének jelentősége, ismertsége és a család minden irányú nyitottsága ismeretében bőven elegendő lehetett volna négy év egy elszánt rendezőnek akár egy életrajzi dráma elkészítéséhez is.
Asif Kapadia a dokumentumfilm műfaja mellett döntött, irányítva a várakozást, valamiféle átfogó Amy-megemlékezés gyűjteményre. Habár a várakozásokat nem múlja felül, ha közelebbről megnézzük, az Amy egy gondosan megírt életrajzi film – ezzel túlhaladja a neki kiszabott műfaj határait.
A film akaratlanul is testvérpárja az ugyanebben az évben megjelent Cobain: Montage of Heck-nek, amely a Nirvana frontemberének hasonlóan tragikus és pontosan ugyanolyan korai halálával zár egy dokumentarista történetet. Az összehasonlítás elkerülhetetlen, nem is kerüljük el. A két film között a legnagyobb különbség, hogy Amyről (mivel tizenhat évvel később született Cobain-nél) végtelen mennyiségű kép, hang és filmanyag készült – súlytalanul. A kétezres évek elejének kézi camcoderes és telefonos videokultúrája nem csak a születésnapi pillanatokat, hanem teljesen hétköznapi utazásokat, együttléteket is a maguk természetességében rögzítik. Amyt nem hajtja úgy a közlésvágy – csupán úgy rögzíti magát, ahogyan körülötte akkoriban mindenki.
A másik fontos különbség, hogy a Montage formai bravúrjai az Amy-ben a próbálkozások szintjén sem jelennek meg. A filmhez forgatott vágóképek csupán az éppen szóban forgó helységek légifelvételei. Nem látunk animált szövegeket, rajzokat, rajzfilm-betéteket, de még csak az interjúalanyok arcát sem. A filmet az „életben maradt” szereplők narrálják, arc nélkül.
Ez a film a lányról szól. A tizenhat éves lányról, akit felfedeznek, aki őszinte, álmai vannak, saját hangzása, saját stílusa. A kiadói szerződés után elköltözik otthonról. Az első jazz hangzású lemez sikerei után felfedezi a londoni szakma, interjúkat ad, rajongói lesznek, az eladások után vehet egy új lakást. Itt kezdődik a baj. Elmúlik 18 éves és elszabadul, beleszeret egy zenész fiúba, akivel együtt égnek a kamaszos lázadás egymást emésztő Ady-Léda-kapcsolatában. Itt megtudjuk, hogy már kiskamasz korában is voltak bulimiás és gyógyszerfüggőségi problémái. Amy pénzhez jut, a szülei, a szakma, a kiadó elégedettek vele: senki nem szól rá. Inni kezd.
A filmben itt van egy pont, ahol a barátok bevallják, ezen a ponton kellett volna megállítani a lányt – ezután kezdődik az élet, ami mellett már nem tud megbirkózni a problémáival. Blake lehúzza és a magasba emeli Amyt: a szakításról szóló Back to Black lemez meghozza az áttörést. Itt már egyértelmű: a film legerősebb eszköze a képek alá játszott, feliratozott zene. Halljuk a történetet az éppen aktuális „narrátortól”, majd a vetületet, az alkotást, ami feldolgozza az eseményt. Kommentár nélkül látjuk, hogy Amy pontosan írt meg mindent, ami megérintette – „a Szép: igaz s az Igaz: szép!” – figyeljük a nagy szövegíró tanítását a gyakorlatban.
A végkifejletet, a lány korai halálát ismerjük. Ebből következik, hogy a film központi kérdése nagyon hasonló lehet a Montage-éhoz: El lehet-e kerülni egy ilyen életégést? Amy, ahogyan rengeteg hozzá hasonló fiatal, tehetségekkel és nehézségekkel jön a világra. Fel lehet-e készíteni egy ilyen fiatalt a tehetségéből következő sikerre, az abból következő nyomásra, és arra, hogy ez a nyomás még inkább megnehezíti az alapproblémák megoldását?
