péntek hajnal Megint úton, Csendes Toll megint utazik, kizárólag az utazás miatt fogadta el ezt a felkérést az Aradi Magyar Könyvnapokra, és már a vonaton is találja magát. Hajnali járat, tele emberekkel, alig van egy ülésnyi hely, nem úgy, mint délután vagy éjszaka, amikor a piros személyvonattal ingázni szokott Tatabánya és a rezervátum között, vagy a Fő Város és tipije között.
Aludna, próbálkozik legalábbis, de nem nagyon jön össze, így elmúlt nehéz napjainak erős álomképein és azok üzenetein töri kissé még tompa fejét. Még kávéra se volt idő, így kissé nehezebben indul be a gondolkodó gépezet. Az egyik álom annyira valóságszerű volt, hogy reggel úgy kelt föl Csendes Toll, hogy ne lepődjön meg azon a tükörképen, ami fogadja majd. Fésülködés közben azt veszi észre, hogy csomókban ragad a haja a fésűbe. Beletúr a hajába, és a kezében hatalmas csomó hajat lát. A feje teteje félig kopasz. Egy indián számára ez nagyon szomorú dolog, a haj az életerő jelképe, amit most elvesztett, nem lassanként és idővel, ami normális, hanem egyszerre. Felkészült hát, erősítette lelkét, hogy elbírja viselni a látványt a reggeli tükör előtt. Előtte természetesen megtapogatta a feje tetejét, érezte, hogy valamennyi még biztosan maradt. És a tükör előtt megbizonyosodott róla, hogy csak álom volt. A másik álom, hogy nagyon elhasználtnak, állottnak érzi a levegőt a dolgozószobájában, kiszellőztet, nyitva hagyja kicsit az ablakot, eső utáni friss, párás levegő tölti be a szobát, és amikor becsukja az ablakot, potyogni kezd a vakolat. Hatalmas, két-három tenyérnyi foltokban, a plafonról és a falakról, a könyvespolcok mellől. Nem tudja, hova ugorjon, áll ledermedve, körülötte puffannak a vizes vakolatdarabok. Ácsorog csodálkozva, és nem érti, mi történik körülötte. És miért, de ez már a nappal, az ébrenlét kérdése, mikor próbálja a vonaton félálomban, félébrenlétben megfejteni, mit is jelentenek ezek az álmok. Aztán hagyja, feladja, talán jobb, ha nem tudja, mi vár rá, mi a jelentése mindennek.
péntek délelőtt Mire komolyabban elkalandozna Csendes Toll gondolatban, már a Fő Városban találja magát, és mire eszik valamit útközben és iszik egy rossz kávét, Bandi Barátja autójában ül, száguldanak az autópályán egy megbeszélt benzinkutas találkahelyre. Hogy találkozzanak a Veszprémi Íróval és együtt, egymás mögött vágtassanak tovább, egészen Mezőhegyesig, ahol a faluban a legendás lovarda helyett egyelőre csak tömbházak fogadják CsT-éket, majd rövid keresgélés után a Veszprémi Író múltjában, hisz ott töltötte a gyerekkorát, megtalálják a Hild tervei alapján épített klasszikus istállót, ahol különleges sportlovakat tenyésztenek manapság is, és egészen meglepő módon beengedik CsT-éket az istállóba, végignézhetik a gyönyörű Nóniusz-állományt. Az autók mellett állva megeszik a Bandi Barát asszonya, Ica által készített remek szendvicseket, lóerőre kapcsolnak és igyekeznek behozni a nézelődés okozta csúszást. Ami lehetetlen, mert hiába érnek villámgyorsan a határra, helyből elvesztettek egy órát az időeltolódás miatt. Az idő amúgy is furcsa tolódásban van utazáskor, és kizökken folyton, alig fél órának tűnik az út a Fő Várostól idáig, hiszen végig, megállás nélkül beszélgetnek BB-tal, és még mindig csak az elején tartanak megbeszélnivalóiknak. Arad külvárosán észrevétlenül suhannak át, a szocializmust idéző régi ipar- és lakótelepeken keresztül a régi belvárosig, és már látják is az aradi könyves standokat, a Nyugati Jelen udvarán. CsT villámgyorsan meg is találja régi, első indiánozós könyvének két példányát, amiből neki már csak egy van, és egynapos hezitálás után meg is veszi. Araszolnak a gyönyörű hátsó utcán keresztül a szállás felé, de micsoda hangulata van ennek a kis utcának, maga a múltidézés, pedig az aradi Szabadság-emlékmű a szerkesztőség előtti téren, a másik oldalon lett felállítva nemrég, hisz Trianon után az aradi várba börtönözték a szoborcsoportot, ahonnan 1999-ben szabadította ki közös összefogással a magyar és román állam, CsT-ék Meghívója segítségével, s azóta nem a régi helyén, hanem az új téren, a Nyugati Jelen szerkesztősége előtt található.
