Virginia televíziós újságíró a 80-as évek Kolumbiájában. Egy napon Pablo, az újgazdag kolumbiai „üzletember” meghívja a villájába egy estélyre. Pablonak szüksége van Virginiara, hogy beindíthassa politikai karrierjét. Virginiát lenyűgözi a szegénynegyedet magánvagyonából újjáépítő férfi. Mikor egymásba szeretnek, az újságíró még nem is sejti, hogy szerelmével mit szabadít rá a kontinensre. Virginia Vallejo önéletrajzi regényéből Fernando León de Aranoa rendezett mozifilmet.
Az „Escobar-életmű” körüljárása az elmúlt öt évben kezdte el igazán foglalkoztatni a filmipart. Az 1993-ban meggyilkolt drogbáró történetének feldolgozására 2013-ig néhány dokumentumfilm és egy szappanopera tett csupán kísérletet több-kevesebb sikerrel. A 2001-es Betépve, a 2014-es Escobar: Paradise Lost és a 2016-os Beépülve: Az Escobar-ügy ugyan mind kapcsolódnak a legendához, de az első, Escobar történetét egészében tárgyalni képes, maradandó filmalkotásra 2015-ig kellett várnia a közönségnek: a Narcos című sorozat sosem látott igényességgel dramatizálta (és dokumentarizálta) az Escobar-mondakört.
A Szovjetunió bukása után több mint húsz évvel, egy olyan kapitalista világrendben, amit a „pénz igazsága” rendez sajtó alá, (amelyben a jókor, jó helyen kereskedő „üzletember”, államokon és közigazgatáson felülemelkedve, saját űrprogramot indíthat, s ezért még meg is ünneplik) Escobar felemelkedésének történetére, érthető módon, egyre inkább kíváncsi a közönség. Az alkotók pedig, a sosem látott sikerei után emberi hibái miatt elbukó hős rétegzett ábrázolásában (még a Shakespeare-től a nemrég elhunyt képregényíró Stan Lee-ig terjedő irodalmi előzményskála ismeretében is), újból és újból meglátják a kihívást. Hihetünk tehát a művészettörténet igazolta „ismétlés a tudás anyja”, illetve „több szem többet lát” igazság-frázisokban, esetünkben mégis releváns, sőt központi kérdése a Loving Pablo film górcső-alá-vételének, hogy mit képes ez a film megmutatni a drogbáróból, amit az alapos (és méltán sikeres) sorozat nem volt képes?
Persze, míg a Narcos alapvetően egy dokumentarista elemekkel kevert ismeretterjesztő filmdráma-sorozat, amelynek az a célja, hogy végignarrálja a kolumbiai drogkereskedelem „rövid történetét”, addig a Loving Pablo a leghitelesebb (beszélni hajlandó) elbeszélő, a „főhős” szeretőjének szemszögéből mutatja be Escobar munkásságát. Érthető módon ez utóbbi csupán egy metszetét ábrázolja a történetnek, nem terjed ki a részletekre (míg a sorozat közel 1000, addig a film alig 120 percben tárgyalja az életutat), mégis, mivel a Pablo és Virginia közötti viszonyra koncentrál, Escobarral kapcsolatban legalább annyi személyesség megmutatására vállalkozik, mint a teleregény. Ilyen módon a két produktum, így az alkotók munkája is összevethető.