A zeneipar azt állítja, hogy nem lehet. Mégis kinevel magából olyan fiatalokat, akik a húszas éveikre sikeresen kezelik a hírnevet, a pénzt, a karriert, a függéseket. Nyilatkozatokat adnak, alapítványokat alapítanak, van, hogy saját családot. Beyonce, Rihanna, Justin Bieber, Miley Cyrus – csak hogy pár aktuális nevet említsünk. A kulcsszó: a CSALÁD. Biztos, józan családi háttér nélkül (Beyonce férje, Bieber anyja, Cyrus apja stb.) szinte lehetetlen a megmaradás. Amy apja elhagyta a családot, amikor Amy kilenc éves volt. Most visszatér, Amy rajong érte, Apja nyilatkozik, saját realityt forgat, de nem küldi el Amyt az elvonóra. („I ain’t got the time / And if my daddy thinks I’m fine / He’s tried to make me go to rehab / I won’t go, go, go”)
A jó humorú, határozott kamaszlány megakad a felnőtté válás útján: 23 éves és mindenre külön embere van. Menedzser, ügynök, testőr, producer, koncertmester, zenésztársak, barátnők – mind tehermentesítik a hétköznapok terhei alól. Egy hasonló korú fiatalt talán ezek a napi „probléma-megoldások” segítenek a felnőtté válás útján.
Házassága Blake-kel Kurt Cobain-i fordulatot ad életének – közösen szoknak rá a heroinra. Egymást erősítik a függésben, se a család, se a stúdió nem tud rájuk igazán hatni. Egy kudarcba fulladt közös elvonókúra után Blake-et „rejtélyesen” letartóztatják. Amy egy időre megtisztul. A Grammy-n Tony Bennett húzza ki a nevét a legjobb lemez díját rejtő borítékból – az a Tony Bennett, aki gyerekkori hőse volt a zenében. A tizenéves Amyt hónapokig hajtotta volna egy ilyen élmény. Drogok nélkül ekkor már nem tudja átadni magát a pillanatnak.
Az alkotói válság, a paparazzók és a függések hálójában telik az elkövetkező időszak. Amy leváltja gyerekkori barátját és menedzserét Nicket, kisebb súrlódások miatt. Ez a döntés határozza meg ezt az időszakot: új menedzsere egykori színpadmestere lesz, aki nagyban befolyásolta az énekesnő karrierjének alakulását. Amy egyre többet koncertezik, szerepel, betegsége egyre rosszabb, amikor nem használ drogot, akkor iszik. Utolsó motivációját a rajongott Tony Bennettel készült közös felvételnek köszönheti. A film egyik csúcspontja ez a stúdiófelvétel, ahogyan Amy zavarba esik a mellette álló 80 éves ikontól. Úgy érzi, ha visszafordulna a jazzhez, újból megtalálhatná a saját hangját.
Utolsó nagykoncertjén, Nándorfehérváron felmegy ugyan a színpadra, de nem énekel. Pár nappal később – vélhetően a bulimia okozta legyengültség és az elfogyasztott alkohol hatására – megáll a szíve.
A film talán egy kicsit hosszú és muszáj megjegyezni, hogy alig árul el többet az énekesnőről, mint egy wikipédia gyűjtőoldal. A halál körül a képek alá játszott hanganyag már-már giccsbe hajló, és az egész filmre igaz, hogy hiányoznak belőle a csendek. Az egyetlen kivehető üzenete, hogy Amyt nem a hírnév ölte meg, hanem a már gyerekkorban kialakult függőségei, amit a turnésorozatok és a kamerák kereszttüzében még kevésbé tudott leküzdeni. Nem tesz föl kérdéseket, nem ad válaszokat – de, ha nem is teremt új műfajt, végleg kialakítja egy új filmes műfaj helyét: a modern kori életrajzi-(dokumentum)filmet.
Mivel a 21. század gyermekei már rengeteg média-anyagot hagynak maguk után, elképzelhető, hogy a jövőben nem lesz szükség élőszereplős életrajzi filmekre. Egy olyan dokumentumfilm, mint amilyen az Amy is, (viszonylag) objektíven tudja ábrázolni egy ember életét, csupán a megmaradt médiumok és a hozzájuk adott interjúk alapján. Az Amy iskolapéldája ennek az új műfajnak, amelyből a „nagy” rendezők a jövőben remélhetőleg több olyan emelkedett pillanatot tudnak kicsiholni, mint amilyen az üres stúdióban álló Tony Bennett, aki a film végén csak annyit fűz hozzá a halálhoz, hogy Amy jazzénekes volt, és hogy egy jazzénekesnek nincs dolga ötvenezer emberrel a színpadon. Hogy ez a lány akkora lehetett volna, mint Ella Fitzgerald.
(Amy; rendezte: Asif Kapadia; főszereplők: Amy Winehouse, Blake Fielder-Civil, Mark Ronson, Tony Bennett , Pete Doherty, Mitch Winehouse; vágó Chris King; colorist Paul Ensby)
Szabó Márton István
Discussion about this post