péntek délután, este Mire Csendes Tollék lélekben is megérkeznek Aradra, azaz kávé mellett ücsöröghetnek az udvaron, máris idő van, kezdeni kell az estet, az antológia-bemutatót, amelyen a Veszprémi Író és CsT is szerepelnek, ők képviselik a szerzőgárdát a családias hangulatú összejövetelen. Bandi Barát beszél a kötet keletkezésről és kérdez, mindhárman hosszúak kicsit, de mivel zömében az idősebb korosztály képviseli a helyi magyarságot, így megbocsátanak nekik, ők pedig remek ménesi vörösbort szürcsölgetve maradnak a következő programon is, egy Radnótiról szóló könyvecske bemutatóján. A néni, a szerző él a technika nyújtotta lehetőségekkel, versklippeket vetít. Ami sajnos tényleg vetítés, kiderül, mennyire idegesítően mondja a CsT által fiatal korában kedvelt színész, Latinovits Zoltán a Radnóti-verseket, és tovább fokozza benne a feszültséget, hogy a kamera mindent megmutat, amiről a vers beszél, gyárat, sírdogáló anyókát stb. Az alámontírozott zene ezen is túl tesz. Ám a Radnóti-esten túl séta következik, nagyon kellemes, a színház és környéke. Eldugott, kis utcákon keresztül visszatérés a szerkesztőségbe, jóleső fáradtság után vacsora, borjúpörkölt nokedlivel, uborkával majd Gundel-palacsinta. Menthetetlen az este, kiülnek a teraszra, kicsit hideg van, vesznek egy üveg ménesit, csak fehéret és illatosat kapnak, nem baj, iszogatnak, a komoly emberek az ügynökproblémát próbálják megoldani hosszan, BB asszonya és CsT hallgatnak, nemigen lehet plusz dolgot hozzáfűzni a hal(l)ottakhoz. Aztán egyszerre kiisszák a poharukat és ezzel vége is a péntek estének.
szombat délelőtt Reggel villámgyorsan elhagyják a szállodát a Veszprémi Íróval, a délelőtti városnézés előtt még szeretnének piacozni, Bandiék a szerkesztőségi vendégszobában aludtak, a Jelen étteremben kéne találkozniuk, ami nyitva van ugyan, de senki sincs bent. A portás főz egy kávét nekik, aztán elindulnak a piacra, hogy majd ott esznek valamit. Sikerül is nagyon finom lángost enniük, Bandi epret vesz mellé, a sajtárusok pedig a legkülönfélébb házi sajtokkal kínálják meg őket, és hiába sértés, egy adott mennyiségen túl nem tudnak többet kóstolni. Épp hogy visszaérnek, indul is a városnéző akció.