Az életrajzi mű alapvető problematikája: még ha elegendő ismeretanyag is áll rendelkezésre a megfilmesítendőről, a bemutatásra szánt játékidő akkor is véges. Nem lehet mindent megmutatni, bizonyos elemeket szükségszerűen emelni, másokat elnyomni kénytelenek az alkotók. A főszereplő karakterében az író-rendező-színész hármas (mindkét produktum esetében) igyekszik a két fő-cselekménytömeget alátámasztani: a felemelkedést és a bukást. A Narcos Escobarja, Wagner Moura alakításában egy intellektus vezérelte főgonosz, aki tehetségével, rátermettségével teremti meg a tekintélyt és az erőt. A Loving Pablo Javier Bardem játszotta főhősének tekintélyét gazdagságából adódónak veszik az alkotók, a karakterábrázolás a szegény, szeretetéhes kisfiúból oligarchává váló, gyermeki dühét, szorongását maga mögött hagyni képtelen Escobar bemutatására fókuszál. Míg Moura Escobárja, habár nem szépségideál, mégis sármos, karizmatikus figura, addig Bardem Pablója „nagyra nőtt napközis”, akit csupán a pénze és a titulusa tesz alfahímmé. A különbözőség nem csak a főszereplőkre jellemző. A központi szereplőkön mind megfigyelhető egyfajta szándékos elforgatás a filmben a sorozathoz képest: míg az újságírónő a sorozatban szépségkirálynő-szexszimbólum, addig a filmben nem csupán hús – hírességétől pozíciót nyert, számító femme fatale. A DEA-ügynök ugyanígy: a sorozatban rebellis, vagány huszonéves, a filmben inkább kiégett középkorú nyomozó. Fontos: a Loving Pablo karaktereit 5-10 évvel idősebb színészek játsszák, mint a sorozatét. A két alkotás közötti legnagyobb különbség (a játékidő mellett) mégis az, hogy a sorozat az események kontextusában ábrázolja Pablo Escobart, a film ezzel szemben csupán kiragad pillanatokat a drogtörténelemből, hogy bemutathassa a karaktert. Jó példa erre a filmet nyitó motoros-jelenet, amely reflektál az Escobarról nyilvánosságra került kevés felvételek egyikére. Míg a sorozatban, mintegy illusztrációként az eredeti archív felvétel szerepel, addig a filmben egy újraforgatott jelenet, amely karakterleíró erővel bír – a film nem a történelmet illusztrálja Escobarral, hanem Escobart a történelmi hátérrel.
Konklúzióként azt mondhatjuk, hogy míg a sorozat egy rablóvá lett zsenit ábrázol, aki a történet végére intellektuális fölényéből adódó hiúságától vezérelve bolondul meg, és veszíti el a valósággal a kapcsolatot, addig a film egy felnőni képtelen, gyermekkori szorongásokkal terhelt karaktert mutat be, akit gyermeki dacossága vakít el, és sodor a bukásba. Igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy a filmből hiányzik az intellektus-tekintély, a sorozatból pedig a gyermeki neurózis, mégis a film tisztábban artikulálja azt az Escobart, aki élete végéig elvárta a társaitól, hogy hagyják a futballban nyerni, a sorozat pedig azt, akinek három meggyőző mondatától halálba vonultak a drogkatonák.
A Loving Pablo az összehasonlíthatóság ellenére, sajnálatos módon, nem ér fel a sorozat jelentőségével. Utóbbival szemben, az életrajzi filmek gyermekbetegségében szenved: az életműből kiemelt képek mellett a történet csupán szükségszerű kolonc a film nyakán, s mint ilyen sematikus, elnagyolt, érdektelen. Az ezen rovatban már többször (gender és háborús-politikai témákkal kapcsolatban) tárgyalt, tematika-paradoxon erre a műre is felállítható: vajon mi maradna ebből a filmből, ha az igaz történet bizsergését kivonnánk a működőjéből? Aligha több mint egy közepesen érdekes rabló-pandúr történet. Ez utóbbi megállapítás azonban semmit sem von le annak a tényéből, hogy az Escobar-ábrázolás szempontjából mégis maradandóvá válhat ez az alkotás, bizonyítván, hogy több szem sok esetben valóban többet lát.
(Loving Pablo; rendezte: Fernando León de Aranoa; Virginia Vallejo regényéből írta: Fernando León de Aranoa, Jeff Zimbalist és Michael Zimbalist; főszereplők: Javier Bardem, Penélope Cruz, Peter Sarsgaard , Julieth Restrepo, Óscar Jaenada, Fredy Yate, Ricardo Niño; fényképezte: Alex Catalán; vágó: Nacho Ruiz Capillas; látványtervező: Alain Bainée; zeneszerző: Federico Jusid)
Szabó Márton István