Két autóval, szakavatott vezetőkkel. Először a régi városon át egy mezőváros jellegű városrészbe, a Maroson túl, túl a Maroson, ahol a vesztőhely emlékműve áll, egy tábla sem jelzi útközben, és a teniszpályákkal körbevett betonozott placcon ki lehet szállni, gyaníthatóan az emlékmű előtt. Töredezett betonlépcső vezet föl a kis méretű obeliszkhez, hogy el lehessen olvasni a táblát. CsT-ék vezetője elmondja, hogy az emlékmű alá készítettek a hetvenes években egy kriptát és a tizenháromból tizenegy tábornok csontjait ott őrzik azóta. A családok megvásárolták annak idején és a családi kriptákba vitték a meggyalázott holttesteket, onnan tudták visszaszerezni őket. Egyébként semmi sem jelzi, hogy ez tényleg így van, csupán egy fedőkő látszik nevekkel. Azt is mesélik helybeli sztalkereik, hogy amikor tiltva és akadályoztatva volt a koszorúzás október 6-án, tömegek jöttek Magyarországról, mióta szabadon lehetne jönni, alig-alig látogat ide valaki…
A következő állomás a Vár. Legalábbis a várfal, ami félelmetesen hasonlít a komáromi Erődre. A szovjet egységek is állomásoztak benne, de a Vár azért nem látogatható, mert most is katonai objektum. Ugyanakkor a falak kívülről egy film díszletei. Visszaülnek az autókba és ismét áthajtanak a városon. A szívében parkolnak le. A Maros-part a maga időtlenségével és intenzív zöldjeivel egészen varázslatos hely. Egyszerre őspark és játszótér, szórakozó és pihenő hely, CsT sajnálja, hogy nem maradhat még egy napot, és nem tölthet egy egész délelőttöt ezen az elvarázsolt vidéken. Mindegy, legalább marad a vágy, hogy újra visszatérjen, majd, egyszer.
szombat délután Ebéd a teraszon, egészen más fűszerezésű savanykás leves, házi savanyúság, rántott hús, kiváló sör, kávé. Csendes Tollék mellett egy csapat bankettező, éppen hatvan éve érettségiztek. A kalapos, hosszú fehér szakállas bácsi odaköszön, jó étvágyat kíván, kiderül, hogy bábszínházi rendező volt, és egy korhű középkori lakodalomba készül Bajorországba, ahol ő lesz Gandalf. CsT elneveti magát, majd bocsánatot kér, hogy nem rajta, hanem annyira tetszik neki a dolog, és az jutott eszébe, ha elmeséli majd a gyerekeinek, értékelni fogják.
A vasútállomás épülete gyönyörű, de belülről teljesen azonos a nagyváradival, jellegtelen és rideg labirintus, ahogy a vagonok is a régi időket idézik és akár a balkáni világ szimbólumai is lehetnének, kényelmes, de elhanyagolt, pontosabban koszos, legalábbis olyan érzése van Csendes Tollnak, alig mer hátradőlni, nehogy odaragadjon az üléshez. Helyből látomással indul a vonat, mintha Tarkovszkij látásmódjával készülne az ablakból előbukkanó látvány. Lepusztult ipari épületek, hatalmas csövek foszladozó belű szigeteléssel, sínek párhuzamosan és keresztbe, végül egy kis bódé, sziget a sínpárok között, előtte szőlőlugas, alatta piros kockás terítős kis asztal. Mire megdöbbenne, eltűnik a kép, és az is lehet, hogy tényleg látomás volt. Ipari létesítmények és gyönyörű zöld mezők váltakoznak, akárha a teremtés egyensúlyát szimbolizálnák. Hosszú távon a legelők harsány zöldjei győznek. Csendes Tollnak újra és újra be kell látnia, hogy bizony a május vége az egyik legszebb időszak a Föld bolygó ezen részén.
Araddal kiderül CsT számára, hogy szeret utazni. Nem mintha titkolta volna, de ez még nem fogalmazódott meg benne így, konkrétan.
A vonat gyorsan átér Magyarországra, ahol a zöldek is mások, a mezők, a fák zöldje is tompább, mintha az ablakból elé táruló látvány struktúrája is másként rendeződne el, de mitől lehet ez az érzése, hiszen csak néhány kilométer választja el egymástól a két világot, nem tudja. Alig néhány kilométer.
Discussion about this post